Fővárosi Lapok 1884. május (103-128. szám)

1884-05-01 / 103. szám

Csütörtök, 1884. május 1. 103. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik az fcnnep utáni napokat kivéve mind­ennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere. Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A titok dalaiból. 1. Arcom két kezembe rejtem, Sírni kezd a két szemem. Ujjaim közt, könnyemen át Nézlek lopva, kedvesem! S látom a bús könnyeken át Örömteli mosolyod , Lovagodé, — szereted őt, Akárhogy is tagadod! Könny az egyik, mosoly másik, S mind akettő: szerelem. Csakhogy a könny mindig enyém, Mert a szived soha nem ! II. Tudom én, hogy ez az egész Elmúlandó álom . . . Sohse leszel te az enyim, Gyönyörű virágom! Akárhogy is szeretsz engem, S akárhogy imádlak, Nagy szerencse, ha megkapom — Fotográfiádat! m. Azért, hogy nem megyek felétek, Hogy tőled csak búcsút se vettem : Szeretlek én, szeretlek téged Még lángolóbban, édesebben ! Neveddel kezdem bús imámat, Neved zendül meg énekimben; Oh, majd meghalok te utánad, S te azt hiszed, hogy szivem sincsen. Mert sorba jött közöttünk, sorba Dac, félreértés, keserűség; Pedig szivemen nem lett csorba, Pedig szived is csupa hűség. Nyújtsd gyöngyvirágát szép kezednek, S ne higyj a rám szórt hazug vádnak . A kik nem félnek, nem szeretnek, S a kik szeretnek, megbocsátnak. Csáktornyai Lajos. ------*(#­*)■---­Váljunk el! (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) Feltette magában, hogy megveti a gyáva rágal­makat s nem gondol többé arra a levélre, a melyet barátja jóakaratból irt, ebben nem kétkedhetett, de a mely még szorosabbá tette ragaszkodását a világ által félreismert, ártatlanul rágalmazott menyasszonyához. Nem, nem gondol vele, százszor is feltette ma­gában és mégis­­ nem bírja kiűzni fejéből azokat a csúf rágalmakat. Kivált az utóbbi napokban mind jobban jobban üldözték ezek a mendemondák, mióta a kibékült Ella grófné, hogy mint nászasszony az esküvőn jelen lehessen, Pálmánál időzött és minden barátsága dacára nem egyszer fecsegett össze olyan dolgokat, a­mik némikép a levélben írottakat iga­zolták. És most is, ez édes órában, midőn végre övé az, a­kit olyan végtelenül szeret, övé isten és emberek előtt, most, midőn elérte a mire egykor még vágyni sem merészelt, nem tudja élvezni boldogságát, az a levél szüntelen eszében van és megrontja minden örömét. Hanem Pálmának nem volt szabad tudni róla, mentsen isten, hogy a gyanúnak még árnyát is mu­tatná előtte. Nem, inkább más ürügyet keres aggá­lya magyarázatául, a­mely ha nem is egészen légből kapott, csak másod­sorban nyugtalanítja. Azonban Pálmának sikerült őt megnyugtatni. Nem azért birt e nő oly határtalan uralommal felette, hogy kezének egyetlen gyöngéd érintésével tova ne tudja űzni a homlokán tanyázó gondfellegeket. Pár nyájas szó, gyöngéd tekintet s feledve volt minden: hitt, bízott s reménytől, édes sejtelmektől dobogó szívvel várt boldogságot a jövőtől.­­ És reménye nem biztatta hiába. Heteken, hóna­pokon át a legcsekélyebb oka sem volt panaszra. Pálma el volt ragadtatva a város regényes fekvésétől, a csinos lakástól, újdonságtól ragyogó bútorzatával, azzal az ezerféle csinos csecsebecsével, melylyel azt számára férjének gondos szeretete földiszítette s egész helyzetével, a­mely a szokatlanság érdekével birt előtte, elégültnek mutatkozott. A gazdasszonykodás, házberendezés igaz, kissé nehezen ment az első időben, de hát ott volt Lujza, az áldott jó barátnő, a­ki szíve mélyére fojtva meghiúsult reményei fölött érzett fájdalmát, barátságába fogadta hűtlen barátja nejét s tanácsával és segélyével gyámo­lította őt. És Pálma idővel egészen megnyerte a jó leány barátságát. Ama nők közé tartozott ő, a­kik ha akar­ják, rendkívül meg tudják szerettetni magukat és sok­szor rajongást keltenek maguk iránt azokban, a­kik kezdetben tartózkodva közelednek hozzájuk. Minden tettük, minden szavuk számításon alapulván, könnyen eltalálják a mások gyöngéit s azokat legyezgetve, bebeizelgik magukat azok szivébe. És Pálma, valóban rendkívül kedves tudott lenni. Egészen feledni látszott azt a világot, társasá­got, a melyben eddigelé élt, igyekezett beleélni magát új környezetébe s annak igényeihez alkalmazni sze­mélyét, tetteit. Oh, milyen boldog volt, ezt látva Elemér(Tehát valóban csak koholmány, ocsmány rágalom volt, a­mit az ő bőn szeretett Pálmájáról beszéltek. Meg is írta barátjának, hogy neje tökéletes lény, a­kit a világ csak azért rágalmaz, mert nem képes megérteni. Milyen bohó örömet érzett ez a boldog férj, midőn olykor, lakásukra térve, nejét a konyhán, egy­­egy különösebb étel készítésével látta sürgölődni! Igaz, a nevezetes készítmény legtöbbször élvezhetetlen volt s egy-egy tönkretett drága ruha adta meg az árát. De hiszen idővel a gyakorlat megadja a tökélyt és meg aztán mennyit lehetett nevetni egy ilyen el­­szerencsétlenedett étken, egy-egy pórul járt öl­tözéken ! És Pálma­ milyen gyermekes örömet mutatott, midőn férjével a színházban legelőbb elfoglalták zárt­székeiket, ő, a­ki egész életében csak elsőrangú pá­holyba járt. Milyen új dolog volt előtte, alkonyatkor gyalog kimenni a sétányra, midőn­ ezelőtt délután vilá­gért ki nem ment volna az utcára gyalog. Úgy sze­rette férje karján bejárni ezt a várost, a­hol őt nem ismerte senki, a­hol a társasági illem tőle semmit nem követelt. És férje, bár olykor anyagi áldozatok árán, igyekezett neki minden lehető kényelmet, szórako­zást megszerezni s igy helyzete jóval fényesebb volt, mint a többi hasonló helyzetű asszonyoké. Csak egy keserítette néha s e bánatát nyíltan kimutatta férje, barátai előtt, gyermekeinek távol­léte. De Elemér erre is talált balzsamot. Megígérte, hogy valamely legközelebbi szünidőn Bécsbe rándul­­nak s meglátogatják őket s a kis leányt az iskolaév letelte után egészen magukhoz veszik. Oh, mint örült ennek Pálma! mint ölelte, simo­gatta az ő jó, áldott férjét e biztatásért! De hát, az ég sem lehet mindig egészen tiszta kék; arra is felhők vonulnak néha, hogyan lehetne menti minden korútól ez a köznapi földi lét ? A tél, a farsang behozta vidékről a város arisz­tokráciáját, mert van-e erdélyi város, a­mely ilyennel ne bírna ? És ennek a társaságnak megvan az a ki­váltsága, hogy ország-világszerte ismerik egymást annak tagjai. Ha személyileg nem is, hírből, névről bizonyosan s ha valahol összejönnek, egy tekintetre jobban felismerik egymást, mint a szabadkőmivesek mesterkélt jelvényeikről. Pálma egy színi előadás alkalmával nagyon sok látcsövet érzett az első emeleti páholyokból az ő zárt­széke felé fordulni s ettől fogva nem volt rábírható, hogy többé színházba menjen. Sőt szorgosabb meg­figyelésre lehetetlen volt észre nem venni a borús hangulatot, a­mely kedélyére nehezült. És ez a­­dolog nem maradott következmények nélkül. A városi jótékony nőegylet egy elemi csapá­soktól sújtott vidék felsegélésére bazárt rendezett. Talán női kíváncsiságból történt, hogy a grófi elnök maga jött, Bajnai tanár nejét a részvételre fel­szólítani. Elég az, hogy ezt a kitüntetést nem lehetett nem méltányolni, kivált miután ő méltósága olyan szíves, olyan előzékeny volt az egész látogatás alatt. Igaz, ez a leereszkedő modor kissé sértette Pálma büszkeségét, aztán meg a grófnő következete­sen kikerülte azt a kis egytagú szócskát a megszólítás­nál, a­melyet más körülmények között bizonynyal ki­mondott volna. De hiszen a grófnő öreg­asszony, anyja lehetne, s ha nem is tegezte, de megemlítette, hogy családja ismerős előtte és anyjára jól emlékszik. A gyász ugyan kimentette a bazárban való rész­vétel alól, de a grófnő látogatását lehetetlen volt nem viszonoznia. Ezt meghívás követte egy kis házias estélyre, hova ismét lehetetlen volna el nem mennie. És ez az est az ellentétes érzelmek egész vi­lágát keltette fel Pálma lelkében. Az estély hölgy­­tagjai nem mulasztották el, noha mindnyájan igen szívesek és előzékenyek voltak iránta, éreztetni vele, hogy ő Bajnai tanár­neje. S bár ez a leereszkedő, kissé erőltetett szívesség boszantotta őt, nem tagad­hatta el önmaga előtt, hogy az e társaságban ottho­nos könnyed, előkelő modor; a bár minden mélység nélküli, de finom, szellemes társalgás, az a megszo­kott elegancia, az a keresetlen előkelőség, a­mely sza­vakban, mozdulatokban, a háztartás, az öltözékek legapróbb részleteiben nyilvánul] a mely, mint lenge, kellemes illat[árad szét ez egész különleges kis világ fölött, rendkívüli varázszsal hatott egész lényére, viszabűvölte őt abba a még sokkal fényesebb körbe, a­honnan végkép kilépett, de a melyhez, jól érezte, valójának minden szálával most is fűzve van. Milyen ridegnek, lakálytalannak tetszett neki, ez estélyről hazatérve, az ő egyszerű otthona! Egyet­lenegy varázsütésre eltűnt­ életéből mind az­ a kellem, vonzerő, melylyel azt, mintegy erőszakkal, önmagát hitegetve, felruházta! És férje! az a jó, becsületes, kétségkívül eszes, művelt ember az ő kétségkívül eszes, de kissé nehézkes modorával! Oh, mennyire kü­lönbözött egész megjelenése ama világ fiainak köny­­nyed mulattató fellépésétől, a­melyben ő otthon volt egykor s most? Most nem egyéb, mint eltűrt vendég, a­kit tán kíváncsiságból percre a megszokott légkör­be vontak, hogy aztán, meglehet, ismét feledjenek. És úgy is volt. Az első meghívást nem követte több, a kíváncsiság az ő és férje személyét illetőleg, ki volt elégítve. Így(Folyt. köv.) T fP' p­?A h­a­zQa­iU« irta Juliette Lamber (Mme Adam).1 [(Folytatás.) HgMennél elégtelenebb a [szó, melyet egy rendkü­­­li szerelem kifejezésére találtunk ; mennél tehetet­­tebbnek érzi magát az akarat, midőn az igazit ke­­isi; mennél kevésbbé tud e nagy szerelemről képet In­, annál szilajabb a szerelmesekben a törek- 8 .. . . rírí

Next