Fővárosi Lapok 1884. október (230-256. szám)
1884-10-14 / 241. szám
Kedd, 1884. október 14. 241. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest,barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelentik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A tömörkényi nádas. (Elbeszélés.) Írta Palotás Fausztin. (Folytatás.) Ábel elkapta a lány fejét s tenyerével megsimogatta arcát, homlokát, kuszájt hajfürtéit. — Én drágám, gyöngyvirágom, mennyire szeretlek. Hogy hálálom én meg ezt a jóságodat. Ha síromig a szolgáddá szegődném, még akkor se tudnám megköszönni ezt a fáradozásodat. — Menekülj Ábel, sürgette a leány. Üldözőid mindjárt itt lesznek, elfognak, elvisznek. Ábel dacos természete most sem tagadta meg magát. — Hová meneküljek? Miért? Vétettem valamit? Bizonyítsák reám. — Ellened törtek, bizonyságot keresnek, aztán majd találnak is. Eszti még közelebb simult a szerelmeséhez. — Rejtőzz el, siess Ábel, az istenre kérlek. Nézd, fölkelt a nap is, üldözőid a tanya körül lehetnek. Ábel megkötötte magát s néhányat toppantott a lábával. — Egy tapodtat se mér. .Jöjjön, a minek jönni kell. Engem innét élve el nem visznek, örök álma lesz annak, aki hozzám mer nyúlni. Oda lépett egyik korhadásnak indult akácfához s legvastagabb ágába kapaszkodott. A beteg hajtás nagy recsegés után a kezébe maradt. — Jó fegyver lesz ez még, szólt fenyegetőleg. Akkora mint egy petrence rúd. S az iszonyú doronggal nagyot csapott a levegőbe. Eszti egyre rimánkodott. — Hát nem hajtasz az én kérésemre sem. Előtted nincs értéke a szavamnak — olyan mint a rossz pénz . . . tette utána némi nehezteléssel. — Szembe szállok velük! Hiszen ha gyáván, megrettenve elfutnék, akkor tartanának bűnösnek. Várom őket, csak jöjjenek. — Akkor én is itt maradok veled ! kiáltott hévvel a leány, melletted maradok, el nem hagylak soha.. . Ábel megrettent. Nihogy átváltozott a hangja is egyszerre. — Hová gondolsz, mit mondanának, ha itt együtt látnának. Eszti csak a vállát vonogatta. — Nekem nem volt egyebem a jó nevemnél, azt is elvették tőlem. Okulj rajtam, vigyázz a magadéra. Ha azt elveszik a lánytól, mindenét elvesztette. — Veled maradok ! — szólt a leány határozottan. Abel most már könyörgésre fogta a dolgot. — Ne félts engem angyalom. De én remegek miattad. Téged nem érhet szégyen, nem bánthat a maró nyelvek fullánkja. Menj haza, senki sem fogja megtudni, hol jártál. . . Ábel a nyomás felé tekintett. Fölszálló porfelhő mutatta, hogy kocsik jönnek arról. Az ő üldözői azok. — Nem tusakodott önmagában. — Esztinek ezt a lépést senkinek sem szabad megtudni. Becsületét tette a kockára, maradjon is az meg szentül, sértetlenül. — Eszti!elvetem az előbbi szándékomat. Nem adom magam a hóhérok kezébe. A leány sirni, meg nevetni is szeretett volna örömében. — Látod ott a nádast. Abban elrejtőzünk. A nádas közepén porond van, a múltkor találtam egy hozzávezető járható utat. Oda megyünk. Eszti már futni szeretett volna, de hirtelen elkomolyodott. — A nádasban — rebegte vontatottan. Veszedelmes hely az . .. sokat mondanak felőle. — Veszedelmes annak, aki még nem járt benne. A Kapor Pista folyton abban tanyázott. Mikor ott hagytam a nyájat, csaknem egész nap benne bolyongtam. Rövid, száraz út vezet a porondhoz, véletlenül jöttem rá, más rajtam kívül tán nem is használta. Eszti beleegyezőleg bólintott a fejével. — Megvonjuk magunkat, amíg az üldözők eltávoznak innét. Alkonyatkor haza kisérlek. Mielőbb fölkeresem a gazdámat, aki bizonyosan pártomat fogja, szót emel mellettem, tanúskodik arról, hogy ártatlan vagyok. Még minden jóra fordulhat. A szerelmes pár az akácfa árnyékában csakhamar a nádashoz ért. Az utszéli piros virágok rájuk mosolyogtak s a nádas ringó felülete suttogva fogadta őket. A kocsik zörgése, a rajtuk ülők lármás beszédével, most már mindig közelebbről hallatszott. . . VII. Tömörkény község érdemes elöljáróságára rettenetes kudarcot hozott a mai nap. A nagy garral s jól bepálinkázva kivonult hős csapat bekódorogta a környéket — s élve az alkalommal, hogy Haraszti uram misét ment hallgatni a faluba — fölhányta a tanya minden zugát, de kárba veszett a fáradtság, a Bér Ádám összes költekezése. Mert hát régi dolog, hogy a kenetlen kocsi nyikorog csak, de nem halad. A részeges köszörűs felöntő búzát kötött ki magának a fáradságért. Hátha sarkon üti az Ábel s pár hétig megfekszi az ágyat. A kisbiró napidijat követelt, a hivatallal járó kötelezettség csak a község belterületére terjed: a rendőri auktoritásnak a pusztán vagy a határban leendő kiterjesztése kézzelfogható jutalmazást érdemel. A Pista által fölfogadott három dologkerülő sihedernek mindjárt dolga akadt, amint a kivonulás célja ismeretes lett előttük. Életveszélyes vállalat kettős napszámot érdemel. A Süli jegyző úr itt a szolgabirónak — csak a stempli két forintba került, a garis korhadt ajtajára rögtön új vaskapocs vált szükségessé, amiért a sarki kovács négyszeres árt számított föl. Köszönjék meg, hogy vasárnap még így is ráteszi a lábát a fújtató rúdjára. Kapor Pista jobb mentség hiányában a Veronkát vádolta a sikertelenségért. Kíváncsiságból eljött velük, erővel fölült a kocsira, hogy szemtanúja legyen az Ábel megkötözésének. Persze Bér uram nem tud a lányának parancsolni. Veronka tűrte a kárpálást, hanem amint a hajsza után a nyájhoz értek és ott pihenőt tartottak, nem maradt benne a szó egy minutáig sem. — De kinyílt a szeme valakinek! — Lánynak otthon a helye. — Nem mindig. Figyelmednek sem volt folyton egy tanyája, Pista dühös pillantást vetett a leányra. — És bizony úgy néz rám, mintha apját öltem volna meg. Hallgat . . . megnémult. Pedig mást érdemelnék ! — Ne hány forgass semmit. Ugye szólni se merjek. Ne mondjam, mennyire fáj, hogy félválról beszél hozzám. — Ez a szokásom. . . — Ha én kerülök mellé. De bezzeg, ha Becsei Eszti volnék. Pista durván vágott vissza. — Nem tartozom számadással senkinek. — Szívességgel sem ? — ígértem valaha ? Bér Veronkának eszébe jutott, hogy ő a falu egyik legmódosabb leánya. Ilyen válaszért, kár volt eldobni a büszkeségét egy pillanatra is. Ami eltitkolt neheztelése, keserűsége volt, most mind ajkára tolult. — No ne is kínálja, ne is unszolja hát. Régen tudom, hogy a Kapor Pistának kérges a szive. Mikor mindenki elhagyta én megsajnáltam . . . sokat tettem érte. (Folyt. köv.) Sigelin Berta. (Francia elbeszélés.) irta Edouard Cadol. (Folytatás.) — Kissé kiszáradt a torkom, — mondá egy már éltes asszonyságnak, kinek arca rizsporral erősen be volt kenve s ki egy kereveten ült. — Fox — kiáltott ez egy öreg angol inas felé, ki mint az oszlop állt a szalon egyik sarkában, parancsra várakozva: — egy pohár vizet! Egy alig tizenhat éves suhanc, ki a Sainte- Barbe főiskola egyenruháját viselte, s éppen egy albumot forgatott, a pohár viz kérésére felütötte a fejét s mintegy magának mormogta: — Um! Annál bizony többet érne egy pohár bordeauxi! Bármily halkan volt ez mondva, a koros asszonyság meghallotta azt s nagy nyájassággal egy fricskát kegyeskedett neki adni. Mig Fox az asszonyság parancsát teljesítette, a szónok oda hajolt ehhez és susogva kérdezte: — Hallotta ön a szónoklatomat ? Tökéletesen. — S mi a véleménye ? A nő vállat vont s gúnyos mosolylyal válaszolt: — Csak az, hogy az ily, együgyű parasztok előtt tartott sületlen beszéd nem sok gyönyörűséget szerez. Aztán aggódva tekintett körül: Oh, csak valamit el ne lopnának! A zenekar most újra elkezdett működni, a trombiták harsogtak. Csak a szónokot várták meg, hogy a tömeg élén állva, induljanak. Nem kellett sokáig várni. Megindultak. — Fox — szólt ekkor az asszonyság a vén inashoz, — a köpenyemet. — Asszonyom lakosztályába szándékozik fölmenni? — Ez az ostoba lárma egészen elkábitotta a fejemet. Egy pillanatra menekülni akarok. A vén szolga erre fölbátorítva érezvén magát, keserű gúnynyal jegyzé meg: — Mily közönséges világban vagyunk mi itt, asszonyom! A kérdéses szónok az éltes asszonyság boldog férje volt: Penardier sur. Honnan jött? A társadalom minő forgataga hozta felszínre? Senki sem tudta. Annyi bizonyos, hogy sokan vannak oly egyének Párisban, akik papucsban érkeztek oda, alig harminc fillérrel a zsebükben, kik nem szoktak származásukkal kérkedni. Egy reggel az ő neve is olvasható volt valamely iparvállalatra szövetkezőké közt; majd egy kereskedelmi napilap emlegette őt; később a pénz emberei közt merült föl s a nélkül hogy kérdezősködtek volna sokat kilétéről, a közönség hangoztatta a »Penardier« nevet, épp úgy, mint a Mires, Maillaud, Péretre, Gaiffe sat. neveket, e pénzhatalmasságok neveit. Voltak ugyan némely szerencsétlen versenytársai, kik váltig iparkodtak jó hírnevét csökkenteni a közvélemény előtt, azt rebesgetve, hogy nem egészen tiszta úton-módon gyűjtötte vagyonát; de hát a világ ezzel nem sokat törődött s Penardier kezdett számot tenni a társadalomban. Tulajdonképp egy falusi tanítónak a fia volt, ki pályáján sok nyomorúságot élve át, meg akarta fiát attól óvni s tizennégy éves korában egy szállítási intézetben helyezte el. Nehány év múlva az ifjú Izidor