Fővárosi Lapok 1884. június (129-152. szám)

1884-06-01 / 129. szám

Vasárnap, 1884. jumius 1. 129. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre......................4 frt. megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Pünkösd: Mikor a rózsák nyílni kezdnek, Megnyit akkor a szivek zára S míg napfény rezg a rózsaszálon, Egy édes, bűvös hajnalálom Dereng a szívek tavaszára. A lángnyelvek csodája száll le És tüzet önt a szivbe, ajkra, S mint oltár a dal istenének Fellángol a szív, s száll az ének; A szent sugár kegyelme rajta! Oh tavasz ! enyhe estéidnek Csillagvilága egy-egy ünnep, Mikor alant nyiló világid, Fönt ezer lángnyelv, mely világit, Pünkösd csodáiként feltűnnek. Ez a csodás, a lelkesítő. A természet, mely őszszel gyászol, Hitet, reményt kelt uj tavaszszal, S melyet szivem, dalom magasztal: Reményt, szerelmet uj virágból! Váradi Antal. ------------------­ Sohasem! (Elbeszélés.) Majthényi Flórától. (Folytatás.) A golyó eldobatott, a kerék forgott, a közönség lázas gyorsasággal rakta a pénzt, míg végre elhang­zott a »rien va plus« s a croupier fennhangon hir­dette : — Premier, rouge, impair et manque ! Azonnal beseprette, vagy kifizette a pénzt. György úr pedig, a­ki azt sem tudta, nyert-e vagy vesz­tett, nem sokára második aranyat látott a maga tétele mellett csillogni. Gyorsan dugta zsebre , boldogan susogta Irénnek : — Mégis csak szép ez a játék és nekem külö­nös szerencsém van! Látod azt a szemközti­mat, mily figyelmesen számított és vesztett, én pedig véletlenre dobtam oda pénzemet és nyertem. — Az igaz, bácsikám! Hát Eliz kisasszony mért nézi olyan szomorúan az egészet. — Azon gondolkoztam, hogy milyen igaztalan a sors! Némely halandónak halmazonként adja a ki­dobandó, eljátszandó pénzt, másnak pedig a legszük­ségesebbek fedezésére sincsen. — Azt hiszi kisasszony — szólt György úr, — hogy itt mindnyájan csak mulatnak, a­mint ezt a külszinből ítéli ? Nagyon csalódik ön! Sokat a kétség­­beesés kerget ide, hogy csekély összeggel vagy töre­dékkel vagyont szerezzen s éppen ma délelőtt beszélte nekem a borbély, hogy a múlt héten egy reményeiben csalódott fiatal ember lőtte magát főbe. — Szegény! — sajnálkoztak a nők. — De már most nézzük meg a másik játékot, — szólt György úr, társnőit a másik asztalhoz vezetve. Itt is kockákra, színekre volt osztva a zöld posztó s két egymás fölötti­­sorba rakta kártyáit a »tailleur.« — Rouge perd et couleur! — hangzott a je­lentés, azután következtek a pénz­bevonások és fize­tések. — Hát ez mi ? — kérdezte Irén. — A másik asztal volt a »roulette«, ez pedig a »rouge et noir« vagy »trente et quarente«, mert ama sor kártya, mely inkább megközelíti a negyvenet, ha­tározza el a nyerést. Próbáljunk hát itt is szerencsét! — folytatta György úr, fényes aranyát újra csak a piros színre dobva. A kártyák estek, a »tailleur« számolt s végre jelenté: — Rouge perd, couleur gagne! S a jövő pillanatban a banque szén- vagyis pénz­vonója , a »rateau« könyörtelenül besepré a György úr újdonat­új aranyát is. — No semmi! — szólt, homlokát végig simítva, — csak az egyik nyerésem veszett oda, megvan még a másik. Ebben a játékban úgy látszik, hogy nincs annyi szerencsém, térjünk vissza a rouletehez. S oda érve, földobta aranyát egy »chance «-ra, melyről azt sem tudta, hogy micsoda. Kis­vártatva hangzott a jelentés: — Cinque, rouge impaire et manque! S a György úr aranyát újra beseperték. — Ez már mégis csak! — fordult türelmetle­nül a nőkhöz. — Már most azért is vissza kell nyer­nem, ha csak az egyiket is! Ezzel a saját aranyaiból földobott egyet az asztalra. — Most újra a vörösre tettem. Azért büntetett meg a sors az előbb, hogy az én kedves piros színem­től elpártoltam. Ezalatt esett a golyó s jelentették. ■ — Trente trois! noir, impair, et passe. — Újra vesztett bácsikám! Ott van már szép aranya a többi között! — Vigye az ördög a nyerteket, melyeket újra elvesztettem, de a saját aranyomat legalább vissza kell nyernem, annyi bizonyos! Vagy még jobb lesz most kettőt föltennem, hogy a saját aranyoijamal együtt nyeremény is jöjjön a zsebembe. Most már némi izgatottsággal várta György úr a jelentést, mely igy hangzott: — Quatre, noir, pair et manque. — Vége volt a szép két aranynak is. Most már igazán kellemetlenül kezdette magát György úr érezni és pedig nem csak az elveszett két arany miatt, mely utoljára sem volt valamely nagy összeg, de inkább is azért, hogy vélt szerencséje elhagyta, mely pedig úgy örült eleinte. Újra zsebébe nyúlt, föltett három aranyat és újra vesztett. Erre azután arca a láz­pírjában kez­dett égni. — Hadd tegyek most én, — susogta részvét­tel és halkan Irén, — hátha több szerencsém lesz. — Megállj csak, talán most. .. S ezzel György úr újra egy aranyat dobott az egyik dhancera. Megnyerte s nagy volt az öröm, hogy szeren­csére visszatért. Ámde e csalódás nem soká tartott, mert újra veszteni kezdett egyre-másra sda közbe-közbe nyert is egy-egy tételt, egészben véve mégis csak vesztett. IX. Belefáradva és beleunva a hasztalan küzde­lembe , leültek végre egy pamlagra, hogy a tárcán ütött csorbát összeszámítsák. Egy idegen úr oldalogva járt körülöttük és úgy látszott, hogy részvéttel nézi az egész jelenetet. — Mit ólálkodik ez idegen ? — szólt félig bo­­szosan György ur. — Régen észrevettem, hogy a játékát nézi bácsi­kám­nak és pedig nagy részvéttel. — Vigye az ördög! Mit használ az nekem ? Az idegen azonban mind közelebb jött, udvaria­san köszönt s megszólította György urat: — Pardon monsieur, hogy mint ismeretlen meg­szólítom önt. De az emberiséggel született részvétnél fogva nem nézhetem tovább, hogy ön miként dobálja pénzét. Ha jó tanác­csal nem szolgálhatnék, nem vol­nék följogosítva, hogy ebbe avatkozzam. De látom, hogy ön idegen, a játék örvényét nem ismeri, én pedig már évek óta tanulmányozom, előttem az örvénynek látszó babok már elsimultak, én a fenékre látok, mint a tükörbe. Azért engedje meg, hogy önnek szolgála­tomat fölajánljam. — Valóban uram, azt sem tudom, hogy köszön­jem meg szívességét, — szólt György úr lekötelezet­ten. — Ez önzetlen részvét nagyon meglep és meg­vallom, nem vártam volna messze földön, idegentől. De hát hiába­ tagadhatatlan, hogy mindenütt vannak jó emberek! Az idegen finoman mosolygott, mialatt bemu­tatta magát: — Nevem mr. Bonnet. Tudom, hogy ön a »Ho­tel Brangais«-ban lakik, ha szívesen veszi, megláto­gatom, hogy tárgyunkról értekezzünk, mert e hely nem igen alkalmas a tudományos búvárkodásra. — Meglep rendkívüli figyelme, hogy még laká­somat is tudja, — viszonozta György úr, — de meg­lep az a kifejezés is, hogy tudomány . . . , — Igen — szakította beszédét félbe az idegen meggyőződéssel, — ismételhetem önnek, hogy a játék, vagyis a lehetőségek csalhatatlan kiszámítása, valósá­gos tudomány. — Bizony — válaszolt György úr gondolkozva — olyan formán kell a dolognak lenni, mert engemet csak e magyarázat is majd zavarba hoz már. Alig értem. — Majd megérti uram otthon, csak szívesked­jék megmondani, hogy mikor találom. — Az­az hogy én kérdezhetem öntől, mikor van ideje. — Oh, nekem bármikor. Itt a nap igen hosszú, mert éjfélig tart a játék s addig mindig tart a nappal, az élet is. De viszont csak délben kezdődik a játékkal együtt. A reggeli órák merő alvásnak és időfecsérlés­­nek tekinthetők; akár sétával, akár fürdéssel töltjük­ el. Azért a mikor ön parancsolja . . . — Oh, kérem, — felelt György úr. — Talán azonnal is mehetnénk . . . — Bocsánat — szólt az idegen, — e percben lehetetlen. Tudományom igénybe van véve s ez órám el van ígérve. De ha tetszik, egy óra múlva bátor le­­szek szállásán fölkeresni. — Igen lekötelez. Elvárom. Ezzel a legszivélyesebben elváltak. György úr örvendezve dörzsölte kezét, mialatt a hölgyekhez fordult. — Soha ilyen önzetlen embert! Megosztja hosz­­szas búvárkodásának eredményét, csak hogy másokkal jót tehessen ! — Már nagyon gazdag lehet — viszonza Irén, — ha csakugyan ki tudja a véletlent számítani, mert akkor mindig nyernie kell. — Majd meglátjuk! — szólt György úr belső megelégedéssel. Azután az asztalokhoz fordultak, hogy a játé­kot nézzék. E percben érkezett oda ama két fiatal ember, ki kis társaságunknak már ebédkor feltűnt. Velük volt amaz öreg úr is, kit annyi figyelemmel hal­moztak el. Az egyik inas azonnal sietett nekik helyet csinálni, udvariasan szólítva el az apró tételekben játszó, álló közönséget s három széket helyezve az ér­kezettek számára az asztalhoz. (Folyt. köv.) A Calel barlangja. (Francia elbeszélés.) Írta Frédéric Thomas. (Folytatás.) II. Története elbeszélésével idáig jutott barátom, midőn André apó odaérkezett hozzánk, ki alkalmasint megunván a kiürült palackot nézegetni, jónak vélte minket fölkeresni. — Uraim, — mondá, — már több mint egy ne­gyed óra óta keresem önöket; fáklyánk fogyatékán van, jó lesz visszatérnünk.

Next