Fővárosi Lapok, 1885. március (22. évfolyam, 50-74. szám)
1885-03-01 / 50. szám
Vasárnap, 1885. március 1. 50. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: mu jL ___ _____ Hirdetések Budapest, barátok tere 3. sz. IBIbII J8 ftP® ül® HJ Sm *1 8^ uintugy ..X' Mm Ilf U Wl l'V 1 I #1 LM lift mint előfizetések Tflevr?0,!ZetéSl.dlJ: *m. Jl 1LJ W JjL JLlllUi lOl JL M iB jf\ (Budapest barátok tere, Megjelenik •• .. a kiadóhivatalba “ünDeS —1 kiTéT‘ SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. Játszó gyermekek. Enyhén süt le a nap az égről, Langyos szelek fuvallnak délről. S bár még csak kora február van : Poros az út, mint forró nyárban. És künn a porban, víg kacajjal, Sok pajzán, apró gyermek nyargal. Játékra játék egyre járja, Növekvő kedvvel búg a lárma. Nézem, nézem e fürge népet, S meglepnek régi szép emlékek : Hej mikor én is, szebb napokban, Ott künn a porba’ játszadoztam ! Oh a kis, árnyas cinteremnél Még szörnyűbb dolgok folytak ennél: Vitéz harcok és véghetetlen Nagy sírás mind a két seregben ! Ámde azok már régen voltak, Emlékük sem lesz már maholnap! Kik akkor szálltak hős birokra: Valahol békés polgárok ma. Harci sebek sem sajg ma többé, Minden sebet sok év kötött be. Tán csak egyedül nekem fáj még Az a sok kedves régi játék. Nem is a játék, nem a seb fáj, I de hogy örökre vége lett már. Hogy porban játszó gyermekségem Vissza nem adja semmi nékem ! Meghozzák ugyan majd az évek, Hogy ama porba visszatérek, A melyben egykor játszadoztam. — Hanem majd akkor mi lesz ottan ? .Jakab Ödön. ------------------A kenyur neje. (Történeti elbeszélés.) Irta Bay Ilona. (Folytatás.) A férfiak tanakodása közben a láthatár tisztult, az eső megszűntével a teli hold mindég feljebb emelkedett, fényével elárasztva a tájat. Egyszerre hatalmas »Allah« kiáltás rezgett át az éjszakán, a fák nedves lombjai ropogva nyíltak meg. A füleki bégtől vezetve pár ezer török fogta körül a kis magyar csapatot. Bebek lovaslegényei félre dobva nehéz pajzsaikat, előre szögzett kopjákkal törtek utat maguknak, s a túlnyomó erőnek hátat fordítva, futásban kerestek menedéket, de a spahik a szerencsétlenek után nyargaltak és a néhány magyar legény lemészárlásához fogtak. A csatázás alatt Hasszán, a füleki bég, keresni látszott valakit. — Hah, végre föltalállak te, hitvány rabló gyaur! — kiáltá a bég szikrázó szemekkel, az előle menekülő hajnacskői kapitány lova után sarkantyúzva paripáját, s előre görnyedt; a támadó hiúz vért szomjazó tekintetével vonta elé klárisos buzogányát és hátulról mért csapással telite földre gyűlölt ellenfelét. — Félre, ne illessétek! Ezzel a gyauírral én fogok végezni, — hörgé a bég fogcsikorgatva, a vérében fetrengő Sárközi kapitányt kopjáikkal fenyegető spahikhoz fordulva. Azzal a bég leugrott nyergéből s a kielégített boszu gyönyörével térdelt áldozata mellére. — Mielőtt pokolba küldelek, számolok veled. A Telegdi Buszták örököseitől te oroztad el Hajnácskő várát. Tőlem meg az Ozmán bég váltságdíját tolvajlottad el, mert aranyaimat ládádba számoltad, öcsémet pedig tovább is Hajnácskő penészes börtönében sanyargattad s fenyegető követelésemre giínynyal válaszoltál. A szerencsétlen Ozmán béget Bebek Györgynek ajánlottad Bódogkőváráért. De az igaz hivő muzulmánok prófétája sugalatából küldöm hozzád csauszomat, a ki veled elhitette, hogy a rimaszombati agával összetűztem s a felbőszült aga titkon a te hatalmadba kívánja szolgáltatni Hasszán béget. Te buta gyaur, mint képzelhettél olyan dőreséget, hogy a füleki bég néhány spahi födözete alatt induljon Balogvárra. Hahaha ! Te a gazdag zsákmány reményétől elvakitva, rontottál Bebek Györgyhöz s hosszan tanácskozva tervet szőttetek. A kevély főember repeső szívvel veté magát nyergébe. Salgó és Fülek várak elfoglalását megboszulandó, fejedelmi pompával kívánta foglyul ejteni, — lealázni Hasszán béget. — Kacagott a bég, ütésre emelve buzogányát. — Vessz el, nemzetséged utolsó sarját irtom ki veled! Kegyetlen boszujából felocsadván a bég, lovára ült, s az elesettek holttestei közt ügetett előre. Koránkint megállitó lovát, lehajtott, fürkésző sötét tekintete egy-egy fagyos arcon pihent meg, mintha a hold rejtelmes fényétől körül folyt halottak üveges ült, tágra nyílt szemeiből olvasna. Lódobogás hangzott. Karcsú arab ménen, bogláros, lengő kócsagtollal ékített turbánnal deli török ifjú ugratott ki a sűrűből. — Te Bebek Györgyöt keresed, Hasszán ! Légy nyugodt, Bebek él. A drága vad fölött én, Ozmán bég, őrködtem, Bebek alól azonban a lovat leszúrták. Ő maga, ide nem messze, ama terebélyes tölgyhöz támaszkodott, és Rákóczi hadnagyával nyugodt elszántsággal, előre szögezett fringiákkal várják a halált. Hasszán! ígéretedre emlékeztetlek. Bebeknek egy bajaszálát se görbítse meg a te fegyvered ! — Ozmán, fordulj vissza. Néhány jancsár a legóvatosabb csendben fogja közbe Bebekéket, én meg elől a béke fehér kendőjét lobogtatom eléjük, — viszont Hasszán bég a nagy tölgyfához vágtatva paripáján. A büszke kényúr kénytelen volt hálával gondolni nejére, mert ha ez meg nem menti Ozmán béget, ő most a halál fia IV. Szadvárában nyugodt csöndben folytak a napok. Egy este Lászai kért bebocsáttatást, Patócsi Zsufka nagy meglepetésére. A vár assszonya azonnal maga elé rendelte az ifjút, kinek sápadt, komoly vonásaiból rendkívülit olvasott ki. Lászai szakadozva jelenté, hogy őt Fülekvárból küldi Bebek György, s az ifjú apród egész terjedelmében adta elő a Balogvárnál történteket, ama hozzátevéssel, hogy miután a jancsárok feldúlták Rákóczi felsővadászi kastélyát, magát Rákóczi Györgyöt szabadon bocsátó Hasszán bég, az általa követelt negyvenezer tallér lefizetése mellett. — Bebek Györgyöt ellenben Stambulba, a nagy úrhoz indítják. — Nem mondhatom, hogy Bebek uram e kegyelmét valamely testi nyomorúság háborgatná Füleken, és mégis ágyban forgolódott pár napig. Rettentő volt nézni fölindulását, s hallgatni káromlásait, a mint eget földet fenyegetett. Majd visszadőlt vánkosára, szelíden sóhajtozott s gyermekeit és feleségét emlegette ... Bebekné mozdulatlanul hallgatta az ifjú előadását. A hölgy arca most is nyugodt volt, vonásainak egyetlen izma sem árulta el, mi történik keblében. Az apród ezen dermedt nyugalomtól szintén megdöbbent. Az ő hétköznapi észjárása el nem tudta gondolni, hogy a lesújtó hír hallatára hogyan bámulhatja úrnője olyan merev nyugalommal a szoba ablakán behatolt napsugárban folytonosan rezgő miriadporszemecskékből képződött arany sugarat. Bebekné keblében sajátos érzelmek keletkeztek. Csupán a hitvesi kötelesség fűzte Zsufkát a férjhez, de ama tudat, hogy férje, gyermekei atyjok, török rabságban sénylik, hogy mennyire boldogtalannak érzé most magát, egyszerre más világításban tüntette föl Bebek Györgyöt. A föltámadt részvét mellett a börtönben vezeklő férfiú elfajult szilajsága lassankint háttérbe vonult s az egykori ifjú hajadon szűzies eszményképe állott Zsofka előtt, azzal a feledhetlen, kérelmet lehelő kedves vonásokkal könyörögve bocsánatért. A nemes női szívben áthatlan hévvel lángolt föl a régi vonzalom. Zsofka úgy érezte, mintha mély álomból ébredt volna föl. Az élet iránti közömbösség ólom súlya alól fölszabadulva, keblére nyomta kezét átszellemült vonásokkal állt az ifjú apród elé és szilárd, határozott hangon monda: — Lászai, tüstént fordulj vissza Fülekre, és az én uramnak add tudtára, hogy egyelőre nyugodjék bele sorsába, mert hitvese minden követ megmozogtol az ő érdekében! Patócsi Zsufka ama naptól fogva ernyedetlenül a férje kiszabadításán működött. Iródiákjával halomra íratta a jóbarátokhoz, atyafiakhoz szóló leveleket. Az egri püspöktől kezdve mind amaz egyéneket, kiket a bécsi udvarnál befolyásosaknak vélt, megkérése kérelmével. Zsufkának tehát bő alkalma nyílt a jellemek tanulmányozására, mert a tekintélyes jó barátok mindinkább elhúzódtak házától. Az osztrák tábornokok némelyike válaszra sem méltatta. Legfeljebb ha üres ígéretekkel vezették tévútra. Egy év múlt el. Bebek György még mindig a fényes portánál ült fogva Stambulban. Az egykori hatalmas főember sorsa senkit sem érdekelt. Nem is foglalkozott vele senki. Csupán Zsufka a hű hitves osztozott mélyen a fogoly férfi balsorsában. Szegény asszony, a bizonytalanság kínos gyötrelmeitől hányatva, élte napjait Szadvárában, s lassan kint a reménytelenség, csüggedés szállta meg keblét. Hideg téli nap volt. Patócsi Zsufka a várbástya szobájában ült a falba ékelt öblös kőkandalló ropogó tüze mellett, és a jövő felett töprengett, egyre kérdve önmagától: mitévő legyen? kihez forduljon még ? kitől remélhetne segélyt ? Mert fogoly férjének sorsa mellett a saját maga és gyermekeinek jövője is kétes színben kezdett előtte feltűnni. (Folyt, köv.) A rotterdami hangszergyáros. (Francia elbeszélés.) Írta Constant Guéroult. (Folytatás.) Lina átvette a bélyeges iratokat, átfutotta szemével azoknak a tartalmát, aztán remegve kiáltott föl: — Szent isten !, hiszen ez szörnyűség ! — Mi lehet az, kisasszony ? — kérdé Sarolta nyugtalanul. — Oh, Sarolta, — sóhajtott föl a leányka, — az van itt megírva, hogy ha nagybátyám ötezer forintot három nap alatt ki nem fizet, eladják a házát. — Eladják ezt a házat, — kiáltott föl Sarolta elsápadva, — ezt a házat, ahol ő lakodalmát ünnepelte, ahol husz éven át élt a nejével, a hol a kedves jó asszony meghalt s ahol a gazdám először látott napvilágot! Oh, kisasszony, ő ezt a csapást nem élheti túl! — Akkor beszélnünk kell vele. — Mi haszna volna annak ? — Igaza van, Sarolta, — mondta a leányka némi tűnődés után, — de hát mit tegyünk ? Hosszas gondolkozás után végre újra megszólalt Lina.