Fővárosi Lapok 1884. április (78-102. szám)

1884-04-08 / 84. szám

84. szám. Huszonegyedik évfolyam. Kedd, 1884. ápril 8. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik a s tféünep utáni napokat kivéve mind­ennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY: Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi La­pok« 21-dik évfolyamának második negyedére ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 írt, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek igy cimzendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapest.« A szívtelen. (Eredeti beszély.) irta P. Szathmáry Károly. (Folytatás.) — Hahó! ez uj vendég, — kiált fel élénken a házi­gazda; és most minden szem a főkapu felé for­dult, melyen ifjú lovag poroszkált be, nagy sörényű zömök, erdei mokány paripán, mely a maga fajtájában szépségre ritkította párját. — Hisz ez szomszédom, Zeréndy Tihamér! — kiáltja vidáman a gróf az érkező elé, — nagy ideje, hogy egyszer már meglátogasson bennünket. Ejnye­be pompás mokánya van — mond az öreg gróf, az úton jött fel kezet szorítva; míg a többi urak, kik a jöttét szin­tén nagy részt ismerték, ugyancsak a nem magas ter­metű, de annál izmosabb és idomosabb fekete paripa dicséretében ömledeztek. — Hol vette ön e gyönyörű állatot ? — kérdi Bács­­kay Botond, a mokány nyakát veregetve, — ezt azután én is tudnám használni oda lenn az Alföldön, midőn aratóimhoz kell kijárni. — Egyenesen a fogarasi állami ménesből hozat­tam, — mondja Zeréndy, — hanem abban nagyon csalatkozik ön, ha azt hiszi, hogy oda lenn a síkföl­dön mokányomnak mint sebes lónak hasznát vehetné; mert e hű és okos faj csakis hegymászásra való, de ott a mily lassú, épp oly biztos. Fogadni mernék reá, sőt némi kísérletet is tettem már, hogy a­hol emberi láb elmegy, az én mokányom sem hátrál meg. — Minden esetre derék állat, — mond Tátray gróf, — bár kissé kövéren van tartva, mi a havasi jára­tokra kevésbbé teszi a lovat alkalmatossá, de mind­erről útközben is beszélgethetünk; most lóra kiki és induljunk. Az urak lovaikra szökdöstek és éppen indulni akartak, midőn a kastély egyik első­ emeleti ablaká­nak gyöngyszin redőnye fölnyilt és keretében, mint valami raphaeli festmény Pálma grófnő szép alakja jelent meg, az ifjúság oly üde frisseségében és pom­pájában, hogy az ifjabb lovagok ajkain egy önkényte­len »ah« lebbent el; míg Bácskay Botond felkiáltott: — Isten úgyse, valóságos Szűz Mária, gratulá­lok Nyitray grófnak! — Mi az, kicsikém, maga már fenn van ? — kérdi Tátray, atyai gyönyörrel nézve a szép gyermeket, — vigyázzon, mert oly könnyű öltönyben még könnyen meghütheti magát. Az urak kalaplevéve üdvözölték a szép gróf­nőt, ki nyájasan mondott jó reggelt; s azután, mintha az illetőt csak most venné észre, lekiáltott: — Ah, Zeréndy ur! Igen szép, hogy végre el­határozta magát, szomszédait is felkeresni. Zeréndy néma bókkal válaszolt; az urak még egyszer kalapot emelintettek és gróf E .. . . vezetése alatt elhagyták a kastélyt. Pálma grófnő sokáig nézett a távozó csoport után, mely a havasok irányába vonuló tölgyfasoron ügetett tova; azután úgy tetszett neki, mintha régi vágya : a havas vidéket megközelíteni, újabb erővel ébredne föl. — Miért is ne tenném ? — kérdi aztán önmagá­tól — úgy tudom, hogy a menedék­házig el lehet menni lóháton és talán illendő is, hogy ott a vissza­térők élelmezése fölött női szem is őrködjék. Úgy van, meg fogom őket lepni! — folytatja magában gondola­tait , s hogy a kívánság akarattá fejlődött, bizonyitá, hogy az egyik ott álló lovászra lekiáltott: — Mondja meg, kérem, Jánosnak, hogy egy óra múlva Szultán készen álljon; mert magam is a vadász­csapat után megyek! Örvendett új elhatározásának, miután úgy is egy hosszú nap unalmait volt elűzendő, és egy óra múlva már csakugyan útban volt a havas felé, hattyúprémes kis zekéjében és fehér kaschmir uszályával, mint tün­dér­királyné robogott tova a »kárpáti hattyú«. A nemes arab ló tüszkölve állott meg másfél órai gyors menet után a menedékház előtt, de itt újabb meglepetés várt Pálma grófnőre, a mennyiben a vil­lás reggeli elkészítésével foglalkozó cselédségen és lovászokon kívül, Bácskay Botond urat is ott találta. — Hát mi ez, Bácskay úr ? Miért maradt vissza a vadász­társaságtól ? — kérdi vidáman a nemes hazafitól. — Isten bizony, nem rajtam múlt — mondja, izzadságát törölgetve a tagbaszakadt férfiú — mentem én a meddig mehettem, de hát mi alföldiek nem va­gyunk szokva az ilyen isten vertes kősziklákhoz; azért mint Mohamed, most az egyszer azt várom, hogy ne én mászszam föl a hegyre, hanem az csuszszék én alám. Ha nem teszi meg ezt a csekély szívességet, vagy el nem terül alföldi rónává: tőlem ugyan békében ma­radhatnak azok a kedves zergék. Két elégtételem úgy is van már, hogy majd a Bácskában eldicsekedhetem, hogy én is voltam zerge-vadászaton, és hogy nekem adatott az a ritka szerencse, hogy méltóságodat a tár­saság visszajöttéig mulattassam. Hát mulattatta is ő Pálma grófnőt, de nem igen volt köszönet benne. Beszélt a bácskai marha­tenyész­tésről, sertés­hizlalásról, az alászántás szükséges vol­táról, a sorvető gépek hasznáról és több ily gyönyör­ködtető dolgokról; azután hogy beszédét egy kissé jobban fűszerezze a bácskai cigányok virtuozitásáról és az azokkal űzött tréfákról; többek között, hogy miként etette meg velük a csigát, békát és azok, hogy megtudták mit ettek, miként lettek rosszul és szalad­tak el pusztai tanyájáról. De még e változatos és részben pikáns előadá­sok nótája is elfogyott nála és utoljára Pálma grófnő azon gondolkozott, miként lehetne ettől az embertől megszabadulni ? Mert azt hiába kísérlette meg, hogy a művészet hőseiről s azok műveiről beszéljen, mert a jó úr eszme­köre oly távol állott a grófnőétől, hogy akár Wagner­ről és Bethovenről, akár Van Dickról vagy Munkácsi­ról beszélt. Bácskay felelete csak az volt, hogy: ühm, vagy az, hogy: szegény ! — Tudja mit, Bácskay úr — mond végre a grófnő, kinek a szükség új eszmét adott — a hajtás már hallom úgy is megkezdődött: menjünk fel ketten a havasra; addig csak ön is fel tud hatolni, a meddig egy gyenge nő ? •— Ezzel a hosszú ruhával ? — kérdi Bácskay lo­­vagostőrával a grófnő uszálya felé bökve. — No hiszen ez tudom minden kősziklába, bokorba bele akad s tudom istenem, hogy kötésig csatakos lesz, mire vissza­érünk. — Azon majd segítünk — mond a grófnő; azzal besietett a menedékházba s nehány perc múlva feltűzött ruhával és két hosszú szeges bottal tért vissza, azon reményben, hogy Bácskay társaságától igy könnyen megszabadul és régi vágyának, a havasok titkaiba kissé betekinteni, elég lesz téve. Bácskay Botond kelletlenül vette át a hosszú botot és lelkendezve igyekezett a grófnő után, ki zerge­­könnyüséggel haladt fel a havasi ösvényen; gyönyör­ködve tépdesé az áfonya sötétzöld, vörös bogyójú ágacs­káit; egyet-egyet hátra hajtva belőlük, sarkallásul nehezen kapaszkodó lovagjának, ki hallhatólag szuszo­gott, mint egy cigány fúvó. — Nem ismeri-e ön, Bácskay úr, Longfellownak »Excelsior« című gyönyörű költeményét ? — Ismeri a — majd mit mondok — a ragya! — mondja boszosan Bácskay. — Lássa, annak minden refrainje úgy hangzik: »Csak fölebb, fölebb!« — Elég bolond poéta volt, üsse meg a ménkű! — akarom mondani, az isten nyugasztalja meg: csak lakott volna minálunk a Bácskák — tudom, hogy nem irt volna olyan zöldeket! És eközben keservesen törülgette nyakát és homlokát, melyekről csak úgy szakadt az izzadtság. — Tudja mit, Bácskay úr, mondok én magának valamit: térjen ön vissza a menedékházhoz ; én majd fölebb haladok magamra; a lövések már úgy is elhang­zottak s az urakkal nem sokára találkozni fogok. — De már azt nem teszem — mond Botond önér­zettel, — hogy a grófnőt itt hagyjam magára, ezen az átkozott helyen. Tudom én, milyen a lovagi virtus! Hanem az igaz, hogy tovább menni csakugyan nem tudok , még arról sem vagyok bizonyos, hogy miként megyek le. Azt hiszem, hogy majd csak úgy isten számába neki bocsátom magamat, hanem ha a grófnő csakugyan tovább akar menni, én leülök erre a ká­posztás hordóba való kődarabra és figyelemmel kisé­rem ; ha valami baja lesz, segítségére fogok rohanni. — No hiszen képzelem én azt a rohanást — mond nevetve a grófnő — de hát mindegy, úgy sem­ lesz szükség reá; tehát a viszontlátásig, Bácskay úr. A grófnő evet­ könnyűséggel haladt feljebb, szik­láról sziklára; néha meg-megállva, élvezettel szívta be a havas üde levegőjét és gyönyörködött a felséges kilátásban. Közvetlenül lába alatt az áfonyák és puja­­fenyük sötétzöld koszorúja, melyek fölött Bácskay desperátus alakja őrködött, alább a dús havasi legelő a juhok békés nyájaival, majd a fenyvesek ember­kéz­től nem érintett ős rengetege, mely lassan kint a derül­­tebb színű bükkösbe, majd tölgyesbe ment át; ez utóbbiak zöldjéből élénken váltak ki a kárpátfalvi kastély vitorlás tornyai és alant a havasi folyam ezüst kígyója mellett, két felől 10—15 helység különböző tornyai és békés házai. Valóban tündéri kép, mely innen, a havas szóta­­talan magányából­ szemlélve, akaratlanul áhítatra ragadja a nézőt. (Folyt. köv.) Jakab gróf. (Francia elbeszélés.) irta Adolphe Belot. (Folytatás.) II. Mari, anyja felé közeledve, bámulva nézett rá: Anyám, te sírsz? Miért e könyök? — Kérdezd meg’atyádtól. — Oh, semmi. . .­Beszélgettünk. Anyád nagyon komolyan vette beszédemet, holott az egész csak ügyetlen próba volt... és tökéletesen tárgytalan. — Minden esetre kegyetlen próba volt, mely fájdalmat okozott. — Téged sírásra fakasztani, ily napon! Ej, csúnya apa!... Ha ön rögtön bocsánatot nem kér, nem ölelem meg. — Nem akarom magamat ily büntetésnek ki­tenni. Nos, Berta, akarsz-e nekem megbocsátani ? — Készséggel. — No lásd, Mari. — És én is épp úgy megbocsátok önnek, atyám, mint anyám megbocsátott. . . Most pedig, Móric, foglalkozzunk kissé összeesküvésünkkel. — Összeesküvés ? ki ellen ? — kérdezte a gróf. — Anyám és te ellened. — De hiszen ez nagyon rossz! — Hallgassatok meg először s aztán méltatlan­kodjatok. Ti a szemére vetétek Móricnak, hogy három hét múlva elutazik s leányotokat magával viszi, mind­járt az esküvő után való nap... Azt mondjátok: mégis ha egy hónapig maradnánk, mielőtt búcsút ven­nénk ! . .

Next