Fővárosi Lapok 1884. október (230-256. szám)

1884-10-01 / 230. szám

Szerda, 1884. október ]. 230. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 firt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések ■sintugy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a „Fővárosi La­pok“ október-decemberi évnegyedére ajánljuk a szép­­irodalmat kedvelő közönség figyelmébe. A lap ára, évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat fo­rint. A posta-utalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivata­lába, Budapesten.« Küzdés. (Schiller költeménye : rDer Kampf.“) Nem ! Már tovább e harcot én nem űzöm, A kötelesség nagy harcát, nem én! Ha győzni nem birsz e szivbéli tűzön: Ily áldozatot ne kivánj, erény ! Megesküvöm — jó !­szentül esküvöm meg, Hogy magamat megfékezem. Itt koszorúd — lemondok róla végleg, Vedd vissza, csak hadd vétkezem ! Alkunk legyen széttépve, eltiporva. O szeret! — Koronád se kell! Boldog, ki elmerülve kéjmámorba, Ily mély bukást könnyen felejthet el. Ifjú korom virágán látta­m a férget S hogy hervad tavaszom; Némán bámulta e lemondó hősiséget S nagylelkűn így szólt: megjutalmazom. Ne higyj ez angyali jóságnak, drága lélek ! Szánalmad engem bűn felé ragad. Van-e a roppant mérhetetlenségnek Dicsőbb jutalma — mint magad ? Mint az a vétek, mit kerülni vágytam volna ? — Oh átkos végezet! Mi erényemnek volna, az egy, méltó jutalma : Erényem sírjához vezet! Szász Károly. —-*.»-*-----­A­­z alibi. (Elbeszélés.­ írta Csiky Gergely.­­ Alacsony földszintes szoba; két keskeny ablaka a megyeház, vagy mint akkoriban nevezték, a kerületi hivatal udvarára nyílik; a poros, légyfoltos üvegtáblá­kon keresztül látni lehet a rabokat, kik kellő felügye­let alatt a sarat és szemetet seprik össze az udvaron. Az ablak előtt két gömbölyű akácfa csodálkozik azon, hogyan kerülhetett ide a sáros, hideg, tintával folyó helyre ; benn a szobában, az asztalnál Karger vizsgá­lóbíró ül, a törvényszéki jegyzővel oldalán ; előtte egy magas termetű, halvány férfi áll, éles arcvonássokkal nyugodt és meglehetősen gúnyos tekintettel; az ajtó­ban két zsandár látszik, feltűzött szuronyokkal. — Mi a neve ? — Géczy Béla. — Kora? — Harminc év. — Volt már büntetve? — Két hónap előtt szabadultam ki az aradi várból. — Miért volt elitélve ? — Mert részt vettem a forradalomban. — Mily minőségben ? — Mint képviselő, később mint katona. — Mennyi időre volt elítélve ? — Nyolc évi fogságra. — S büntetésének hátralevő részét ő felsége legmagasabb kegyelme elengedte. És ön azzal visszo­­nozza a kegyelmet, hogy alig néhány heti szabadság után ismét összeesküszik ő felsége a király trónja, a birodalom békéje ellen. — Semmit sem tudok róla. — Jegyző ur, olvassa fel a vádpontokat. A jegyző fölveszi az előtte fekvő ivet, az ablak felé fordul vele s hivatalos egyhangúsággal olvas­ni kezd. — Folyó 1854-ik év szeptember havának tizen­kilencedikén, a Radnáról Arad felé vezető országúton éjjeli egy és két óra között négy álarcos ember lesből megtámadta a postaszekeret, mely pénzes küldemé­nyeket szállított Aradra. Az orvtámadók megkötöz­vén a kocsist és a kisérő katonát, feltörték a kocsi szek­rényét, s miután magukhoz vettek egy hatvanezer forintos csomagot, mely adópénzeket tartalmazott az aradi császári király gyűjtőpénztár számára, ismét eltávoztak, megkötözött állapotban hagyván a kocsist és a katonát, s érintetlenül a magánosokhoz szóló pénzes leveleket. — Mit mond ehhez vádlott ? kérdé a vizsgáló­bíró . .. Géczy úr, önhöz szóltam — folytató néhány percnyi szünet múltán, emeltebb hangon —, feleljen, mit mond ehhez ? — Azt mondom, hogy a jelentésből nem tudtam kivenni, mi történt a vitéz katona fegyverével? — úgy látszik, ön tréfára akarja venni a dolgot. Figyelmeztetem, hogy szabadságáról, talán életéről van szó. — Valóban? És miért? ha szabad kérdenem. Mi köze van szabadságomnak és életemnek e közön­séges rablótörténethez? — Ez nem közönséges rablótörténet. Midőn hajnal felé az országúton járó emberek feloldották a kocsist és a katonát, s ezek megérkezvén jelentést tettek az éji támadásról, a rögtön megejtett vizsgálat kideríte, hogy a kocsi­szekrényből csupán az érintett adópénz hiányzik, s ennek a helyén egy fontos okira­tot találtak. Jegyző úr, olvassa fel a 3-ik számú mellékletet. A jegyző kikereste iratai közül a 3-ik számú mellékletet és felolvasta: »Elismervény hatvanezer pengő forintról, me­lyeket az országos pénztárból honfiúi célok végrehajtá­sára hiány nélkül fölvettünk. Az ideiglenes kormány nevében«­z aláírás olvashatatlan.« — Most is azt állítja még, hogy közönséges rab­lásról van szó ? Ez esetben miért hagyták volna hátra a rablók ez iratot ? — Nagyon sajnálom, hogy a tolvaj urak szán­dékáról nem szolgálhatok hiteles magyarázattal. A­mennyire sejthetem, vagy rossz tréfát akartak űzni a minden bokorban összeesküvést szimatoló rendőrség­gel, vagy más irányba kívánták terelni a gyanút, hogy maguk annál könnyebben megmeneküljenek. — Géczy úr bölcsebben cselekedik, saját érde­kében, ha nem tenne gúnyos megjegyzéseket érdemes rendőrségünkre. Minden bokorban összeesküvést szi­matol ? Mit tehet róla, ha minden bokorban össze­esküvők rejteznek ? Alig néhány éve, hogy felséges urunk fegyverei leverték a lázadást, az elrettentő pél­dák még élénk emlékében élnek mindenkinek, s már­is kísérteni kezd az ország egyik végétől a másikig, a forradalom visszatérő szelleme. Marosvásárhelytt újra fel kellett állítni a bitófát, és itt, saját városunkban, nem jöttünk-e alig egy hónapja a legveszedelmesebb összeesküvés nyomára? Emissáriusok jártak-keltek szabadon utcáinkon, leveleket, csataterveket, pénzt hozva az emigratio vezéreitől és a külföldi titkos tár­saságoktól. Nem kellett-e börtönbe vetnünk még az idevaló kolostor szerzeteseinek is nagy részét, kik a lá­zadás emissáriusainak tanyát adtak, levelezéseiket közvetítették s elősegítették tovább utazásukat ? Nagy ég! — folytatá Karger úr, a szoba boltozata felé emelve mindkét kezét — mi lesz belőlünk, ha már az isten szolgái, a kolostor szent lakói is szövetkeznek az isteni jog, a rend és béke halálos ellenségeivel! — Mindebből még mindig nem értem, miért kellett volna nekem a császári-királyi postát kirabol­ni? Éppen oly joggal gyanúba vehetnének arról is, hogy én törtem fel a napokban Pollák Náthán polgár­társunk ékszeres boltját. — Ha Pollák Náthán feltört fiókjában elismer­vényt találtunk volna az ideiglenes kormánytól, bizo­nyára ebben sem látnánk csupán közönséges betörést. De jó, tegyük fel, hogy a posta rablói csak félre akar­ták vezetni a nyomozást. Hogyan történhetett volna, hogy sötét éjjel, az országúton, megírhatták ez elis­mervényt, még­pedig tintával — tessék megnézni — s kivéve az aláírást, igen nyugodt és szabályos betűk­kel ? Világos tehát, hogy az okirat előbb készült. Igen, de akkor miként tudhatták oly pontosan az összeget? A radnai adóhivatal jelentése szerint csak­ugyan kerek hatvanezer forint volt a csomagban. Hogyan tudhatták volna ezt közönséges tolvajok előre. — Én soha sem vontam kétségbe, hogy a csá­szári-királyi adóhivataloknál tolvajok is lehetnek al­kalmazva. — Még egyszer figyelmeztetem, saját érdeké­ben, hogy tartózkodjék a gúnyos megjegyzésektől hivatalos közegeink felől. Hát ahhoz mit mond, hogy a rablók csak az állampénzeket vitték el, a magáno­sok vagyonát pedig érintetlenül hagyták ? Föl lehet-e tenni közönséges rablókról, hogy ily szigorúan meg­különböztetnék egymástól a köz- és magán­tulaj­dont? — Volt már szerencsém kijelenteni, hogy vala­mint a tolvaj urak benső intencióiról, úgy jogi néze­teik felől sem szolgálhatok hiteles felvilágosítással. Ha a rendőrfőnök úr minden áron új érdemjelt kíván kapni, s erre a célra legjobbnak tartja egy összeeskü­vésnek jönni nyomára s engem választott eszközül nemes ambitiójának elérésére, én nem tehetek mást, mint hogy hallgatok s alkalmilag majd szerencsét kívánok neki a magas kitüntetéshez. (Folyt. köv.) Sigelin Berta. (Francia elbeszélés.) Írta Edouard Cadol. I. Montmorillon a Poitou kerületnek kicsiny, de eléggé csinos külsejű városa, melyet a Gartempe fo­lyócska, a Creusenek egyik mellékága, öntöz. Köröskörül legelők, szőllőskertek, néhány ma­lom, meg a Kolb testvérek vasgyárai találhatók. A népet kedélyesség s mondhatni vidámság jellemzi. Az aristokrácia, mely mai napság a közügyek­ben részt venni látszik, — bárminő bajai és reményei ösztönözzék is különben — becsülettel megállja he­lyét. A polgárság itt éppen nem visz valami különös szerepet, de a földmives derekasan betölti hivatását a közéletben s iszsza, szomj nélkül is, saját termésű borát — a karcost — mi az osztálykülönbségeket is kiegyenlíti. Átalában jó emberek és jó gazdák. Volt a Kolb testvérek vasgyárainál, mérnöki címmel, bizonyos egyén alkalmazva, ki jóllehet nem tett szigorlatot a mérnöki tudományokból és így sem­miféle oklevelet nem mutathatott föl, épp úgy, mint Flachat Jenő, kihez okleveles mérnökök mentek ta­nácsot kérni bonyolultabb esetekben. Nos, ezt a fiatal hivatalnokot Solanges Fülöpnek hitták. A vidék szülötte volt ő. Szülei, egykor a szom­szédos Saulge helységben birtokosok, meghaltak, mi­után tönkre jutottak, csupán csekély nyolcszáz frank évi jövedelmet hagyva neki örökségül, ki tizennégy éves korában tökéletesen egyedül állt a világon ; nem volt egyetlen egy nagybátyja vagy unokatestvére. Montmorillonban szivekre is vették az emberek az árva fiú ügyét, úgy hogy a békebírónak a kezdemé­nyezésére többen abban egyeztek meg, hogy úgyneve­zett családi gyűlést tartanak s a helység orvosa, dr. Sigelin, ki jelen volt a Solanges házas­pár halotti

Next