Fővárosi Lapok 1884. június (129-152. szám)
1884-06-01 / 129. szám
jogi szempontból is különösen érdekes ama véletlen s nem örvendetes találkozásnál fogva, hogy válópereink vitelében egyenlők lettünk — az orosz törvénykezéssel ; ott ugyanis,— és más államban kivülünk nem! — az az elv van elfogadva, hogy a válás okául fölhozott kényes dolgok bebizonyítandók. Már most, míg egyrészről nagyon sok idő- és pénzveszteséggel jár egy ilyen dolog adatainak kellő hitelességű előállítása, addig másrészt: sarokba vannak szorítva a válófelek, mert úgy maguk, mint gyermekeik miatt, észszerűségből és a dekórum végett is inkább azt mondják, hogy — »ne váljunk el«, mint hogy olyan áron nyerjék meg az elválasztást! Igaz ugyan, hogy ez eljárás Oroszországban azt eredményezte, hogy ott, — például Péterváron, — 226.000. házas ember közül csak 60.000. él együtt, a többi pedig magánúton bonta föl házasságát, mert a hivatalos felbontás nagyon költséges, de ez ne adjon irányt műveltebb és szebb társadalmi élettel bíró magyarjainknak a hasonlóra, hanem inkább arra a természetes következtetésre juttassa őket, hogy nem utánozhatván az orosz példákat, de terhesnek tekintvén a magyar válóperi eljárást is, maradjon meg szépen házasélete tűzhelyénél, s netán őt megsértett házastársa fölé emelkedjék erkölcsileg azáltal, hogy tudja a megbocsátás szép erényét gyakorolni! Említem még, hogy az elválásnak végtelenül kellemetlen utóbajai vannak! E pontnál, ámbár száz meg száz ily utóbaj van, mégis röviden kell csak megállanom, mert azok néhányának egyszerű megemlítése is elegendő az olvasó meggyőzésére és elijesztésére, s ha nem számítjuk is azt a nehéz helyzetet, melybe egy elvált nő jut az által, hogy férjével együtt ennek egész ismerősei körétől is elvonja magát, hogy gyermekeit az apai védelemtől s magát a férfi támaszától megfosztja és igy most már kevesebb tekintélylyel is fog bírni, — még azt a jogi akadályt is figyelembe kell venni, hogy egy örökös pörlekedésnek néz eléje, mert gyermekeinek a nevelési, s magának a tartási díját esetleg havonkint újra meg újra pörrel kell kikaparnia, amint ez száz meg száz esetben így is történik ! De főleg a fiatal és csinos nő jut végtelenül kellemetlen helyzetbe az elválasztás után, mert — nem nézhetvén bele minden egyes ismerőse a válópör adataiba s okaiba, már ismert szokás és emberi gyöngeség következtében is, az a megszokott kifejezés kiséri minden szép asszonynak válópörét: •— Hja! csinos volt az asszony ! . . . Ezer esetet tudok, hol bizony éppen nem a nő volt a hibás, és mégis egy ember sem kímélte őt meg a csípős megjegyzésektől! A nő pedig csak nem mehetett a törvényszékre erkölcsi bizonyítványért. Tehát: szép asszonyok, ne váljatok! Futó Ferenc: Rév-Fülöp és Csobánc. (A Balaton-egylet ez idei első kiránduló helyei.) A fővárosiak és Magyarország számos más vidékének lakosa, akik nagy néha kedvet kapnak a Balaton megtekintésére, ritkán jutnak el tovább Balaton-fürednél. Ott megállapodnak, legfölebb átrándulnak Tihanyba, megnézni a nyolcszázados kolostort, meghallgatni a visszhangot, a megénekelt »riadó leányt.« Hogy a Balaton-vidéknek hány gyönyörű, a parti helyeknél szebb pontja van, arról nem győződnek, de nem is győződhetnek meg. Nagy részben a hiányos közlekedési viszonyok okozzák ezt. Csak újabb időben keletkezett a külföldi mozgalmakhoz hasonló törekvés a Balaton-vidék ismertetésére és népszerűsítésére. A mozgalom élén az ifjú Balaton-egylet áll, de ez egylet sokkal fiatalabb és anyagi körülményei még sokkal szerényebbek, hogysem rövid létezése alatt meg bírta volna oldani a közlekedési viszonyok javításának nehéz feladatát. Remélhető azonban, hogy rövid idő múlva e bajon is segítve lesz, s akkor a Füredtől távolabb eső pontok meglátogatása sem fog oly fáradsággal és áldozattal járni, mint manap. Tavaly az egész tó hosszában vitte a Balatonegylet vendégeit, később pedig Badacsonyba rendezett kirándulást. Az idén egy még nagyon kevéssé ismert helyet tűzött ki első nagy kirándulása célpontjául: Rév-Fülöpöt, honnan Csobáncra megy az egész társaság, élvezni a legremekebb kilátások egyikét. Rév- Fülöp nem helység, hanem szőlőhegy, melynek nagyrészt kővágóörsiek és köveskállaiak a tulajdonosai. Újabb időben már több budapesti család is épített a kies ponton nyaralókat. Évről-évre gyarapszik és élénkül a kedves telep, melynek legnagyobb baja az, hogy nehéz a hozzáférhetés. Füredről páros után harmadfél óráig tart a kocsizás, aki pedig a vasúton Boglárig megy, kénytelen megelégedni komppal vagy vitorlás hajóval s bizony nem mindenki bízza magát a két mértföldnyi vizi után ilyen közlekedő eszközre. Volt ugyan évekkel ezelőtt egy kisebb gőzhajó, csak hogy elkezelték és most szomorúan tapasztalják nem létezésének hátrányait. Hiszem azonban, hogy talán már jövőre, legalább Füreddel, rendes gőzhajójárás fogja összekötni, ami kétségkívül gyorsan fel fogja virágoztatni, mert Füreden és Badacsonyon kívül alig van hely a Balaton-part hosszában, mely oly kellemes tartózkodást volna képes nyújtani. A partról nem is igen venni észre, mily nagyszerűséget rejt magában az igénytelennek látszó erdős hegyoldal, alján a viruló szöllőültetvényekkel. Negyedórányira a partról azonban magaslatra jutunk, melyet tulajdonosa után Göde-pontnak neveztek el. Innen meglátni egyszerre Badacsonyt és Tihanyt, mely helyeket máshonnan egyszerre nem lehet látni. De e két végpont nem volna magában véve oly nagyszerű, ha nem fűződnék közre szakadatlan lánccá a Káli-völgyet koszoruzó hegység. Nyugatnak Badacsony, mellette a gulácsi kúpok, azután Csobánc orma emelkedik ki; lenn pedig a zöldelő rét, szélein az öt Kál: Köveskál, Mindszentkál, Szent-Békás, Kereki- és Töttöskál. E Kálok erős boraikról híresek. Törvénybe foglalt kötelességök volt az Árpád-királyok alatt, hogy a királyi asztalt borral lássák el. A Balaton túlsó partján látszik Fonyód, mely a törökverő Magyar Bálintnak volt a tanyája. Szigligetnek is várkapitánya volt és kegyetlen tette örökié meg a török elleni küzdelmen kívül nevét. A zalavári konventuális barátot ugyanis, ki az őt perbe idéző végzést kezéhez szolgáltatta, elfogatta s követköztetvén nyakára, a Balatonba fojtatta. Rév-Fülöp körül sok római emléket találtak, melyek mindazt bizonyítják, hogy a rómaiaknak jelentékeny telepök lehetett itt. Egy római sírkő Fibronius Titusnak Justa nevű leányára emlékezteti a vidéken bolyongót. Tisztán olvasható a sírkövön: »Quintus Titus Fibronius Justae filiae pietissime«. Rév-Fülöp közelében vannak a fülöpi és ecséri templomok romjai, a török dúlás emlékeztető jelei. Ecsér hajdan bucsujáró hely volt. De csak úgy tartották a hívek üdvösségesnek az imádkozást, ha egy hagyományos utón jöttek és mentek. Egykor a vezető pap egy rövidebb utón akart hazatérni. A nép tiltakozott a hagyomány megsértése ellen. A pap sem akart engedni, minek heves szó vita, majd verekedés lett a vége s az isten szolgája áldozatul esett a nép dühének. Máig is Papütőnek nevezik azt a helyet. De időnk rövidre lévén mérve, nem mulathatunk sokáig Fülöpön ; el kell érnünk még napnyugta előtt Csobáncot, a Kisfaludy szép regéjében megénekelt vár romjait. A meredek, szabálytalanul kiszélesedő kúp már a fülöpi hegyhátról föltetszik. Átvágunk a hegyen, le a völgybe, Kékkút felé. Szaggatott hegygerincek közé foglalva terül előttünk a virányos Káli-völgy. Jobbra, Közvágó-Ors alatt egy kis tavat látunk. Ez a karnyi tó. Egy kis fia Balaton. Anyjától már a rómaiak megfosztották. Érdemesnek tartották a rettenetes munkát, mely még ma sem volna kicsinylendő, átvágták az ábrahámi hegyet, csatornát készítettek, melyen lecsapolták az úgy nevezett Kis-Balatont. A Balaton végén, Keszthelyen túl is van egy, a nagy Balatonnal összefüggő Kis-Balaton. A megmaradt karnyi tó nem válik a vidék egésségére. Posványos iszapjában malária fészkel; nyáron sokat szenvednek az őrsiek hidegleléstől, melynek oka ott van, a pár percnyire levő pocsolyában. Gyulakeszi alatt elhajtva, Csobánchoz jutunk. Valaha tűzhányó hegy lehetett. Máig is meg van krátere. De elveszett erős vára, mely nem volt ugyan nagy, amint ma is láthatjuk, mert a kis tetőn nem férhetett volna el nagy vár (mindössze tíz holdra ment területe), hanem jelentékeny szerepet játszott a török háborúk alatt. Óráig tartó mászás után jutunk föl a hegyre. De csak egy felén, ahol a várba vezető, most már fűvel, gazzal benőtt kocsiút kanyarog, míg a tapolcai völgyre néző meredek oldala hozzáférhetetlen. A várkert még megvan, elvadulva. Zsálya, gyom verte föl a virágágyakat; a gaz közül kikandit egy orgona-ág, virágot sem terem már bús állapotában. Mintha megelevenülnének a középkor daliás alakjai s a vitéz László, a megtört szivű Rózsa sóhaja suttogna a lengedező gályák között. Lehetetlen e romokra nézve s a tetőről a kies völgybe tekintve, el nem andalodni. A különös érzés, melyet az omladozó falak s lenn az eleven, pezsgő élet ellentéte kelt, mindenkin erőt vesz. 1871-ben Mária Henriette belga királyné, József főherceg és ennek neje, Klotild főhercegnő, valamint Rómer Flóris jeles tudósunk meglátogatták a Balatont, a várromokat s a királyné Kisfaludy regéit Csobánc tetején olvastatta föl magának. A felséget anya példáját, remélhetjük, követni fogja leánya, Stefánia trónörökösné is, a ki a balatoni vitorlázó egylet védnökségét elfogadta s talán szintén meglátogatja királyi anyjához hasonlóan a gyönyörű tájat. Igaz, hogy Csobánc képeír. A török pusztítás nyomait elfödni nem volt elég érzékük az itteni lakosoknak ; jogos panasz, hogy a legszebb hegyoldalak sivárak; Tihanynak dús televénye még ma is kétségtelen bizonyítéka annak, hogy ott valaha rengeteg volt, a mi ma jó kis erdőre olvadt össze; sivárak (Rezit és Tátika egy részét kivéve) a többi hegyek is. De kárpótol a kopárságért a nagyszerű kilátás, mely Csobáncról nyilik. Látjuk az egész Tapolca völgyét, a szép kapolcsi völgyet, Badacsonyt, Szigligetet, Szent György hegyét, a koporsó alakú Halápot, Hegyesdet, Tihanyt, távolabb Sümeget, Rezit, Tátikát, a Somló hegyet, sőt Ság hegyét is és tiszta időben a stájer havasokig elér tekintetünk. A Kisfaludy Sándor regéjében megénekelt Rózsa Gyulafy-leány volt. A Gyulafy-nemzetséggel, mint a vár tulajdonosával, már a tizennegyedik században találkozunk. Kik voltak a vár előbbi birtokosai, nem tudjuk. Bizonyos, hogy a vár a tatárjárás után épült. Erős bástyák védték s azért jó menhely volt a törökök ellen, épp ezért a törvényhozó rendek sürgették időközönként jó karban tartását. Kapitányaik, bizva a vár erejében, gyakran ütöttek a völgyben békén utazó kereskedőkre, úgy hogy szigorú törvényt kellett ellenük alkotni. A Gyulafyak 1670-ig bírták a várat, de ekkor a Rákóciakkal való rokonszenvezés miatt elvesztették. Utánuk nem sokáig tartotta magát, ámbár 1707-ben még jó és védhető állapotban volt. Nem messze a vár alatt fekszik Tapolca város, még azon innen Diszel helység. Ide kell a csobánciaknak vízért járniok, mert Csobáncon nincsen. Innen ered az a drasztikus közmondás: »Lót-fut, mint a csobánci kutya« ; a kutyák ugyanis Diszelbe kénytelenek futni, ha megszomjaznak, de mire visszatérnek a nyári hőségben, porban, újra megszomjaznak, vissza kell térniök, tehát örökös futkosással töltik a napot. Ha rómaiak volnának Csobánc, tulajdonosai, építettek volna vízvezetéket, mert a Tapolca-folyó nincs nagyon messze. Fájdalom, nálunk fára sem kerül, nem hogy öntözésre. Sziklay János, 845 Fővárosi hírek. * Piros pünkösd ünnepe ezúttal mozgalmas ünnep lesz országszerte. Megfelel bizonyos tekintetben eredetének. Miképen az apostolok lángnyelvektől lelkesülten neki indultak hirdetni minden népeknek minden nyelven az igét, úgy szól ma és holnap országszerte hazánk sokféle népe előtt a honatya-jelöltek tüzes igéje, azzal a különbséggel, hogy nem csak sokféle : magyar, német, tót, szerb, román nyelveken szól, hanem sokfélekép is magyarázza az igét, kormánypárti, mérsékelt és szélső ellenzéki, nemzetiségi és antiszemita elveket hirdetvén egyedül üdvözítőknek. A pünkösdi hagyományos vidám ünnepélyeknek is bizonynyal jut idő, de a fő a választási mozgalom lesz. Már csak kevés kerület van, mely nyugalom képét mutatná. Egy statisztikai számítás szerint, 374 kerületben vannak már szervezve a pártok s van eddig 314 kormánypárti jelölt, 95 mérsékelt ellenzéki, 115 függetlenségi, 34 antiszemita, 6 nemzetiségi és 5 párton kívüli. Ezek a legkülönbözőbb változatokban állanak egymással szemben s a kombinációk egyik napról a másikra változnak. Több miniszter is fog az ünnepek alatt beszélni. A fővárosban a harmadik, hatodik és kilenctizedik kerületekben tartanak a jelöltek programmbeszédeket. Kívánjuk, hogy bármily hevesen folyt a harc, ne rontsa meg olvasóink ünnepi vidám hangulatát. * A „Budapesti Szemle“ júniusi száma pontosan a hó első napjára már előttünk fekszik. Tartalma, mint rendesen, változatos és érdekes. Első közleménye »Nala és Damajánti«, a »Mahabharata« szanszkrit nagy eposz önálló epizódja, mely Nala és Damajánti szerelmi történetét adja elő. Fiók Károly fordította le az eredetiből s magyarázatok kíséretében közöl több éneket. A világirodalom e nevezetes művének bár csak részleges átültetését is irodalmunkba, örömmel üdvözölhetjük. Téglás Gábor »A trójai ásatások ősembertani jelentősége« című értekezésében folytatja Schliemann híres leleteinek ismertetését és méltatását, míg Földes Béla »Néhány adat kulturális tényezőink mérlegéhez« címmel egy legközelebb megjelenendő nagyobb munka alapján népességi, vagyoni, hitelügyi, kereskedelmi, sőt. érdekes adatokkal világítja meg hazánk kulturális fejlődését. Ezt egy irodalmi tanulmány követi Turgenyeff Ivánról, Zabel Jenőnek a »Deutsche Rundschau «-ban kiadott műve nyomán, továbbá Heltai Ferenc értekezése »A pénzügyi regáliák elméletéről« s végre polemikus cikk Ampelostól Ipolyi Arnold püspök ama beszéde ellen, melyben a képzőművészeti közgyűlésen megrótta, hogy az operaház falfestményei a mythologiát tárgyazzák; Ampelos éppen ezt tartja helyesnek. A füzet szépirodalmi közleményeit a Pállffy Albert »Anya és grófné« című regényének folytatása és két költemény képezik ; egyik költemény Góbi Imrétől való, a másik Tennysontól, Hegedűs István sikerült fordításában. Az »Értesítő« végül több új könyv és folyóirat bírálatát tartalmazza: éles kritikát Jókainak »Szeretve mind a vérpadig« című regényéről s szatirikus megjegyzéseket a mérsékelt ellenzék német napilapjáról; a »Magyar-zsidó szemle«, a Szinnyei »Finn-magyar szótár«-a felől elismerő ismertetést olvasunk, úgyszintén Ballagi Aladárnak »Kecskeméti V. Péter ötvöskönyve« című munkájáról .