Fővárosi Lapok 1884. július (153-179. szám)
1884-07-22 / 171. szám
Kedd, 1884. julius 22. 171. szám. Huszonegyedik évfolyam. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok-tere, Athenaeum-épület) , kiadóhivatalba küldendők. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 4. sz. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Néhány teljes számú példánynyal még szolgálhat a kiadóhivatal. Az első székely fiúleány. (Történeti elbeszélés.) Írta P. Szathmáry Károly. (Folytatás.) Zilla lábai a földbe látszottak gyökerezni, de azután visszatért bátorsága s kelerészét ritka szemmértékkel a vad fejére irányozta, mely el is találta azt és tompa homloka csontjában megállva, rezegve meredt ki onnan. A kapott seb még bőszültebbé tette a vadállatot s egy pillanatra megállva, négyfelé vetett lábaival az egész talajt feldúlta; oroszlánszerü bojtos farkát kigyószerüleg felkunkoritá s előre szegzett szarvakkal rohant a leány felé. Zilla veszve látta magát s bizonynyal el is veszett volna, mert kísérete távolabb volt, hogysem sikoltását meghallhatta volna, de ugyane pillanatban a keresztúton egy sötét lovag vágtatott elő és midőn az állat a roskadozó leánytól már csak egy lépésnyi távolságra állott, oldalt rohanva a fenevadnak, nagy vasas dárdáját annak szügyébe merité oly irtózatos erővel, hogy azonnal félredőlt s a lovag lovával együtt keresztül esett rajta. De a következő pillanatban a lovag már újra talpon volt és egy másik döféssel a fenevad életét kioltá. Zilla magához tért és a lovagra, ki véres dárdáját az elesett vad bozontos sörényébe törülvén meg, hála teljes pillantást vetett. — Ez derék szúrás volt kegyelmedtől — mond azután elismerő mosolylyal, — s én, kinek életét mentette meg, valamint atyám, kinek egyetlen gyermeke és öröme vagyok, örömmel fogjuk tanúsítani hálánkat, ha megtudjuk, hogy ki az, kinek a megmentést köszönhetjük. Atyám hatalmas ur s kérhet kegyelmed bármit tőle: rangot, hivatalt, jószágokat, bizonynyal nem fogja megtagadni. A lovag gyönyörrel legeltette szemeit a ritka szépségű teremtésen ; azután a hódolat mély érzelmével mondá: — Rangom van, földi javakban sem szűkölködöm, add nekem emlékül a bokrétát, melyet lábaidnál látok s add a reményt, hogy kezedért, birtokodért nem hiába zörgetek alkalmas időben atyád ajtaján. Zilla felemelte a bokrétát s átnyujtá azt e szavakkal : — A kért virágcsokor legyen tied. Azután kevélyen vetve fel ajkait, folytatá : — Én a fő rhabonbanok utóda, Sándor István leánya vagyok; ha szemeidet hozzámig emelted, emeld nevedet is mellém, — a jövő az Isten dolga. A lovag arca elborult s homlokán sötét felleg vonult át, mint zivatar a nyájas vidék fölött; azután szótalanul ugrott fel lovára s önérzetes hangon kiáltá: — Én pedig Bors vagyok, a Jenő nem Szomorú ágából. Bors, kinek őseit egytől-egyig igy hívták állandóságáról hitében s óriási erejéről a csatákon! Ezzel sarkantyút adott lovának s kalpagját megemelintve elvágtatott. Zilla sokáig elmerengve tekintett utána, míg amaz eltűnt az erdők sűrűjében. m. Véres háború fenyegette az országot. Azok, kik a magyarnak ősei voltak, most utódai akartak lenni Magyarország birtokában: a kunok hatalmas csapata fenyegetett betöréssel az egykori Etelköz, a mai Moldvaország felől. Salamon király száz királyi postát indított meg véres pallossal az ország különböző részei felé. Ezekből egy megérkezett a bágyi várba is és megállva Sándor István előtt, ekként szólott: — Sándor István, székelyek vezére, ezt szeni neked a király . Roppant kun had készül betörni az országba; előcsatárai már vágják az átjárók rengetegeit a dúló csorda előtt. Vedd fel fegyvereseidet az utolsóig, mert ha a magyar alföldet elöntötte a kun, ti sem maradhattok meg ott bérceitek között. Siessetek mindannyian a bihari táborba, hol maga a király öcscseivel, Géjza és László hercegekkel személyesen fog megjelenni. Te kérelmet intéztél Salamon királyhoz a fiúleány-törvény megerősítése végett: ha buzgón és idejében sietsz embereiddel a király táborába és oldala mellett segítsz neki leverni a szörnyű ellenséget, — a mely napon az ország diadalát üli, törvényed is meg lesz erősítve. Ezt üzeni neked, Sándor Istvánnak a király. — Siess vissza, jámbor lovag, ő felségéhez, mondd, hogy egy hét alatt ezer kopjás és buzogányos lovaggal leszek táborában. Ezt üzeni ő felségének a királynak Sándor István, a székelyek fővezére. És úgy tőn, amiként beszéle. Még aznap ötven lovas legényt indított Székelyország minden tája felé. Riadók verték fel az egész székely földet a csíki havasoktól le a Rikáig és a brassói havasokig. Az ős Hargita és a komoly Istenszéke, a hajdani pogány áldozatok székhelye, százszoros visszhanggal verték vissza a harci kürt hangját; és a harcias nép, mely a bűn védelmére mindig készen állott, leakasztotta szegéről ívét és puzdráját, karjára öltötte a nehéz lándzsát, elbúcsúzott feleségétől, gyermekétől, és míg principibus a lófő székely a parancs szerint vágtatva sietett a bágyi vár alá: a szegényebb gyalogos sietett a határormokra saját földje védelmére. A székely földvárak, melyek a besztercei havosoktól kezdve le a brassaiakig láttávi összekötettésben állottak egymással, fölgyujtott póznákkal jelezték a veszedelmet, mely Székelyországot fenyegeti és kiki sietett az általa jól ismert helyre, hol honvédelmi kötelességét kelle teljesítenie. A harmadik napon már nyüzsgött a székely lovas tábor a bágyi vár alatt. Nemek és ágak szerint érkeztek meg és helyezkedtek el ősi szokás szerint a csapatok, jobb szárnyon a hírneves Adorjai-nem, utána a Medgyesnem, azután a Jenők- a Halom-nem, az Ábránok és Orlócz-nem, mindegyik négy-négy ágra osztva és mindenik sajátságos nemzeti öltözetét viselve különböző szinekkel és jelvényekben a nemek és ágak szerint. A fővezér, Sándor István, gyönyörrel tartott szemlét a nagyszámú lovasság fölött; kíséretében a nemek fejei oldalán pedig Zilla leánya, férfias harci öltözetben, ezüst láncvérttel és ragyogó kövekkel kirakott ezüst sisakkal fején, melynek hegyéből vörös tollak hullottak alá vállára. Midőn igy a sorok előtt ellovagolva a Jenő-nem Szomorú-ágához ért, föltűnt előtte egy ötven főből álló kis lovas-csapat, mely fekete páncél-ingekbe volt öltöztetve; sisakjaiból sas-tollak nyúltak ég felé és kezében mindenik lovag iszonyú csata-csillagot tartott, míg balján nehéz dárdáit szíjon hordva vetette hátra. A csapat előtt fehér harci ménen egy borzasztó tekintetű köpcös lovag állott, fején lebocsátott fekete vaskalappal, mely elől kihegyesedett, mint valami óriási ragadozó madár csőre és csupán a szemeknél, száj- és orrnál voltak kisebb nyílások, melyek a látást és lélegzést közvetítették. A sisak két oldalából denevérszárnyak terjeszkedtek ki jobbra és balra, melyek a lovag tekintetét még borzadalmasabbá tették. Testét mint valami óriási krokodilét nehéz vaspikkelyek borították, izmos karjában irtóztató szeges buzogány, melyet nem minden ember lett volna képes felemelni. — Ki vagy te, vitéz férfiú ? — kérdi Sándor István, kedvtelve nézvén az ijesztő alakra. — Még nincs nevem, — volt a válasz — majd meghallod nevemet a csaták után ! Az atyja mellett álló Zilla e hangra megdöbbent, úgy tetszett neki, mintha azt egy ízben már hallotta volna. Nagyranyílt szemekkel nézett a csodálatos lovagra és összeszokta ajkait, midőn észrevette, hogy annak sisakja a denevérszárny alatt hervadt virágbokrétát rejt mezei virágokból. Semmi kétsége nem volt többé, hogy a csodálatos vasálarc annak a lovagnak arcát rejti, ki egykor életét megmentette és egy nyájas mosoly lebbent át ajkain. De atyja folytatá a szemlét és Zillának csak annyi ideje maradt, hogy köszöntést intsen a rejtélyes lovagnak, melyet alig vett észre más az illetőn kívül. Egy rövid óra múlva vége volt a szemlének és Sándor István búcsút vett leányától, kit száz erős vitézzel a bágyi vár oltalmára hagyott vissza. Megharsantak a kürtök minden csapatnál az indulóra és a sereg, mely az ígéretet számra nézve megkétszerezte, nemek és ágak szerint sorakozva indult meg, sötét tömegével elöntve a völgyet és mint óriási pikkelyes kigyó mozogva tovább, melynek menetére megdöbbent a megvédendő anyaföld. A hatodik nap estéjén már ott volt Sándor István a bihari táborban, hol maga a király a szelíd Géjza herceg és az összes seregnél fejjel magasabb László iszonyú szekercéjével osztogató parancsait. (Folyt. köv.) I* Apita. (Spanyol elbeszélés.) Írta Juan Valera. (Folytatás.) — Mily szörnyűség! . . . Egyedül a lázmámor vett rajtad erőt, szegény esztelen asszony! — Adná isten, hogy úgy volna!. . . Atyám, én fösvény vagyok, mert gazdag lévén, nem cselekedtem annyi jót, mint amennyit kellett volna. Nagyravágyó és büszke vagyok, megvetettem minden férfit, nem erényességből, de mert nem találtam őket hozzám méltóknak. Isten megbüntetett engem ezért, isten megengedte, hogy az ön említette harmadik ellenség is uralkodhassék fölöttem! — Te gyöngéden érzesz valaki iránt! Mi rossz van ebben? Nem vagy-e te szabad? Menj férjhez! Meg vagyok győződve, hogy az a bizonyos férfi az én don Pedro de Vargas barátom, ki e csodát idézte nálad elő. Oh, ez a don Pedro derék fickó! Azonban, én mégsem hittem, hogy már ennyire ment a dolog. — Nem don Pedro az. — Hát akkor ki lenne az ? Pepita fölállt, kinyitotta az ajtót, kémlelve nézve szét, nem hallgatja-e őket valaki, aztán újra bezárva az ajtót, közeledett a lelkészhez s remegő hangon, kényes szemmel csaknem susogva mondá: — A fiú az, akit én imádok. — Miféle fiú ? — vágott közbe a lelkész, fölugorva. Nem akarta hinni, amit hallott. — Hát ki lenne más, mint don Louis ? A legfájdalmasabb meglepetés tükröződött vissza a lelkész szelíd arcáról. — De, — mondá — szerelmed reménytelen; don Louis nem fog téged szeretni. Ama könyeken, melyek Pepitának a szép szemét elborították, egy vidám sugár csillámlott át; szép ajkáról mosoly lebbent el. — Ő szeret engem, — viszonzó diadalérzettel. A jó lelkész megdöbbenve bámult a fiatal nőre. — úgy van, ő szeret engem! — ismétlé a fiatal asszony, midőn a lelkész kétkedő s aggodalmas arcát látta. — Szörnyek az asszonyok, — mondá a lelkész; — készek térdet s fejet hajtani az ördög előtt. Végre is, legyen isten akarata szerint! Az ő irgalmassága végtelen. Pepita, beszéld el nekem, ami történt! — Mi történhetett ? Én szeretem őt és ő is szeret engem, noha szerelmét elfojtani törekszik. Lehet.