Fővárosi Lapok 1884. november (257-282. szám)
1884-11-01 / 257. szám
Szombat, 1884. november 1. 257. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest. "Sajátok tere 4. sz. 7. Előfizetési dij: félévre..................................*frt. negyedévre.......................4 írt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere. Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Halottak napján. Most keseregd ki bánatod . Sirasd magad meg, ez a te napod, Magányos élet gyászos embere ! De szomorú tekinteteddel Ne a halottakat keresd fel, Ne menj a temetőbe, ne! Idegen minden sírja néked ; Ott is csak a magány kisérget, S csak annál kínosabban érzed Kietlen egyedüliséged’. Azért a négy fal közt maradj S gondold meg azt, hogy árva vagy ; Élők között is, holtak közt is az, Halottad sincs, kit megsirass. Reviczky Gyula. -----♦**------ Egykor és most. (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) Nem kelle soká várakoznom, pár perc múlva visszatért, komor, levert arcán olvasható volt a kapott válasz. — Vége ? — kérdem aggódva. — Vége — felelte — minden itt el van vágva, nincs más hátra, csak a szökés. — Pszt! ne mondd, meghallhatná valaki! — kiáltok fel ijedten. — Ki hallaná, hisz magunk vagyunk ? Szegény kis testvérkém, ki tudja, mikor látjuk egymást viszont — szólt engem gyöngéden keblére vonva s homlokomat megcsókolva. — És oly hamar? — kérdem s szivem hevesen kezdett dohogni. — Még ma, mielőtt valakinek eszébe juthatna akadályokat gördütni utunkba. — Ma! de hisz már este van ? — vetém ellen. — Titkos cselekvények legjobb palástolója az éj. De most menj vissza a többiekhez, én is hadd siessek, még sok eligazítani valóm van. Élj boldogul, hugocskám, isten veled! Karjaiba szorított, megcsókolt és elsietett. Én ott maradtam, úgy éreztem, mintha lábaim a földbe gyökereztek volna, valami kimagyarázhatatlan sejtelem azt súgta nekem, hogy ez a dolog rosszul fog végződni. Fejem égett, szívem dobogott, nem tudtam magamon annyira erőt venni, hogy szavainak engedelmeskedve, a salonba visszatérjek. Egyszerre a hátam mögött valami nesz ütötte meg füleimet, mintha női ruha suhogott volna. Sietve hátrafordultam, de nem láttam semmit, hanem pár pillanat múlva haltam, amint a folyosóhoz vezető lépcső ajtaja nyikorgott. Sietve szaladtam le a lépcsőkön, de bármerre néztem, senkit se láttam. — Tán a szél volt — gondolom s félig megnyugodva visszatértem a salonba, hol azonban egy körülmény ismét felkelté aggodalmamat, Krisztine nem volt jelen s csak később mintegy négy óra múlva tért vissza egészen átfázva. — Hol jártál, Krisztine, de jéghideg a kezed? — kérdé egy távolléte alatt érkezett látogató, kezet szorítva vele. — Rá néztem, felindultnak látszott s hevesen lélekzett, mint aki sebesen járt; istenem ha Ő lett volna s hallotta volna beszélgetésünket! — Nagy fejfájásom van s kissé járkáltam a kertben — felelt hideg, közönyös hangján, mely azonban nem volt képes aggodalmamat teljesen eloszlatni. Elhatároztam résen lenni s figyelemmel kisérni lépteit, de semmi gyanút nem vettem észre. Éppen nálunk volt kisebbszerű estély, csak olyan bizalmas bea néhány közelebbi ismerőssel, pihenő ett egy másnap tartandó bál előtt. Nemsokára gyülekezni kezdtek a vendégek. Többek előtt feltűnt halványságom, nyomott hangulatom. — Első terem, — felelém — nem szoktam még bele a nagyvilági életbe, kissé ki vagyok merülve. Tíz óra felé Olivér is megjelent a társaságban. Újság volt, nem igen tettem az utóbbi időben. Hozzá még kiválóan kedélyes volt, lekötelező előzékenységgel társalgott az idősbb hölgyekkel, udvarolt a leányoknak, politizált az öreg urakkal, tréfált a fiatalokkal. — Jó emléket akar hátrahagyni a társaságnál, melytől hosszú időre búcsút vesz — gondolom. Alig egy órányi mulatás után azonban eltűnt, csak én vettem észre távozását. — Vigyázz! — súgtam oda neki, midőn az ajtón kilépett. — Légy nyugodt, isten veled! — viszontó kezemet szorítva. De én nem birtam nyugodt lenni, fejem zúgott, kezem reszketett, alig tudtam lábaimon állni, nem értettem, mit beszéltek hozzám, isten tudja, minő feleleteket adhattam. Nem is birtam soká kiállani. — Hátha még itt van, még figyelmeztethetem — gondolom s amint tehettem, kiosontam. Lakosztályába sietek, nem volt ott. Elmentek volna már? Nem, lehetetlen ily hamar, hisz még át kelle öltöznie, mutatta egy levetett salonruha, ott egy székre dobva. -- Tán még a kertben van, várakozik — gondolom s a nyugtalanságtól űzetve, siettem le a lépcsőkön. Már éppen a szabadba vezető ajtó kilincsén volt a kezem, midőn a hideg érc érintése eszembe juttatá könnyű estélyi öltözékemet. Az izgatottságtól már is úgy fáztam, hogy fogaim vacogtak bele s komoly szörnyű hideg volt! Szobámba mentem, köpenyt ölték magamra s úgy indultam meg kémszemlémre. Roppant hideg volt, a hó csikorgott lábam alatt, egy-egy szélroham a fákról a jeges havat arcomba csapta. De ez nem tartott vissza. A hóban lábnyomokat fedeztem fel, az övéi bizonnyal, követtem azokat s haladtam tovább. A kertben minden csendes volt, minél beljebb hatoltam, annál csendesebb, csak néha egy-egy szélsüvöltés volt hallható ; a fehér talajon kísérteties rajzokat tüntettek fel a fák fekete alakjai, még az ég is oly félelmesnek tűnt fel sötét, acélkék boltozatával hidegfényű csillagaival. Kimondhatatlan félelem fogott el, hogy mitől, nem tudtam volna megmondani, de féltem, annyira, hogy alig voltam képes tovább haladni. Végre végre a nyomok elvezettek a görbe cserhez, tehát csakugyan ! Felmásztam, végig görbe ágán, azon át a szomszédkert lugasának léceire. Most féltem még csak igazán. Otthon, az megjárta, de itt, idegen ellenséges területen ! Nem mertem leszállni, de hisz minek is ? ez emelkedett helyről mindent láthattam. Ott volt nem messze az út, a ház felé vezető lábnyomokkal, amely sötéten, az élet minden jele nélkül állt a távolban; túlfelől a hátsó kertajtó, melyen át távozni készültek, elmentek e, nem-e ? De nem, hiszen a nyom csak egy és befelé vezet még itt kell lenniök, itt fognak elhaladni. Azonban a kert ellenkező oldalán halk neszlón hallható, a fák közt két sötét alak körvonalai tűntek fel, ők azok ! Tehát mehetnek, nem lettek feltatóztatva, hála istennek! Már ott vannak, elérik az ajtót, künn vannak. De mi ez ? egy sikoly! . . Had gyalázatos, rajta értelek ? kiált egy durva hang, egy koppanás . . . nyögés ...zuhanás... Egeknek szent ura! mi történt ? Mindent feledve kúszom alá a lugas rácsain, szaladok a kertajtó felé, azon belül az öreg Malmost találom a ki ájult leányát viszi karjain, én rohanok tovább, Olivér, hol van Olivér ? Ott fekszik a földön elterülve, mellette Malmos Nándor szorgoskodik. — Olivér ! mit tettek vele! — kiáltok magamon kívül. — Atyám . . . hevétől elragadva . . . esküszöm, hogy nem tudtam róla s felakartam karját tartani — térdelé felindultan Malmos — tán csak nem lesz nagy baj, csak tompa ütés . . . Segítsen grófnő, dörzsölje hóval kézcsuklóit és adogasson havat a szájába. Ő maga halántékait, nyakát dörzsölé s fejtetejére rakott háborogatásokat. Letérdeltem s követtem utasítását. Pár perc múlva csakugyan éledni kezdett. Mélyen felsóhajtott, kinyitotta szemeit, segítségünkkel aztán lassan lábra állott s gépiesen engedte magát általunk vezettetni ,s mi kertünk hátsó ajtaja felé, melyet Malmos — hogy feltűnés nélkül szállíthassuk lakásába — egy nála levő generális kulcscsal felnyitott. Szobájába érve egy nyugágyra fektettük a még mindig eszméletlent. — Hívja inasát, fektesse ágyba, grófnő — szólt Malmos — én megyek és orvost küldök. — Csak egyet, — uram — mondám őt visszatartva — ki árulta el tervünket ? — Saját nővére — volt a felelet. — Tehát a büszke grófleány nem átallotta átmenni a megvetett iparoshoz s őt testvére ellen ingerelni, kinek árulása könnnyen életébe kerülhetett volna! Hát nem hiában gyanakodtam. Olivér agya, a rázkódás következtében gyuladásba jött, heteken át volt nagy beteg s magán kivül. Krisztine ijedtsége, midőn az esetről értesült s kínos vergődése a hosszú betegség alatt, eléggé bizonyiták bűnrészességét. Felgyógyulása után Olivér Párisba utazott. Annak az embernek a lányát, aki életére tört, el nem vehette, eziránt tisztában volt magával, szórakoznia, felednie kellett. (Folyt kör.) Sigelin Berta. (Francia elbeszélés.) ina Edouard Cadol. (Folytatás.) Penardier, ki nyugtalan volt már, tudni óhajtotta, mennyire haladt a neje a kibékités művében s egyenesen hozzá sietett, kit szalonjában talált. — Nos ? — kérdé a férj. — Üzentem neki, hogy itt várom, — viszonzá az öreg asszonyság. — Azt hiszem, nem késik soká. Penardier vissza akart vonulni. — Jobb szeretem, ha ön is jelen lesz beszélgetésünk alkalmával. Legalább tapasztalni fogja, menynyire fölkarolom az ön érdekeit. Csak arra kérem önt, engedje át nekem a szót egészen. Penardierné legkevésbé sem kétkedett, hogy Bertával szemben sikert fog aratni. »Az egész csak gyermekjáték!« — mondá férjének. Midőn Berta belépett, az öreg asszony, elébe sietve, nyájasan nyújtott neki kezet. — Nos, édesem, valóban igaz volna az, hogy az én ördöngős fiam bizonyos ostoba csínyt követett el kegyed ellen ? .. De, istenem! — kiáltott föl kedélyesen, — egészen kivörösedett a szemhéjjá!.. Sirt talán ? Mirevalók azok a könyek, édes istenem! Minő gyermekség ez ! Ejd, vigasztalja meg magát, édesem. Ami engem illet, én nagyon megleckéztettem Róbertet, úgy hogy egészen megszompolyodott. Penardier a bevezető beszéddel meg volt elégedve, mit fejbólintásával fejezett ki« — Higyye meg, édesem, — folytatá az öreg asszonyság, — hogy olyasmi botrány többé nem fog előfordulni !