Fővárosi Lapok 1884. november (257-282. szám)
1884-11-01 / 257. szám
Nagyon meg lehetünk elégedve, ha nálunk időről időre tíz-tizenöt olyan növendéke akad a mesteriskolának, kik megérdemlik a mester fáradozásait és jogosan követelhetik a kormány támogatását. S ezek kiképeztetéséből bizonyára több haszna lesz a hazai művészetnek is, mintha az iskola kapui boldog boldogtalan előtt zárva állnának s Benczúr Gyulának, az igazi tehetségek rovására, még kétszer vagy háromszor annyi közepes képességű növendék közt kellene megosztania buzgalmát és idejét. A mesteriskola, mint tudjuk, bölcs előrelátással, akként van tervezve, hogy szükség esetén, kevés költséggel, könnyen bővíthető legyen. Helyi viszonyok vagy tér hiánya nem állják útját a terjeszkedésnek. Ha a művészetek terén nálunk jelenleg mutatkozó pezsgés csakugyan az erő jele s talán már a közeljövőben váratlanul nagy számban támadnak pártolásra érdemes fiatal tehetségek, a szükséges új pavillonok építése által még mindenkor lehet segíteni. De ekkor azután, hogy a költekezésnek eredménye legyen, újabb tanerőkről is gondoskodni kell. Egy mester magában, bármily kitűnő legyen is, nem elegendő arra, hogy a különböző irányban haladó növendékek egész csoportja felett őrködjék. A mesteriskola terjedése természetszerűleg fogja követelni a munkafelosztás helyes elvének érvényesítését. Ez az idő, nézetem szerint, ma még nem érkezett el. A mesteriskola sikerei azonban időről-időre jelezni fogják közeledését. Hiszem, hogy velem együtt a hazai művészet minden igaz barátja azt óhajtja, hogy ne sokáig kelljen utána várakozni. Szana Tamás: 1659 ♦ A gránit-kőnél. A nyáradi kis temető hantjai közt is kigyultak a kegyelet apró mécsei. Bánatos hangon csendült meg az egyszerű kis templom harangja, a dombtetőn álló temetőkert szomszédságában , s a cinterem körül elterülő szegényes sírok apró tűzsziklái játszadozó fényfoltocskákat rajzoltak a keskeny ablakok elhomályosult üveglapjaira. Hűvös őszi szél zörgette a hervadó ágak sárga leveleit s a sírok körül járó-kelő alakok lassú léptei alatt süpedve termelődött szerte a száraz haraszt. Egyszerű koszorúk tarkáltak itt-ott a halvány lángok mellett; s némelyiknek hervadozó szirmain fájó könnyek csöppjei ragyogtak , szerető szivek érzelmeit suttogva a lent pihenőknek, élők panaszait a holtnak, szivek dobbanását az örökre alvóknak. Halottak napja van. A temetőkert egy elrejtett zugában, szomorúfüzek közt, fehéren válik ki a sötét környezetből egy sugár gránit oszlop. Körülte nem világit mécs, nem mosolyog virág. Egyetlen díszét teszik az est szürke ködében is kitetsző aranyos betűk, melyek előtt gyászba burkolt alak térdel s összekulcsolt kezekkel, magába mélyedve térdeli fohászait. Alig hallatszik odáig az emberek lépteinek zaja. A világított sirok fénysugár nyalábja szerte oszlik a fűzágak keskeny levelein, míg ide érne. Csak a hol fakó képe bámul hidegen a halvány arcra. Bágyadtan hajtja fejét a térdelő alak a gránit oszlophoz, s amint homloka megérinti a hideg követ, megtört termetén gyönge rázkódás fut végig. Reszketve vonja össze keblén a fekete fátyolt, míg jobb kezével gyászszegélyű fehér kendőjét szorítja nedves szemeihez. Mennyi hangtalan kin, mennyi megadó lemondás van e szenvedő nő szivébe temetve, lelkébe elrejtve ? Ősz volt, hideg, elborult idő, midőn alig pár évvel a »nagy napok« elmúlta után, félénk suttogással kelt a bir szárnyra Nyárad környékén, hogy a falu birtokosának, az idegen önkényhatalom egyik áldozatának Mányai Ivánnak hamvait messze földön föltalálták s haza szállítják ősi birtokára. Mozgás támadt az évek óta csendes nagy udvarházban. A bir csacska szája furcsábbnál furcsább meséket regélt Mányai Iván holttestének feltalálásáról. Kiváncsi figyelemmel leste a faluk népe a történendőket, s a babonás félelem nyelve csak titokban merte fölemelni tiltakozó szavát, porladozó hamvaknak a faluba szállítása ellen. Régi népbabona ennek borzasztó hatása: pestis, jégverés, sáskajárás. De a Mányai falujának népe, — bár a babonás hitben nem állt fölötte a többinek — régi vitéz gazdája ellenében nem merte nyíltan hangoztatni félelmét. S nem is volt rá alkalom. Mikor érkezett meg, kik hozták, honnan szállították a drága koporsót ? (melyről ezerféle mesét beszéltek faluszerte), nem tudta senki, nem látta senki. Csak egy szép reggel arra ébredtek Nyáradon, hogy frissen hányt új sírdomb állt a templom cinterme mellett s gránit oszlopról ragyogtak le az aranyos betűk: Mányai Iván. A gyorsan múló idővel bele is unt a falusi fáma a tarka találgatásokba, mint történt, hogy történt a dolog. S pár hónap múlva már az is megszokottá lett, hogy a gyászba borult özvegy rendesen kilátogat ahhoz a szép fehér oszlophoz , s hogy ilyenkor mindig egyedül megy, nem engedi, hogy elkísérje valaki. Ott térdel, imádkozik órák hosszat, s mikor hazatér, olyan szomorú, szótalan, mintha csak tegnap temette volna el a férjét. Pedig hiszen még évekkel ezelőtt elszakadtak egymástól. A közelgő forradalomnak még csak első hullámai rázkódtatták meg a nemzeti közérzületet, midőn a most oly összetört, gyászoló özvegyet, még mint szép fiatal asszonyt látták deli férje karján utolszor sétálni az udvarház öreg fái alatt. S pár nap múlva az ifjú Mányai Iván, karddal oldalán távozott el ősi udvarából s neje elzárkózva marad honn, édes anyja társaságában. Azóta nem látták többet. Csak a »nagy napok« alatt kerengtek olykor szárnyaló hírek hőstetteiről , a lezajlott vihar után beszéltek még róla, az eltűntről. Él-e, vagy meghalt? örökre alszik-e, vagy idegenben bujkál? — senki nem tudta. Még egyszer csak a porladozó hamvak megtalálásával éledt föl neve újra. Csóválva rázták fej őket az udvarház régi életével ismerősebb jó falusiak, kik előtt nyilvánvaló titok volt, hogy Mányai búcsútlanul hagyta el, hűtlenségi gyanúval terhelt fiatal nejét. Csöndes volt a nagy udvarház azóta, nem láttak benne idegen vendéget. De gyászt sem. Egyszerű, köznapi élet folyt ott, minőt a szomorú idők kívántak. Ha közeli hadgyakorlatok alatt beszállásolások történtek Nyárádon az udvarházba került tiszt urak csak az öreg bárónét látták olykor-olykor. Mányainéról alig hallottak. S most, mikor a nagy vihar után kezdett lassan visszatérni a nyugalom, egyszerre csak gyászba borul a hervadozó szép virág s vezekelve jár ki a karcsú gránit oszlophoz. Bűnét szánja-bánja ? hős férjét siratja ? — találgatták súgva-búgva. De bizonyosat nem tudott senki. A csípős esti szél mind több leszáradt levelet szór a gyászruhás alakra, s a magasabbra szálló hold fénye mind élesebben világítja meg szenvedő arcát. Elzsibbadt idegei nem érzik a hűvös levegő erejét, csak szederjesre fázott ajkai sóhajtanak mélyfohásszal. »Iván!, bocsáss meg nekem, — gondolja némán — ha élsz, ha meghaltál. Nem tégedet rejt e hideg oszlop hantja; eltűnt ifjúságom, vesztett boldogságom van itt eltemetve. Lelkem tiszta, szerelmem síromig kisér. Csak büszkeségemet érheti átkod, csak megbántott nőiségem sebe gyógyíthatatlan. Miért engedtél lelked kishitűségének, miért nem vártad be fájdalmam csillapultát. Talán még megérthettük volna egymást, hiszen én méltó akartam lenni mindig hozzád.« Zokogásban kitörő ajkaira szorította keszkenőjét s erőtlenül küzdött felindulása ellen. Pár éve már, hogy e fehér oszlop gyakran látja maga előtt zokogni az oly korán megtört fiatal aszszonyt s lelki kínjának fájdalmas szavait már-már mintha ő is megértette volna : »Nem.Te is bűnös voltál büszkeségedben,mint én. Mind a ketten vétkeztünk, mind a ketten szenvedtünk, tudom. Neked nem volt erőd egy nyomorult vád ellenében, nekem nem volt szavam tisztaságom védelmére. Gyermekemlékek hamvadt lángját élesztetted újra bennem, s midőn borzasztó gyanúdat arcomba dobtad, sértett önérzetem zavart mámorában magasan láttam melletted fölemelkedni a szerencsétlen ifjút, kinek ábrándos lelkét a hiába sóvárgott szerelem kergette halálba. Nem bűne, erénye vesztette el. S te meggyaláztad az ártatlan halottat, lealáztad az ártatlan élőt. Oh Iván ! mily kicsiny volt előttem e percben a te nagyságod. Megsemmisülve láttalak magam előtt, s ez volt az egyetlen perc életemben, melyben szivem amazért dobbant meg.« Az apró mécsek egymásután alusznak ki a sirhantokon. Mind jobban ritkul a temető látogatóinak száma. Könnyes szemekkel, nehéz léptekkel hagyják el drága hantjaikat a kis falu kegyeletes lakói. Csak egy szerte tekintgető, idegen, sugár férfi nem igyekszik a kivezető útra, s mintha ismerőst keresne a körülötte mozgók tömegében, félő óvatossággal figyeli a távozó alakokat. Majd lassú léptekkel közeledik a járatlanabb ösvény felé s komor gondolatokba merülve figyeli a szomorú lombok közt áttetsző fehér oszlopot. Képzeletében megjelennek a letűnt nagy napok képei, majd a letiport szabadság bujdokló hőseinek kis csoportja, mely a haza földjén elvesztett ügy szolgálatára távolra vitte hős fegyverét. Egyike ő ama bátor férfiaknak, kik a magyar bujdosók közül a cuba-szigeti szabadságharcban is küzdöttek. Aztán eszébe jut az első hír, mit otthonról kapott, nejéről és a gránitoszlopról. S most ime, tétova léptekkel közelit a hanthoz, hol mélyen sújtott ifjú nő zokogja fájdalmait. Az utolsó fénypont is kialszik, a temető kiürült s néma csend veszi át a sirok birodalmát. Mányainé még egyszer ráborul a hideg kőre s reszkető kezekkel fogódzik az oszlop éléhez, hogy felállhasson. De e percben ijedve rezzen föl. Kezet érez vállán és szót hall halkan : — Bocsáss meg, jó nem ! — És aztán harmadnapon eltűnt a sir, eltűnt a gránit oszlop, s a nyárádi kastélyban újra boldog emberek laknak. Paál Árpád: Fővárosi hirek. * Minden szentek ünnepe. A mai nap a temetőé. Az élők meglátogatják a halottakat s az öröknyugalom földjének felszínén ma nagy zaj, zsibongás lesz. Ha szép az időjárás, aminőt várhatunk mára is, mindig egész népvándorlás omel ki a sírokhoz, melyek már pár nap óta koszorúkkal vannak díszítve. Hagyomány, kegyelet, szokás napja ez. Egész temetői népünnep, melyet nem mindenki ünnepel meg szomorún. A kik könnyezni járnak ki, nem csak e napon mennek oda, s aki csak ma megy ki , az nem emlékezni, hanem nézni kíván. Nappal nézheti a sok virágdíszt, este a nagy kivilágítást. Délután az ünnepies meneteket hagyományosan megtartják. Az egyetemi ifjúság, (az egyetemi térről indulva), fölkeresi nagyjaink (híres írók, tanárok, államférfiak, vértanúk, sírjait, beszéddel és énekkel áldozva emlékezetüknek. A Táncsics-bizottság az agg népirónt sírjához vonul ki. A munkáspárt is fölkeresi, szokása szerint, ama munkás sírját, ki tizenhárom évvel ezelőtt, mint hűtlenség vád foglya, húnyt el. De nem a menetek e nap legmeghatóbb részei, hanem ama csöndben ,folyó könnyek, melyeknek forrását nem ismerjük. Áldva legyenek a halottak — övék az igazi béke! * A „Budapesti Szemle“ novemberi füzete változatos és becses dolgozatokkal került ki sajtó alól. Első közleménye: »A budapesti m. kir. tudományegyetem történetéből« címmel, Pauler Tivadar miniszter tollából való,mutatványul a szerző ily című munkájának harmadik füzetéből, mely nem sokára napvilágot fog látni. A mutatvány az egyetem történetének azt a részét adja elő,amikor a múlt század végén szóba került az egyetem áthelyezése Esztergomba s e fölött kemény harc folyt az érdekelt felek és hatóságok közt, mig végre a király 1802-ben kimondta, hogy az egyetem Pesten marad. Marczali Henrik »A Hóra világ Erdélyben« című dolgozatban értékes adalékkal járul e véres emlékű pórlázadás történetéhez. Nem az egyes vérengzéseket írja le, hanem higgadt hangon tárgyiasan fejti ki a mozgalom okait, fejlődését, a bécsi kormány és a katonaság botlásait, melyek lehetővé tették, hogy a mozgalom oly nagyra növekedhetett. Most mikor a románság egyes helyeken Hóra-ünnepekre készül, Marczali tanulmánya kétszeres érdekű. Imre Sándor »A tudomány és művészet ellenkezése« címmel Guyon után franciából közöl szellemes fejtegetést arról, hogy téves felfogás az, mintha a tudomány fejlődése a költészet pusztulását idézné elő; ellenkezőleg, a tudomány föllendülést adhat a képzelődésnek . Imre Sándor végül Arany Jánost idézi példájául annak, hogy nálunk is csatlakozott a költés a tudománynyal. Földes Béla komoly figyelemre méltó tanulmányt közöl hazánk halandósági és közegességi viszonyairól, nagy szorgalommal feldolgozott statisztikai számokra alapítva következtetéseit, míg Fenyvessy Adolf az osztrák cukorválságról és a ránk nézve még súlyosabb hatású búzatúltermelésről értekezik. Szépirodalmi dolgozatot a füzet kettőt nyújt: »Egy jó asszony« című elbeszélést, Mikszáth Kálmántól és Schillernek »Győzelemünnep« című költeményét, Vargha Gyula gördülékeny jó fordításában. Az »Értesítő«-ben bírálatokat olvasunk madam Adam »A magyarok hazája«, dr. Kenedi Géza »A Quarnero, Fiume és Abbázia » Ötvös Adolf »Egy pesti Don Juan« című műveiről. Végül Klapka tábornoknak Báthory Schultz Bódog 1848-diki honvéd ezredeshez intézett levelét s az erre kapott választ, közli a Szemle, a Görgey Artur rehabilitálása ügyében. * A filharmonikusok első hangversenye jövő szerdán lesz, az operaházban, Turolla Emma k. a. közreműködésével. A két szakaszból álló műsor ez : »Manfred«-nyitány, Schumanntól ; »Ad perfido«, Beethoventől, énekli Turolla Emma k. a.; »Szerenád« vonós hangszerekre (először) Hoffmann H-tól; Zerlina magándala »Don Juan«-ból, Mozarttól, énekli Turolla Emma k. a. Ezután tíz percnyi szünet következik. A második szakaszt Beethoven hetedik szimfóniájának előadása fogja betölteni. A helyárak az opera rendes napi árai. A második filharmóniai hangverseny december 8-án lesz, a harmadik december 17-én, a jövő évben pedig február 5-én, március 11-én és március 25-én. * Zenés mise. A szerviták templomában ma, Mindszent napján, délelőtt tíz órakor Beliczay Gyula f-dúr miséjét adják elő, Noséda Gyula karnagy vezénylete mellett. Betétek lesznek : »Adoro te«, graduate bariton hangra s ének- és zenekarra Beliczay Gyulától, énekli Szkladányi József; és offertóriumra a Kott-féle »Confitebor«, sopránhangra, hegedűre és zenekarra, énekli Kovács Mimi asszony. A mise magánrészeit Dittrich Ilona k. a. és Milos Antonia énektanárnő adják elő.