Fővárosi Lapok 1885. november (265-294. szám)

1885-11-21 / 285. szám

■vidéki, együgyű külsejű vadász közé került Má­riusz. Eme békés polgárok látszólagos jámborsága arra ösztönözte Máriuszt, hogy a reggelizők mulatta­­­ tására e két filisztert bolonddá tegye. Mihelyt egy szép szelet sült a tányérán volt, kivonta az előtte álló pa­lackok egyikének a dugaszát s teletöltötte poharát, a szomszédokéról sem feledkezve meg. — Ízleljük meg kissé ezt a világos vörös bort, — kiáltott föl, — mert nekem, mint szent Amandusz szokta mondani, oly égető szomjam van, hogy azt semmi sem képes eloltani. — Ne higgjen ön a mi közönséges vidéki boraink­nak, — szólt jobboldali szomszédja , — bármily ár­talmatlannak látszik is, veszedelmes, mert könnyen a fejbe száll föl a szesze. — Veszedelmes ? Ez az ártatlan tej ?. . . Meg­lehet másokra nézve! — szólt Máriusz, poharát ki­ürítve. — Tudnia kell önnek, uram, hogy az én feje­met a venyigének a vére egyáltalában nem szokta megzavarni. Hogy engem mámorba ejthessenek, a khinaiak mákonyára, az indusok hasisára s az ausz­tráliaiak rákijára volna szükség. — Az már más! — szólt szomszédja, ama bam­ba nevetéssel, mely mögé a vidéki ember a ravaszsá­gát s allattomosságát rejteni szokta. Ugyanakkor kissé hátra hajolva, jelentősen kacsintott a baloldali szomszédnak. A költő folytatta tréfáit, miközben az ürücom­­bot jóizűen fogyasztotta s hajtogatta egymásután a poharakat. — Lássa ön, — folytatá — két-három pohár bor tisztességes embereket, a­kik unalmas munkához vannak szoktatva, megingathat egyensúlyukban; de mi költők, kik az eszmeviharokat megszoktuk, többet megbizunk. Mi oly könnyen evezünk, akár az albatrosz a szélvészszel szemben ! — Vagyis, — gúnyolódott a szomszéd, — önök úgy élnek a borban, mint a halak a vízben. — Helyesen volt mondva, — kiáltott föl Má­riusz. — Nos, kedves asztaltársam, büntetésül töltsön nekem a poharamba ! . . . Csordultig tele !... És most, egésségekre! A vendégek kacaja, a villák és tányérok csöröm­pölése s a vadászok különös meséi túlharsogták e be­szélgetést. A költő, kit a saját beszéde elragadt s kinek a poharát a szomszédok pillanatig sem hagyták üre­sen, mindinkább földerült s annál beszédesebb lett, mennél nagyobb volt a zaj az asztalnál. Túlzott hasonlatok, különös képek, pásztori versek áradoztak ajkáról. — Jupiterre ! kiáltott föl egyszerre az ifjú —■ én azt hiszem, önök a vizes­ palackból töltögetnek ne­kem ! Ördög vigye ezt a lőrét! Önök talán Bornemi­szának tartanak engem is, engem, mint Seigneulles Gérard barátomat ? — Én azt gondoltam, találkozunk itt Gérard úrral is, — szólt a jobboldali szomszéd; — mostanába sehol sem láthatjuk őt. — Persze, mert atyja őt egy ideig allardi ma­jorságában fogva tartja, —­ szólt a baloldali szomszéd, ki a majorsághoz közel fekvő falunak a jegyzője volt; — azt hallottam, hogy a fiatal embernek nagyon könnyen meggyűlő szive van s az öreg Seigneulles őt ép azért kissé kiküldte a gazdaságba, mig heve csila­­podik. Úgy cselekedett vele, mint a borral szoktak: leteszik a pincébe, mig kiforrja magát. — Hahaha! — kacagott Máriusz. — szép az ígéret, kivált ha megtartjuk ! — Mit akar ön azzal mondani, fiatal ba­rátom ? — Én bizony csak azt mondom, — viszonzá a költő, — hogy a szerelem dacol az apák fenyegetései­vel, meg a börtönajtóval . . . Minden körülménynyel nem lehet számolni.. . . (Folyt, köv.) stílját, hanem a toll mesterkélt fogását mutatja. S ez annál szembetűnőbb, mert a mi Láng Endrét a vak­merő berontásra felháborítja, az csak az elbeszélt előzményben történt s ez a sötét alak megjelent ugyan a dráma folytán kétszer s feltárta kaján indu­latait, de szerepe nem előkészítés arra, hogy a ka­tasztrófát ő maga fogja eldönteni, így a történet vége olyanforma, mint a »csaszárlat« (trugschluss,) mely jó invencióval hatásos a hangszeres zenében, de hiba a drámai katasztrófában. Továbbá a tárgy általában hosszabb, szövevé­nyes, mint a minőt a drámai kerekdedség és tömör­ség követel s inkább szövevényes regénytárgy. De Csiky Gergely bir azzal a technikai virtuozitással és jelenetező készséggel, hogy a szálakat összetartva, a drámai szerkezetet lehetőleg jól megadta e tárgy­nak is. Még a helyegység is úgy meg van e drámá­ban, hogy az egész csak két teremben játszik, s a cselekvényben minden gyorsan, (a második felvonás­ban pláne nagyon is hamar­ történik. A helyzetek hatása ki van aknázva s ez igen szomorú történetbe a vidámság elemei minden erőszakolás nélkül vegyítve. A folyton magával és környezetével küzdő hősnő mellett mintegy enyhítő ellenkép Magda, e naiv asz­­szonyka, Éva leánya, kinek boldogságából nem hiány­zik egyébb, mint az, hogy férje nem közli vele a titko­kat s már menyasszony korában megigérteté vele, hogy nem is kutatja azokat. »De hát — sóhajt föl egyszer Magda, — mit meg nem igér az ember eskü­vője napján !« Igen kedves, midőn az esküvőre menő Lidiának e naiv nőcske örömanyai tanácsokat ad. Meg midőn a bankárnak szemrehányásokat akar tenni, de nem juthat szóhoz s mégis, midőn a bankár távozik, megkönnyülten mondja: »Na ennek meg­mondtam a magamét!« Pedig csak akarta. Ezt a ked­ves, rokonszenves szerepet G­né Csillag Teréz asszony sok szeretetreméltósággal játsza. Úgy illik neki, mint egy jól rászabott könnyű, szép köntös. Újházi is épp igy kitűnt a Fáma Gáspár jelesen megírt epizód­szerepé­ben. Nem tudjuk ugyan, hogy egy mindenféle fur- Tangnak, bűnös üzelemnek élő bankár mért tart épp ily szelid lelkű, mondhatni naiv, de mélyen becsület­­érző könyvvezetőt, holott céljaihoz másféle eszközökre van szüksége; de mint Prókay mondja: a külső látsza­tért teszi s magában véve ez a genre alak nagyon ro­konszenves s olykor megható is. Az elevenséget kép­viseli a Vízvári életbiztosító ügynöke, ki nagyon ere­deti módon tudja elriasztani az ügyvédnő házától az öreg falusi párt, Hrabóczy Dánielt és ujságkiváncsi nejét (Gabányi és Szathmáryné asszony), kik épp akkor ülnek a Magda nyakán, midőn a ház fel van fordulva oly eseményektől, melyeket nem szoktak a más orrára kötni. A komoly alakok közt legjelesebb az anya rajza. E szerepben az indulat, összeütközés és a for­dulat egyaránt drámai. Jászay Mari asszony sok kedv­vel játszhatta és erős hatással is játszotta. Minden egyszerű, igaz, nemes és imponáló volt ábrázolásában : hang, beszéd, mozgás, állás. Igazi egyöntetű és termé­szetes alakítással gazdagította szerepei sorát. Nehezebb föladata volt Márkus Emilia asz­­szonynak. Oly szerepe van, mely csupa zaklattosság­­ból, fájdalmas küzdésből és aggodalomból áll. Csak egy-két jelenetben tűnhetik föl arcán enyhítő mosoly. A többi mind sötét színezetű, melyben a fokozatot nehéz eltalálni. Másfelől azonban alkalmat nyújt az erély hatásos kifejezéseire és a belső küzdelem ábrá­zolására. P-né Márkus Emilia sok erőt, igyekezetet fordított »A sötét pont« hősnőjének bemutatására; nem egy jelenésben nagy hatással is játszott, de ábrá­zolása nem mondható egyenletesnek, összhangzatos­­nak. Kitűnően sikerült részleteket elhibázottak kö­vettek. Az igaz és megható kifejezésekhez mesterkél­tek csatlakoztak. Néhol pláne affektáció csorbította meg a hatást. A tisztelet kitűnő tehetsége iránt őszinteségre kötelez, hogy idején megmondjuk a bajt, mely nála egy idő óta jelentkezik. Olykor a természetesnek keretén kívül keresi a hatást, mind a hang túlságos változtatásaiban, mind a plasztika keresettségeiben. Ekkép midőn gazdagitni véli az alakot, csak eltarkázza azt az egyöntetűség rová­sára ; a drámai indulat szakgatott kifejezései tartal­matlan nyugtalanság jellegével bírnak ; olykor, ha hal­kan, de sietve beszél, nehéz megérteni szavait; a csüg­­gedés monoton hangjai pedig (mint most: az anya által átnyújtott levél felolvasásakor) nem világítják meg a lelki állapotot nála. A tagjáték is gyakran keresettség színében tűnik föl. Sarah Bernhard világ­divata óta na­gyon szokásos látvány lett a színpadon, a vállak túlságos felhúzása, s a hosszan és mereven ki­nyújtott karok az összekulcsolt kezeknél. De Sa­rah Bernhardnál nem volt ez untalan alkalma­zásban. Gazdagítá vele olykor helyzeteinek külső képét, de nem vált modorává. Ő bírt az élénk érzék­kel, hogy ugyanegygyel nem minden, némileg hasonló lelki állapotot lehet és kell jellemezni. Ez észrevéte­leink azonban nem azt teszik, hogy a tegnapi est szín­padi hősnője nem aratott elég szép sikert. Sokszor ki­hívták és tapsolták, még­pedig méltán. A külső ha­tással teljesen meg lehet elégedve, de ábrázolásának művészete sokkal teljesebb lesz, ha nem tér el soha a természetestől, az egyszerűtől, melynek keretében leg­szebben nyilvánul az igaz. Mihályi­ (Béla,), Gyenes (Láng,), Lendvayné asz­­szony (Albiné) az összjáték sikeréhez, szerepeik mértéke szerint, buzgón járultak. A Szacsvay ügy­védje egyoldalú alak, melyet egy pár jelenetben ne­hézkessé tett e színészünk ama modora, hogy néha könnyedebb társalgási jelenésekben is oly öblös ünne­pélyességgel beszél, mint ha hivatalos funkcióját végző papot személyesítene. Pedig hogy e modortól meg­­szabadulhat, annak elég bizonyságát adta az első fel­vonás jeleneteiben, hol hangja élénkebb, könnyebb, simábban folyó volt. Végére hagytuk, a­kit különösen meg kell dicsérnünk, Bercsényit. A bankárt ábrázolja, a­ki egy ellenszenves imposztor. És mégis jól meg tudta adni annak a színpadi érdeket. Külső simaság, eszesség, félelmes cinizmus volt a játékában és eltalált színezés a beszédében. A főbb szereplőket a felvonások után sokszor kitapsolták. Hívták zajosan a szerzőt is, de helyette a segéd­rendező jelent meg egy párszor, nevében köszö­netet nyilváníva. A szerzőt, mint sajnálattal hallottuk, családi körében előfordult betegségi eset tartotta távol a színháztól, s így nem élvezhette érdekes drámájának élénk sikerét, a tapsot és elismerést, melyben oly mél­tán részesültek a közönség részéről, mely olyan nagy volt, a­milyen nagy a nemzeti színház nézőterére csak beférhet. Petőfinek egy jó barátja. (Várady Antal,­­ 1885. nov. 17.) Az irodalom barátait nemcsak ama fényes nevek viselőinek sorsa és élettörténete érdekli, kik — mint a múzsák fölkentjei, — maradandó emléket állítottak maguknak saját munkálkodásaik által, magasra emel­kedvén a költészet nagy birodalmában, vagy kitűnve a tudományosság munkásai sorából, hanem őszinte érdeklődéssel szoktunk azok felé is tekinteni, kiknek neve valamely jelesünk nevével forrt össze s sorsa a költőével fűződött össze. Petőfi életrajzírói mind hálás vonatkozású meg­jegyzésekkel kisérik ama figyelmes barátságot,melylyel Várady Antal, az 1847-ben Pesten lakott fiatal ügy­véd, Petőfi iránt viselkedett, s megosztá vele nem csak szivének meleg érzelmét, hanem — a mi egy olyan embernél, ki maga is uj pálya kezdetén állt s igy nem sok adni valója volt, különösen méltánylandó, - • meg­osztá azzal hajlékát is, s anyagi és társadalmi segély­ben részesité. Várady Antal, mint kitűnő ügyvéd és gondos családapa, de mint a közügyekben számottevő hazafi magában is kiérdemlené a nyilvános megemlékezést elhunyta alkalmával; de ezúttal főleg mégis azért foglalkozunk emlékével nagy tisztelettel, mert Petőfi­nek barátja volt a szó legnemesebb értelmében. Szerencsés voltam 1870-ben Petőfinek egy eddig teljesen ismeretlen, hosszú költői levelét fedezni föl, melynek aláírása s különösen költői szépségekben gaz­dag erőteljes nyelve igazolni látszott azt a reménye­met, hogy az ismeretlen költeményben Petőfi reme­kére bukkantam, nagyobb bizonyosság kedvéért azon­ban elküldtem Jókai Mórnak, véleményét kérve. Ő az Írást is, a költeményben érintett magán­ügyeket is ismervén, Petőfitől eredt versnek és kéziratnak állitá­s közlé is rögtön a »Hon«-ban, hol Várady Antal is olvasván a hozzá intézett, »Levél Várady Antalhoz« című költeményt és az én levelemet, viszont levéllel tisztelt meg, s az ez alkalommal keletkezett levelezé­sek alapján mondhatok el most egy pár érdekes ada­tot Váradynak Petőfihez való viszonyáról Várady Antal komárommegyei nemes szülők gyermeke, a negyvenes években jött fel Pestre jurá­­tuskodni, hol bevonták abba a baráti körbe, mely nemcsak az irodalomnak adott sok kitűnő erőt, hanem egyszersmind »in corpore« intézője volt a márciusi nagy napok mozgalmának. E körnek tagjai voltak: Petőfi, Jókai, Vasvári, Pálffy A., Bulyovszky Gyula, Degré, Hamari Dániel és többen. E rokonérzelmű körben nőtt szorosabbra a Petőfi barátsága Várady Antallal, ki őt,mint a »Pesti Divatlap« nem valami fényesen fizetett segédszerkesz­tőjét szabadlakásra is meghívta s kinek buzdításai és baráti tanácsa nem egyszer oszlatták el az elége­detlenségei közt ki- kitört költő rossz kedvét, csüg­­gedését. A Petőfi modorát jellemző módon jött létre ez a közös lakás. A költő egy borús estén e kérdéssel toppant be Váradyhoz: — Te Tóni! mi tevő legyen az ember az olyan lakással, ahol nem igen marasztják ? Várady, sejtve, hogy a lakbér­fizetés prózai kö­telessége okozott a költőnek kellemetlenséget, sietett válaszolni. — Ott hagyja, és oda megy lakni, ahol ingyen és szívesen látják. Légy az én lakóm. A költő kétszer se mondatta ezt magának, ha­nem ott maradt rögtön és mindaddig, míg Várady meg nem nősült, ekkor pedig, a két férfi közt fennálló szíves barátságban a fiatal asszony is osztozott, s Petőfi oly jól érze magát a Váradyék körében, hogy — a­mit büszkesége miatt sehol sem engedett meg magának, — előttük még panaszkodott is. »Egyedül előttünk nem volt Petőfinek soha semmi titka, mit Jókai igazolhat«, írja Várady. Petőfi különben, Jókaival együtt, násznagya is

Next