Fővárosi Lapok 1884. szeptember (205-229. szám)
1884-09-02 / 205. szám
Kedd, 1884. szeptember 2. 205. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Néhány teljes számú példánynyal még szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Első szerelem. (Elbeszélés.) irta Udvardy Vince. (Vége.) Az egész társaságban Margit volt az egyedüli, ki az egész jelenetből egy szót sem értett, s egyátalán nem tudta elgondolni, hogy hol jár az esze Orbán Sámuel úrnak, mikor távoztában egyenesen ő hozzá fordulva, különös hangnyomattal ismétlé még egyszer, hogy »gratulálok!« De nem sokáig kell várnia a felvilágosításra. Az ügyvéd távoztával dr. Fekete Pál egész elragadtatással biztosítá Ágnes kisasszonyt abbeli öröme nagyságáról, hogy ez az ügy ily gyorsan elintéztetett. — Ámbár, — téve hozzá — egy kis bibije még van a dolognak. Az tudniillik, hogy a benne szereplő legfontosabb személy mindeddig semmit sem tud az egészről. Ágnes kisasszony e szavakra Margithoz lépett s magához vonva, homlokon csókolá őt. — Leányom ! — mondá — az orvos ur irántad való különös rokonszenvből, az én beleegyezésemmel, örökbe fogadott téged. íme ez az, amiről az imént az ügyvéd úr említést tett. — Kedves kis Margitom! — szólalt közbe az orvos, a leányka kezét megfogva. Most már csak az a kérdés: van-e önnek kedve az én leányommá lenni ?! Margit, ki az egész dolog jelentőségéről fogalommal sem bírt, rövid gondolkozás után habozás nélkül válaszolt: — Attól függ, hogy minő lekötelezettséggel jár ez én reám nézve? ! — Éppen semmivel felelé az orvos. — Legfeljebb megengedi, hogy én szeressem önt atyai módon, s megörvendeztet azzal, hogy bizalommal fordul hozzám, mintha valami öreg rokona volnék. — Akkor nincs ellene semmi kifogásom! — válaszolt Margit. Én eddig is szerettem a doktor bácsit. — így hát csakugyan rendben volnánk! — kiáltott fel dr. Fekete Pál ragyogó arccal. — Íme, mily könnyű módon tettem szert egy leányra. Egészen boldognak érzem magamat! De bármily boldognak érezte is légyen magát, nem feledkezett el Vámos barátjáról, ki éppen ellenkező érzelmek rabja volt, s nem feledkezett el a tulajdonképi célról, melynek elérése végett magát e lépésre határozá. Legközelebbi látogatása alkalmával érdekes emléktárgyak, s többé-kevésbbé használható csecsebecsék egész kis raktárával lepte meg fogadott leányát. Margit szintetlen örömmel fogadta az értékes ajándékokat, de mégsem hallgathatta el a feletti csodálkozását, hogy a doktor bácsi itjártában ráért ily bevásárlásokkal is foglalkozni. — Idejekorán igyekeztem magamat az apa szerepébe begyakorolni! így hangzott az orvos válasza. — De ennyi mindenfélének csak hazaszállításával is mennyi vesződsége lehetett! — folytatá Margit megjegyzéseit. Dr. Fekete Pál e szavakra a zsákmányra leső Jiruz gyorsaságával ragadta meg az alkalmat, hogy a beszéd folyamát kedvenc eszméjére terelhesse, s némileg erőltetett nevetéssel viszonzá: — Mi ez ahhoz képest, mivel annak idejében még a kihárítás fog járni! E váratlan jött szavak minden irányban megtették hatásukat. A nagynéni, sejtve azok célzatát, szó nélkül felkelt, s távozott. Margit pedig, előbbi kedélyességéből egyszerre kiesve, amint nénje mögött az ajtót becsukódni hallá, lehangoltan mondá: — Az nem fog sok gondot okozni. Én soha sem megyek férjhez. Az orvos úgy tett, mintha e lemondást csak szokásos szólásformának tartaná. — Természetes! viszontó kedélyes ábrázattal,— egy leány sem megy férjhez, míg nem kérik! — Dejsz’ engem hiába kér akárki is! — ellenveti Margit egész határozottsággal. Az orvos egy pillanatig szeretetteljes gyöngédséggel nézett a leányka szemeibe, azután megfogta kezét, s rábeszélő hangon kérdé: — Még ha Vámos Gábornak hívnák is ? Margitot szemmel láthatólag meglepte ez a kérdés. Nem is gondolt arra, hogy szive titkát az orvos is ismerhetné. — De, bár első pillanatban, idegenszerűleg hatott rá ez a tapasztalat, ez érzelmet csakhamar elnyomta a ragaszkodás, melylyel hozzá régidő óta viseltetett, s a jó indulat, mely annak szemeiből oly biztatólag sugárzott felé. De vannak érzelmek, melyeket fiatal leány sohasem vallhat be tartózkodás nélkül egy idegen férfinak, habár fogadott apja legyen is az. Kitérőleg válaszolt tehát ő is az egyenesen feltett kérdésre, — remegő ajakkal mondván : — Annak is meglenne a maga oka! — Annak csak egyetlen-egy elfogadható oka lehetne, — ellenvető az orvos, — ha, tudnillik Vámost nem szeretné. — Meg ha a néni nem ellenezné! — válaszolt a leányka hirtelen. Dr. Fekete Pál átértette e szavak egész jelentőségét. Győzelmének híradása hangzott azokban. Hiszen értelmök annyi volt, mint valóságos önvallomás! — Az öröm melegét érzé szétáradni szivében s a leányka kezét megszorítva, ragyogó arccal viszonzá: — Kedves gyermekem! én már tisztába jöttem e tárgyra nézve a nénivel. Én kértem meg tőle az ön kezét Vámos Gábor részére, kit évek óta ismerek, becsülök és teljesen méltónak tartok az ön szerelmére. De azért nem segíteném elő ezt a frigyet, ha nem volnék meggyőződve, hogy a boldogság forrása lesz az önre nézve is. Ágnes kisasszonyt sikerült e részben engedékenységre bírnom : ő teljesen szabad kezet ad önnek a választásra nézve, s ha csakugyan vonzalommal viseltetik Vámos iránt — mi sem gátolja, hogy annak kérésére válaszul kimondja a boldogító »igent!« Néma csend követte e szavakat. Margit összeszorulni érzé szivét, arca elhalványult, szemeibe könyek szököltek. Dr. Fekete Pál gyönyörködve legeltető szemeit fogadott leánya arcán, s midőn azt lassan kint felderülni látta, gyöngéd mosolylyal kérdező: — Az a kérdés csupán: szereti-e Vámost vagy nem? Margit pedig szemérmes pirulással, suttogva válaszolt: — Alighanem — mert úgy érzem, hogy nélküle boldog nem tudnék lenni soha. VI. E nap délutánján Vámos Gábor megint megjelent a kis kertben, melytől alig egy hónappal előbb tört szívvel — s azt hitte: örökre— távozott, s örömben úszva ült Margitja mellett ugyanazon padon, melyen akkor végítéletét vélte ennek ajkairól hangzani. És azután mindennaposokká lőnek ezek a látogatások, nem is maradtak éppen »régebbi gyakorlat« által szentesített órákra szorítva, hanem növekvő arányban sűrűsödtek egész azon napig, melyen — nem sok idő múlva — a két szerető szív végkép egymásé lett. Agnes kisasszony, bár ígéretéhez képest nem ellenezte — mégis elpalástolhatlan bizalmatlansággal szemlélte ezt a frigyet, s Vámos és Margit ismételt unszolásai által csak két év múlva volt rábírható, hogy egy fedél alá menjen velük. Az egymás után lepergő évek azonban semmikép sem igazolták azt a bizalmatlanságot. Férj és feleség úgy kedély, mint gondolkodásmód tekintetében annyira összhangzó s egymást kiegészítő egyéniséggel bírtak, mintha csak egymásnak teremtve lettek volna. — Éltök folyása olyan volt, mint egy idyll, mint egy tündér-álom, melynek derült harmóniáját sohsem szakitá meg a rideg kiábrándulás. Dr. Fekete Pál benső örömmel, s az elégtétel bizonyos érzetével szemlélte napról-napra e boldogságot, melynek forrása — a kiapadhatatlan szeretet — úgy látszik, annál gazdagabban onta gyöngyeit, minél inkább szaporodtak a család apró tagjai, kik maguknak belőle részt követeltek. E szép, okos, eleven fiúk és lánykák képezték Ágnes néni gyönyörűségét, ki épp úgy szerette őket, mint egykor anyjukat szerető vala, s mikor azok előtte játszva, csicseregve, vndoran zsibongták körül szüleiket , olykor-olykor úgy látszik, mintha ő rajta is valami elérzékenyedés venne erőt. A házastársak felett így mentek el az évek, csendes egyszerűség, de zavartalan megelégedés közepett; s legelső könyeket ama jó barátjuk koporsójára hullaták, kinek boldogságuk megalapításában főrésze volt. E csapás váratlanul, de annál fájdalmasabban érte őket. Derült májusi délután volt, mikor a hirt vették dr. Fekete Pál hirtelen roszullétéről. A derék embert, aki délelőtt még derült kedélylyel játszék gyermekeikkel, alig pár órával később halálos szélütés érte. Eszmélet nélkül találták ágyában s az ápoló orvos kijelente, hogy életéből legfölebb órák vannak hátra. Mikor magához tért, láthatólag jól esett neki Vámost és Margitot látnia maga mellett. Bágyadt kézmozdítással üdvözölte őket, s elhaló hangon suttogá, hogy Ágnes kisasszonynyal szeretne beszélni. Az csakhamar meg is érkezett, de vele jöttek a zajongó gyermekek is, kik minden áron a doktor bácsit kívánták látni. Margit sietett őket csendesíteni s eltávolítani. A beteg e pillanatban egészen magához jött. Az életerő utolsó fellobbanása volt az. — Csak hadd maradjanak! — szólalt fel, — hadd csevegjenek! Tárják fel az ablakokat is! — Hisz ez a zaj, ez az élet! Elég hosszú lesz a nyugalom ott lenn azután is! —Köszönöm,hogy eljött! — folytatá azután Ágnes kisasszonyhoz fordulva. Ugye, nem neheztel rám, hogy családja dolgaiba avatkoztam? De látja: nem lettek boldogtalanok! Ágnes kisasszony nem felelt, de szemeiből két fényes könycsepp gördült alá. A haldokló szivére mennyei balzsamként hullottak ezek a könyek. — Lássa! — susogá, kezét végső erőfeszítéssel felemelve, — mi is lehettünk volna ilyen boldogok! Ágnes kisasszony szótlanul borúit a felé nyújtott kézre, s zokogva szokta azt kezei közé, még akkor is, mikor már meghidegült. Waterloonál. (Norvég elbeszélés.) Írta Kielland S. L (Folytatás.) II. János barátunk keveset evett akkor délben. Szerelmes emberek átalában keveset esznek s a gombóc különben sem tartozott legkedvesebb eledelei közé.