Fővárosi Lapok, 1886. február (23. évfolyam, 32-59. szám)

1886-02-01 / 32. szám

Hétfő, 1886. február 1. 32. szám. Huszon­h­armadik évfolyam. Szerkesztői iroda: WW m Előfizetések­­ . pATTi DHOT T ADHF Előfizetési dij: P 11 V H fill / Aj I I 1 H ■ 1 I IV a kiadók­i.atalb. ■■i v ■BHBi mm vp hbb mtmm r­hife hb h (Budapest, Negyedévre .„...4 M. , _ Athenaeum-épület) Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. widen«*. Az igazi. (Elbeszélés.) Irta Schack Béla. (Folytatás.) Egymásnak teremtve. Legelébb jöttek Küllőkindára Franciskáék, azután jöttek Bánvölgyiék, legvégül érkezett Dédesi Aurél, a »szolid fiú.« »Aha! Eris almája,« mosolyognak szép olvasó­nőim, mert mindegyikük olvasott már sok, sok novel­lát, elbeszélést, szomorút és vígat, miáltal oly training -­re tett szert, hogy előre megmondja, milyen és mi kimenetele lesz ennek vagy annak a históriának. Itt azután füstbe megy az elbeszélő minden törekvése, tévútra vezetni a tapasztalt olvasót; megért az min­den, még oly jelentéktelen célzást is, a­mi bizon köny­­nyen kicsúszhat az ember száján, meg minden gond­talanul odavetett , ki látta volna ekkor előre, hogy ennek ez meg ez lesz a következményét, meg úgyszól­ván minden gondolatjelet. Ilyen csekélységek előké­szítik az olvasót, jó előre a nevetésre vagy zsebken­dőre csöcskének szóló ugatására. Volt egy ismerősöm, ki a regényeket utolsó kötetük utolsó oldalán kezdte olvasni, azt lesve, ha várjon megkapják-e egymást ? — szerelmesek t. i. Ha az ultimán boldog házaspár­ról volt szó, akkor roppant örömmel fogott neki az olvasásnak, ellenkező esetben küldte a könyvet ha­marosan vissz­a a könyvtárba. Hiába, mit tehet az em­ber róla, ha a természet gyönge idegekkel küldte a világba. De hát még ez az eljárás se mindig alkalmaz­ható. A regénynek lehet utolsó lapjára fordítani, de a hírlapnál ott csak hirdetéseket találhatni. A vég, az a vég! azt a szerkesztőség sarsi leple borítja. S az lesz a kiváncsi hölgyek irányában oly udvarias, hogy már most megsúgja, hogy. .. Dédesi Aurélnak egy jótékonycélú hangverse­nyen, melynél csak a cél hatott jótékonyan, feltűnt a a csinos Bánvölgyi Elvira. Kedves, nyugodt, nőies megjelenése egészen megigézte. Vele táncolta a má­sodik négyest s táncolta volna még a harmadikat is, ha akkorára ki nem fogyott volna a kőolaj a lámpák­ból, a­mi mindenki számára érthetőleg a mulatság vé­gét jelzé. A petroleum hiánya, mely úgy látszik, az utcák világítására is kiterjedt, nem gátolta Aurélt abban, hogy Bánvölgyiéket haza ne kisérje, azon ud­varias kérdést kockáztatván merész fővárosi modor­ban, hogy megengedik-e neki másnap a hölgyek hogy­­léte után tudakozódni ? A válasz barátságos igen volt. Másnap megtette az első látogatást s utána tett még többet is, számtalant. Régi szokásához híven, — ej, ej, de csak nagy totum faktumok is azok a pesti gavallérok, fenyegetőzött kedélyeskedve Tini tánti, — egy szép lányt meglátni, azt tetszőnek találni s udva­rolni egymásból folyó dolog volt. Úgy tudta az egész litániát, mint a parancsolat. Már harmadik nap elsza­valta, hogy: Minek­ is van a szív, a szívben a szerelem, a miben a legszebb, hogy egy kérdéssel végződik, s kivivott vele annyit, hogy Elvira mosolyogva bár, de nyugodtan hallgatta végig. A legközelebbi alkalomra az volt kitűzve, hogy: »Költői ábránd volt, mit eddig érezek és nem szeretem !« a­mit szintén igen hatáso­san tudott előadni. A benyomást az zavarta meg, hogy Elvira a költemény közepetáján egy szót kifo­gás alá vett, minek következtében elő kellett keresni Petőfit, ki Elvirának adott igazat. Ez lehangolta Dédesit s elvette kedvét a további szavalástól. Ily csekélységek azonban nem zavarták a ba­rátságot, mely lassanként a két fiatal közt kifejlett. Dédesi a szép leány állandó lovagjául szegődött. Mu­latságokon vele táncolta a szuper-csárdást, kirándulá­soknál vitte a kendőjét s ha a tavon csomnakázni in­dultak, Aurél és Elvira bizonyára kettesében voltak a a kis lélekvesztőben, mig a többiek tucatszámra baj­lódtak a nagy ladik tovamozgatásán. Ilyen feltűnő jelek láttára a többi hölgyek le­mondtak minden további ostromról. Hány érzékeny jelenetnek lehetett e tájban tanúja a vén hálósipkás hold visszatérő és megbocsátó szerelmesek között, annak egyedül ő a megmondhatój­a! A lánykák, kik elkapatni engedték magukat az újság ingere által, (nem holdújságot értünk,) megszé­gyenülve sompolyogtak vissza hűen maradt lovagjaik­hoz. Hogy csakugyan hűen maradtak-e, az nagyobbrészt erős kétségbevonásnak volt kitéve a gyönge nem ré­széről. Mert az alatt az idő alatt, míg az utóbbiak Dédesi figyelmét akarták fölkelteni, a foglalkozás nél­kül maradt arany ifjúság a Franci lány kötője után bolondult. Mikor mindkét fél belátta fáradozásának haszontalanságát, szépen lehúzta vitorláit s lavírozva kezdett visszavonulni a keresztútra. Itt aztán meges­küdtek egymásnak, hogy a másik fél hűségének pró­bára tétele volt az egész, egyéb semmi. Ez uralkodó hangulat közepett a hármas Pythia kimondta a rég várt parolát, hogy Aurél és Elvira egymásnak vannak teremtve, mire a né­hány kétleskedő is lemondott a harcról, a Mimi mama négy lánya bevonta a kommandóra fölvillant szempár ütegeket. Aurél úgy meghalt a küllőkindai hölgykö­zönségre nézve, akár csak a déli tenger szigeteinek tabuja lebegett volna látatlanul feje fölött. (Folyt. köv.) Székfoglalás. (Az uj intendánsé.) (L.) Keglevich István gróf tegnap foglalta el új állását az operaházban, hol Podmaniczky Frigyes báró mutatta be neki a főbb személyeket s Erkel Sándor igazgató a többieket. Voltak ünnepies átadó, bekö­szöntő és üdvözlő beszédek, s lesznek a nemzeti szín­házban is, hol ma d. e. 11-kor megy végbe a bemuta­tás és székfoglalás. Az igazságon ejtenénk csorbát, ha azt monda­nék, hogy az üdvözlés melegebb volt, mint a búcsúzás. Ez egyszer a kelő nap nem részesült annyi mosoly­ban, mint a­mennyi sóhaj kisérte a leáldozót. Báró Podmaniczky Frigyest mind a két színháznál nagyon szereti (még­pedig méltán) mindenki, az uj intendánst pedig nem ismeri ott senki. Van elég tag, ki tegnap látta s ma fogja látni először. Teljesen új ember a művé­szet világában. A politika teréről, hol eddig koronként eszesen működött, szintén nem kíséri át a múzsák hajlékához a népszerűség. Sőt úgy halljuk, hogy a kaszinó főurai (öregek és ifjak) sem vették külö­nös örömmel, hogy őt nevezték ki a báró Podma­niczky Frigyes utódjának. Egyébbaránt a kaszinó tetszését megnyerni majdnem nehezebb, mint akár a sajtóét, akár a nagy közönségét. Mikor tizenegy év­vel ezelőtt báró Podmaniczkyt kinevezték intendáns­nak, a páholybérlő főúri családoknak majdnem fele megszűnt páholyt tartani! Miért ? Ma sem lehet tudni. Hisz a báró a főrangúságnak mindig díszére vált úgy jellemével, mint tevékenységével; már fiatal legény korában nemcsak a szalonok kedvence, hanem a közéletnek is számot tevő bajnoka volt; a függetlenségi harcban lovas százados, azután besoro­zott közlegény, haza jőve, regényíró, majd az új élet parlamenti szónoka, mindig áldozatkész, nemes, lovagias, feddhetetlen férfi; a munka embere, ki gon­­dolkozása által épp oly előkelő, mint születése követ­keztében — és mégis maguk a mágnások legkevésbbé örültek rajta, hogy intendáns lett. Később persze be­látták, hogy ember a talpán e kényes állásban is, sőt hogy azt pláne könnyűvé bírta tenni a maga számára. Tavaly, midőn az ő tíz évi jubileumát ünnepeltük s érdemeit a kormányelnök, írók és színészek egyaránt hirdették meleg toasztokban, a nagy társaság egy tagja sem gondolt arra, hogy a két nagy műintézet el lehetne egyhamar az ő megszokott és megszeretett vezetése nélkül. Valóban szerencsés vezető volt, az egyetlenegy intendáns, kinek széke nem tövisekkel volt kirakva. E szerencse azonban érdemeiből sarjadt. Nem is em­lítve, hogy az ő tíz éve alatt a színészet szavaló és éneklő ága egyaránt emelkedett, gyökeresedett, a ha­zai drámairodalom bokrosabbá lett, az ő működésé­nek sikereit állandó és nagy építészeti emlékek is fog­ják hirdetni nagyon hosszú ideig. A nemzeti színház dísztelen külsejű épülete ő alatta szépült meg, körül­­építve nagy bérházzal, kapva künn nagy homlokzatot, benn tűzmentessé tett színpadot, szobrokkal és fal­képekkel ékes fogert, villámvilágítást süt. S alatta épült föl a fényes operaház, hogy egy régi óhajtás, a két vanág elválasztása, megtörténhessék. S alatta vált biztosabbá a személyzet anyagi jóléte is. Az a benső barátság, mely őt a kormányelnökhöz fiatal kora óta köti, s vezérlő állása a közmunkatanácsnál, hol foly­vást kitűnő műszaki erőkkel állt kapcsolatban, épp úgy megkönnyitenek számára sok nehéz föladatot, mint jó természete, tapintata, méltányossága, köteles­ségérzete. Példát adott a folytonos lelkiismeretes munkásságban s példás békében birt élni évek hosz­­szu folyamán át a legkönnyebben fölingerülő termé­szetekkel : a sajtó és színházak személyzetével. Ezért van, hogy a színházaknál sok szem lábbad könybe, midőn tőle búcsúznak s a sajtóban nincs toll, mely jót ne írna intendánsi múltjáról. Nehéz lesz az ő utódjának lenni! — ez az, a­mire hetek óta mindenki gondol, midőn a változás jön szóba. Valóban a béke ama szép összhangját, melyet a báró létre tudott hozni, csak hasonló kötelességérzet, hasonló jó tapintat, embereknek és viszonyoknak ha­sonlóan helyes ismerete után lehet jövőre is fen­­tartani. Kell, hogy a­ki elfoglalta székét, ne idegen szemüvegen, hanem ép szemmel nézzen és vizsgáljon meg mindent maga körül. Voltaképen Podmaniczky báró annyit végzett, hogy utódjának már úgy­szólván csak a felügyelettel lesz dolga, főleg a nemzeti színháznál, hol az ügyek mind művészeti, mind pénzügyi szempontból jó ke­rékvágásban haladnak. S az operánál is ma már nem egész szervezéssel, hanem javításokkal, megtakarítá­sokkal kell az új intendánsnak foglalkoznia. Miután más eset át a kezelés nehézségein, rá­r másnak tapasztalata is értékes örökségül marad s álta­lában báró Podmaniczky sokban megkönnyebbité utódjának az intendánsi állást. De ezért nem lesz könnyű dolga, főleg az operaháznál, melynek törzs­vendégei közül sokan járnak Bécsbe s külföldi nagy­városokba, sokat látnak, élveznek, van ízlésük és még több igényük s azt akarják, hogy operaházunknak euró­pai színvonala legyen, csakhogy lehetőleg olcsón. E két igény kiegyeztetése szerfölött nehéz. A mai opera nagy luxus s a luxus sok pénzt követel. Továbbá a fokozott igényeket rendesen csak drága vendégek sze­repeltetésével lehet elérni, mert közönségünk nagy része kicsinyli a rendes személyzet előadó képességét s még a kitünően játszó filharmonikusok is ma már alig mernek hangversenyt adni híres külföldi vendég nélkül. S ez baj. Ha az új intendáns oly rendes sze­mélyzetet fog összeállítani, (a­mihez persze idő kell,) melylyel drága vendégek nélkül is boldogulhat, ak­kor meg fogja oldani a legnagyobb nehézséget — azt, hogy egyszerre kielégítse a művészeti és takarékos­­sági igényeket. Kívánunk neki hozzá erőt, kitartást. De megvalljuk, hogy valami sok reményt nem bírunk kötni e jó kívánathoz. Egyéb után kisebb megtakarí­tásokat, (főleg a beszerzéseknél,) sokkal könnyebben fog elérhetni. Perovskaja Zsófia. (Orosz rajz a nihilista­ életből.) Írta Stepniak. (Vége.) Zsófia részt vett a terroristák minden vállalatá­ban. Voinavalsky megszabadításától kezdve. Elsőrendű szervező tehetség volt ő. Higgadt lelkével, éles eszével elgondolta a legcsekélyebb rész­leteket is, melyektől gyakran a siker vagy a vállalat meghiúsulása függ. Kitűnő volt ő az előkészítési munkálatoknál, melyeknél annyi előrelátás és annyi önuralom szük­séges. Egy rosszul alkalmazott szó mindent elront­hat. Attól ugyan nem lehetett tartani, hogy az a rend­őrség feléig elhalhat — a nihilisták titokzatos élete ezt lehetetlenné tette — de értem ama csaknem ki­kerülhetetlen indiskréciót — férj és feleség, barát és barát közt , mely kiviszi a titkot a szervezés köré­ből, némelyik tagnak a vigyázatlansága következtében

Next