Fővárosi Lapok, 1885. június (22. évfolyam, 128-152. szám)

1885-06-02 / 128. szám

Kedd, 1885. június 2. 128. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda. — ^ ______________ - MMSIL- Hirdetések patt a Ti nonr­­­a píiF -«.* nt J. UVÜIU/Ol JüürV/XL ■ecjeumit a kiadóhivatalba klT*T‘ SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. Poste restante. (Elbeszélés.) Majthényi Flórától. (Folytatás.) De az olvasás nem igen ment, a mély elgondol­­kozást kifejező tekintet mindig el-el tévelyget a szoba valamely céltalan pontjára s ott akadt meg. Ezalatt Olga csak ott maradt a folyosóra nyiló ablaknál, s kitartó türelemmel vesztegetett el sok üres percet, csakhogy egy-egy érdekesbb momentu­mot leshessen el. Azután bement Irénhez s azt mondá: — Tudod, mi történt ? Először beszélgetve, nevetgélve olvasták el közösen a levelet. Ezután Edgár leült az Íróasztalhoz, s gyorsan, odavetve jegyez­­getett valamit; Edmond pedig a váll fölé hajoltan olvasta az Írottat s néha közbeszólva úgy tetszett, hogy észrevételeit mondja el. Azután egyszerre a folyosóra tekintett, s félkezével csöndesen vonta ösz­­szébb az apró függönyöket, mintha a verőfény su­garait mérsékelné az Íráshoz. Pedig jól tudom, hogy engemet látott meg az átelleni ablakban, s barátját akarta védeni a kiváncsi szemek elől. Mintha bizony oly távolról is olvasni lehetne. De ilyen gyanúskodó az öntudat! Olga kissé neheztelve mondotta e szavakat, míg Irén nyugodtan felelt: — Hogy válaszol, az végre is csak udvariasság, attól függ, hogy mit fog válaszolni. S e válasz találgatása csakugyan újabb érdeket adott a következő napnak , a­mint átalában érdekesb­­ben folyt az idő, mióta az a kis regény elkezdődött. Az Irén kedélye olyan lett, mint elvonuló vihar előtt az erdei tó, melyen olykor a verőfény ragyog tisztán és örömteljesen; majd apró fodrok reszketnek aggódva színes felületén ; azután viszont egy-egy mé­lyebb felhőárny vonul rajta végig, s utoljára elsimul végkép a víz, s elalszik a remény sötét­zöld színében. Bármennyire hullámzik is a kedély, nem tartóz­tatja vissza a dolgok menetét; egymásután haladnak az órák, mint ahogy vonulnak a csillagábrák a szen­dergő erdei tó fölött. Alig jött el a dél, s Olga már is a postára akart menni, hogy a »poste restante« levelet elhozza. Irén, ki ugyannyi kíváncsisággal s még több érdekkel várta ugyanazt, mégis figyelmeztette barátnőjét, hogy még korán lesz, mert egyrészt nem hitte, hogy a válasz oly hamar elkészült volna, de másrészt — a­mit magá­­nak sem vallott be, —­ habozott és félt egy kissé azt a levelet elolvasni, mint fél a beteg az orvos vélemé­nyét meghallgatni, melytől egéssége, tán élete függ. Olgát azonban nem tarthatta vissza. Ez gyorsan tette föl kalapkáját s a nélkül hogy ragyogó kék szemeivel a tükörbe tekintene, sietet ki az ajtón s ki a házból. Ha már igy van, hogy meg kell tudnunk a valót — gondolá magában Irén, — jobb is, ha megy. L­egalább hamarább átesünk az egészen ! Még a ha­lál is könnyebb, ha gyors , a bizonytalanságnál nincs rosszabb! S hogy mit gondolt még Irén, össze-vissza, s hogy mennyire dobogott a szive, mig Olga hazatért, ki tudná azt elmondani. S midőn meglátta a kipirult arcot az ajtóban, újra azt susogta: — Oh bár csak ne hozta volna el! A kellemet­len dolog későn is korán jön! S az Irén kívánsága teljesült, mert nem tudha­tott meg semmit. Olgával egyszerre nyitotta föl a másik ajtót Edgár, ki miután belépett, a levélről többé nem lehetett szó. — Nem ebédelünk még édes angyalom ? Úgy tetszik, mintha ma később lenne a tálalás. — Bizony, mert Olga csak e percben tért vissza a városból. — Ej, ej, ezek a nők ! Hogy mindig akad fontos teendőjük! — Akad bizony, még­pedig érdekes! — nevetett Olga. Ha tudná, mi dologban járt! Mosolygott magá­ban Irén. Az ebéd vidáman folyt, s a kissé nyugtalan me­nyecske gyakran függesztő kérdő tekintetét Olgára. De ez mintha nem értené a kérdést, vagy nem akarna felelni a levél sorsáról, ilyenkor mindig lesütötte szemeit. • Edgar oly gyöngéd s oly szeretetteljes volt, hogy Irén oda magyarázta az Olga szembeszédének folytonos némaságát, hogy talán nincs is levél, mert azt Edgár valószínüleg meg sem irta. De minden­nek dacára mégsem bánta most az egyszer, hogy Edgár az ebéd végeztével kávéházba sietett. — Nos ? — kérdé rögtön Olgát, a­mint egye­dül maradtak. — Még nem volt a levél ott, — viszont­ ez kissé lehangoltan. — Mert Edgár nem felelt! — jegyző meg Irén látható örömmé!. — De hisz megírta a levelet. — Olvastad ? — Hogyan olvastam volna olyan távolról! De láttam. — Az csakúgy lehetett költemény, számadás vagy bármely közönyös jegyzék, mint szerelmes levél. — Megállj csak ! Elmegyek én még a postára később. — S te talán örülnél, ha Edgárt csapodáznak, hűtlennek találnánk ? — szólt Irén egy kis nehezte­léssel, mert kedélye ingerült volt már a bizonyta­lanságtól. — Én csak annak örülnék, ha olyannak látnád az életet, a­milyen valóban, s nem az égből néznéd a földet. Akkor azután jelentéktelen apróságokból nem csinálnál mindjárt nagy szerencsétlenséget; hidd el, boldogabb lennél. Irén vállat vont, s kitérőleg jegyzé meg: — Az is különös, hog­y Edmond e napokban nem jött át hozzánk. Fél, hogy kiolvassuk szemeiből az egyetértést. — Erről könnyű meggyőződnünk. Ülj le a zongorához, játszd el ama szép indulót Spontini-től. E hangokra ő mindig át szokott jönni. Ilyenkor otthon van, meglátjuk át jön-e most is. Irén megfogadta barátnéja szavát, s a jövő perc­ben az induló diadalmas hangjai töltötték be a szobát, a vékony falakon át a folyosót és a közeli szállásokat. Míg az ifjú nő a zenébe merült, Olga vissza­fojtott lélegzettel figyelt minden köz­eledő lépésre. — Aha! — susogta, — jön már! S csakugyan Edmond lépett a szobába, ki meg­hajolva a hölgyek előtt, így szólt: — E dallamban annyi magnetikus hívás van, hogy ezt hallva, azt képzelem, nagysá­tok parancsolni óhajtanak valamit. Azért most is azonnal megjelen­tem, hogy szolgálatukra legyek. — Nagyon köszönjük, — viszonzá Irén, — de most az egyszer véletlenül került ez induló ujjaim alá. Vagy talán nem is egészen véletlenül, de ösztönsze­­rűleg, minthogy már napok óta­ nem volt szerencsénk önt láthatni. — Tudja nagyságod, hogy az írónak mindig van egy-egy újabb eszméje, melyet ki kell dolgoznia. S ez mindig időt vesz igénybe. — Úgy látszik, Edgar is töri valamiben a fejét, — nevetett Olga. Irén megdöbbent magában: — A gondatlan! még elrontja az egészet. Edmond a zavar egy kis árnyalatával felelt: — Ó, úgy tudom,’drámát akar írni. — Vagy talán inkább vígjátékot csinál! — ka­cagott Olga. Edmond leküzdötte a zavart s szokott higgadt­ságával, találékonyságával felelt. — Gyakran előfordul, hogy a legkomolyabban tartott képből nevettető karrikatúra válik. De Ed­garral ez­tán nem történhetik meg. Ő jó költő. — Azt én sem vonom kétségbe, — viszonzó Olga, s aztán átalános lett a csevegés mindenféle érdekes vagy érdektelen dolgokról, de ez utóbbi apró­ságok is tarka zománcot nyertek a kedély s az élénkség varázsától. A nap már elvonult az ablak redőnyeiről, s Olga aggódva pillantott egy kis felhőre, így gondolkozva magában: — Ideje lenne már a postára mennem, hátha később esni is fog­­ ! Edmond nem érthette e néma töprengést; ámde lehet az is, hogy a gondolatoknak delejes kisugár­zása van, mert nemsokára kalapja után nyúlt, s búcsú­zott a hölgyektől. Alig tette be maga után az ajtót, Irén azt jegyzi meg: — Nem nagy dolog lesz az egész, mert Edmond épp oly elfogulatlan, mint egyéb­kor. Ha pedig egy ellenem való komoly összeesküvésnek volna részese, akkor meglátszanék rajta. Olga sietve öltözött a kimenethez, s oda vetve mondá: — Fő dolog, hogy a levelet kézre kerítsük. Azután gyorsan távozott. Irén újra oda ült a zongorához, s mint a­ki nem tudja, hogy mivel töltse az időt, céltalanul ábrándo­zott a billentyűkön. A zene vidámító, megnyugtató hatása alatt még inkább hitte, hogy e kis tréfa,­­— melybe oly könnyelműen belebonyolódott, — jó véget fog érni, s csak egy-egy dissonance akkordra rezzent meg olykor az ő szíve is. — Hátha mégis lehető volna, hogy Edgár ha­jolna egy idegen nő hízelgő szavára ? Mily nagy bol­dogtalanság lenne az! S minek volt ezt előidézni ? Minek volt ezt kutatni ?! A szép csalódás fölér a bol­dog valósággal; minek volt hát erővel fölébredni ? ! (Folyt. köv.) A bűvös kalap. (Francia elbeszélés.) Írta Augustin Ch­allamel. (Folytatás.) IV. Egy fiatal ember rontott be, ki alig köszönve, egyenesen a törvényszéki elnökhöz sietett. — Oh, kedves nagybátyám, — kiáltott föl, — mily szerencse rám nézve! Végre is megtaláltam önt itt! Már több mint egy óra óta keresem önt. . . Az egész várost befutkostam miatta ! Az elnök öcscse csinos, szőke, élénk s megnyerő külsejű fiatal­ember volt — a finomabb modorú oro­szok közül. — Egésségükre váljék az ebéd! — szólt aztán az ifjú, udvariasan. — Nos, mit keresel te ebben a vendéglőben? — kérdezte öcscsétől az elnök, elégületlenséget mu­tató arccal. — Azt kérdi bátyám, mit keresek itt ? — Azt. Miért üdözöl te engem idáig, hol oly kellemesen töltöm üres óráimat ? — Hiszen minden­nek megvan a maga ideje ! . . Lássuk, miért jöttél ide ? . . Mit akarsz ? — Kedves bátyám, lóhalálában jöttem, mint egy fejdelmi futár, ki egy fél tucat lovat tesz tönkre.

Next