Fővárosi Lapok, 1886. március (23. évfolyam, 60-90. szám)

1886-03-13 / 72. szám

— Nem kapsz kosarat, én mondom. Magam leszek a kérőd. Aztán lett volna még sok más lány, de Vincének nem kellett egy se, csak Sziráky Zsófi. — Hát mit akarsz, fiam ? — kérdezte a gróf. Tihanyi Vince maga sem tudta, hogy mit akar. — Megvárom, kiböjtölöm. Azt mondja arra a gróf, ahogy ő szokott beszélni, csöndesen: — Hát aztán ? Ki biztosít, hogy a lány is megvár. Gyönge portéka egy fiatal leány szíve. Azt rebesgették, hogy ő maga is próbálta. Ő is várt fiatal korában egy leányra, a leány meg ő rá. Örök hűséget fogadtak egymásnak. A leány meg is tartotta tíz évig. A tizenegyedikben mégis férjhez ment máshoz. Nem akart vén leány maradni. Pedig csak egy hetet kellett volna még várnia, akkor meghalt az anyja, ki azt a házasságot ellenezte. Azt mondják, hogy kétségbeesésében a kútba akart ugorni akkor, de mégsem ugrott be s hat gyermeke született még azután. Hanem a gróf agglegény maradt. Mindnyájan ismertük ezt a történetet, ámbár a gróf soha sem szólt róla s egy világ kincséért sem említettük volna előtte. Mert szerette nagyon a tréfát, de ebben az egyben nem ismert tréfát. Mikor a parádés négy lovának tévedésből az administrator négy lova helyett fülét, farkát levágtuk, hát csöndesen mosolygott rá, hanem mikor Várallyay Miklós részeg fővel elkezdte, hogy miért nem házasodik meg a gróf ? tudna ő olyan leányt kommendálni, a ki után tiz napig se kell várakozni, nem hogy tiz esztendeig, hát akkor azt hittem, mindjárt szerencsétlenség esik. A gróf puskája után kapott. Vadászaton voltunk épen s a tanyán falatoztunk, a fűbe fektetve puskáinkat. A gróf elsápadt, keze reszketett, aztán félretolta a puskáját s csöndesen fölállt: — Édes cimborám, ne hánytorgassuk az egymás baját. A ki okosabb mint én, csinálja máskép. Ott jutott Tihanyi Vincének először eszébe, hogy ő máskép csinálja. (Folyt, köv.) ez a világosság egyszersmind égetne is. Igen. És ez épen a baj. »A fiatal széled egy vagy közelkorú, féllabilag érzi magát körüled, midőn előd-mimeléssel kezdé pályafutását! holott Téged saját kebled örök ifjusága istene szólaltat meg, s gyermek- szegénys férfi-éveidből egyiránt. Tünemény, mely a világirodalom történetei között, a legszerényebben szólva bár: ritka és gyér, én hasonlót egyet sem tudok, egyre sem emlékezem. Az öregebbek ? Olvasom többeknek bírálatát. Boldog isten! . . . Köszönjék meg a jámborok, hogy káromkodás helyett ezen iróniai fölkiáltással hallgatok el. »És hány lehet, sőt hány van, mint nem egyszer tapasztalom némely társalgásom alatt, ki matériát és formát, mint iker egységet, felfogni elégtelen lévén, egyiket a másik nélkül birálgatja. Némely birálócska a legszembetűnőbb soccust sem képes lelki szemeivel meglátni s úgy kél ki ellene, mintha coburnus volna s amazon is oly sokágú sarkantyú taréjt keres, mint ezen. »És igy tovább stb. »Sajnálom, hogy nem volt módodban, ha csak egy-két napra is, kiröppenni. Neked többször kellene velem lenned. Én a szó legsajátabb (s nem átviteles) értelmében vagyok irántad, ájtatos. Megtörténhető, hogy e szent érzelem elragad, de hiszen miféle silány érzelem is az olyan, melynek ily sikere sincs ? Mind e mellett vajmi jól eshetnék Neked, ha a budapesti hanyagokat, azoknak vállvonogatásaikkal együtt, olykor-olykor elhagynád s az én öröm felsikoltásaimat hallgatnád és mosolyganád. Különben is éveim megvannak számítva s ki tudja, meddig lehetek ösztönzésedre, buzdításodra ? No de még élek: vagyok és maradok tisztelőd s hived, Péczel, aug. 29. 1846. Szemere Pál.« (Életképek, 1846. II. 12. sz.) A Divatlapok szerkesztői is mindent elkövettek, hogy a tizek társulatából mentül többet nyerhessenek vállalatuk számára. Körülbelől fél év óta folyvást zavarban voltak, mikép kezdjék meg az ostromot ez irodalmi strike ellen, amely megközelíthetetlennek tűnt fel előttük. Wachott legkevésbbé remélhetett kedvező sikert. P. Horváth bízott, hogy egy pár tagot majd csak megnyer a feloszláskor. Frankenburg hallgatott s hagyta a szenvedélyeket lehiggadni. Akkor aztán ügyesen felhasználta e szorult helyzetet. Hanem előbb, 1840. őszén, mikor az Életképek — 520 — Delphine regénye, irta E. Daudet. (Folytatás.) Delphine türelmetlenül várta atyjának a viszszatérését, nem mintha Károlyban nem bízott volna, de mert mennél előbb szerette volna ismerni a körülményeket, melyek a Savaron Jakab levelére okot szolgáltattak. Körülbelől egy óráig kellett várakoznia. Végre, az ablakból látta atyját az utca végén megjelenni. Lépteiből s arcának mély szomorúságából rögtön kitalálta, hogy szomorú hirrel tér vissza. Egész a lépcsőházig eléje sietett atyjának, ki lassan lépdelt fölfelé, mintha bánata egészen megtörte volna. — Nos, atyám, — kérdezte Delphine, — látta ön Károlyt? — Nem láttam. — Hát atyját ? — Azt sem láttam. — Azt sem mondták önnek, mikor fog hazatérni ? — A pénztárnok semmiféle fölvilágosítást sem adhatott nekem, sőt ő, aki egy héttel ezelőtt oly nyájas volt hozzám, most csaknem gorombán viselte magát irányomban. Delphine elsápadt. — De hát miért nem igyekezett Károlylyal találkozni ? — Hiszen már mondtam neked, hogy Károly elutazott. .. — Elutazott! —• El. A palota kapusától annyit tudhattam meg, hogy az apa még reggel távozott hazulról. Ami a fiát illeti, ő tegnap este hagyta el Párist, Marseillebe utazott, hogy onnan Indiába hajózzék el. Nem tudják, mikor tér vissza. E hir annyira lesujtólag hatott Delphine szivére, hogy fájdalmasan sikoltott föl. Vaubert Martial bámulva tekintett rá. A leányka halottsápadt volt s ingadozni látszott. Alig volt annyi ideje, hogy egy karosszékhez menjen, hol eszméletét vesztve, rogyott le. — Leányom, leányom! — kiáltá az apa, hozzá sietve. Aztán egyszerre homlokára ütve, fölsóhajtott: szerkesztése és állami hivatala között kelle választania s mikor oly emberek biztosították anyagi helyzetét kölcsönös szerződés által, mint Battyhány Kázmér, Ráday Gedeon, Teleki László grófok, Kossuth Lajos és Pulszky Ferenc, egy uj programmot adott ki, a mely ránk nézve annál érdekesebb, mivel nagyon jellemzően mutatja, mit tesz egy szerkesztő szorultságában s mint csinál a kényszerűségből erényt. Határozottan körülírja elveit, szól a nemzetiség és műveltség szorosabb egyesítéséről s midőn az Írókra tér, elmondja, hogy kitűzött célja lesz a hon legjelesb íróit és költőit csoportosítani lapja körül s tért nyitni a fiatal tehetségeknek, hogy kifejlődhessenek. Szigorú irányegységre, összhangra törekszik. Semmiféle művet nem közöl, bármilyen becses is, ha lapja irányával meg nem egyez. Ki nem érzi ki e kényszeritett határozottságból, hogy a szerkesztő a »tizek társulatát« igyekszik ellensúlyozni a közönség előtt s mindenkép azon van, hogy vele ismeretlen íróit kedveltesse meg ? Hisz azok közül, kik a tizek visszavonulása után uralkodtak a szépirodalmi jouralistikában, egyetlen tehetség sem izmosodhatott meg annyira, hogy a nagy közönség tetszését megnyerje. Vagy ki ismeri már most is a Miskolczy Pál, Sas Imre, Kökény, Szelényi sat. nevét ? S ki olvassa már napjainkban Szelesteyt, Hazudot ? Ezek a fiatal tehetségek bizony nagyon roszszul pótolták a Petőfiék helyét. Érezte ezt maga Frankenburg is, mert alig pár hét múlva e határozott irányt sürgető programm közlése után, egy lekötelező felhívást intézett a titekhez. Komoly megfontolással szól a társulat céljáról, s kifejti, hogy azt részben ugyan elérték önálló műveikkel , de az a közös vállalat, amelynek címe Pesti füzetek lett volna, előtte ismert okból sehogysem látszik a célnak megfelelni. Az almanach-literatura — úgymond — sokkal kisszerűbb, sokkal szűkebb körre szorított, mint hogy jól ismert nevekkel bíró tehetségek korlátai közé temessék magukat. Mi lett tehát visszavonulásuk következménye? »Hallgatás, pangás az írók részéről; elégületlenség, hidegülés a közönségéről«. »Mert míg önök visszavonultak — írja Frankenburg — a lapirodalom részéről, addig az előbb szellemi kisebbségben tartott irodalmi töredék kapott túlnyomóságra, ismeretlen középszerűségek küzdték fel magukat nyilvános kárával a szépirodalomnak úgy, mint a közönségnek. Pedig nincs tér és — Oh, a nyomorult! Ő szerette ezt a szerencsétlen Károlyt. A nyomorult megöli a leányomat! Midőn Delphine magához tért, atyja föléje hajolt s gyöngéden, aggódva tekintett rá. A leányka megölelve őt, igy szólt: — Oh, atyám, én nagyon boldogtalan vagyok; de ne vádolja őt, ki nem oka az én boldogtalanságomnak. Ő szeret engem. Megesküdött, hogy nőül vesz. Savaron Jakab az, aki őt eltávolította tőlem. Egy hét múlt el, mialatt Delphine egyátalában nem akarta elhinni, hogy Károly elbúcsúzás nélkül odahagyhatta Párist. Különösnek találta azt, hogy oly hirtelen elutazott, és a következő nap, midőn látogatását megígérte ; de még a hirtelen elutazásán nem csudálkozott annyira, mint azon, hogy egyetlen sort sem irt neki búcsúzóul, holott kevéssel előbb oly hévvel és ünnepiesen fogadta, hogy őt örökre szeretni fogja s ebből azt a következtetést vonta ki, mikép valamely véletlen közbejött gyűlöletes körülmény áldozata lett Károly. Visszaemlékezett arra, hogy e fiatalember mindig félelemmel beszélt atyja felől s lassan kint odáig fűzte gondolatait, mig megközelítette a valót. Mennél többet gondolkozott arról, annál inkább meggyőződött, hogy az ő boldogtalanságának Savaron Jakab az oka. Ő az kétségkívül, ki fiának az elutazását sietteté s talán elsikkasztotta ama levelet, melyben ő elutazásának okát barátnőjének megmagyarázta. Meggyőződéssé érlelődvén benne eme gondolat, bánata kevésbbé gyötörte őt; nem mintha nem érezte volna többé a Károly távolléte miatt keletkezett fájdalmat, de mert hajlandó volt hinni, hogy a fiatalember őt sem elhagyni, sem feledni nem akarta. Egyszer majd csak visszatér ő, — gondolta Delphine , a rejtély meg lesz fejtve. Bármennyire vigasztalta azonban e gondolat a szegény gyermeket, keble még sem könnyebbült meg teljesen. Mindamellett, hogy gyakran megkísérelte a reményből meríteni erélyt, kétségei vissza-vissza tértek. — Talán megbánta már, hogy nekem lekötelezte magát s azért utazott el, hogy többé ne lásson! E gondolatot nem tudta tovaűzni, noha nem akarta azt hinni, mód, melyen bármely korszerű eszme, erkölcsi vagy honfiúi, erősebben bírna hatni közönségünkre, mint a szépirodalom tere . . . Önök azok, kiknek most, ha valaha, kell egyesült erővel föllépniök a síkra, hogy azon az igazság és honérzet diadalát kivívni segítsék. Ezért fölhívom önöket — minden önzés és ámítás nélkül — nemcsak a magam, hanem inkább a közügy érdekében, hogy félretéve minden mellékérdeket, s netalán, mit valószínűnek nem látok — neheztelést bontsák fel úgyis csak ideiglenesen kötött társadalmi szerződésüket s kezdjék meg újra a hatást, mire erkölcsi és honfiúi tekintetben önlelkük sugallatától fölhivatva vannak, emelve sajnosan nélkülözött munkálataikkal a divatlapok közül bármelyiket, melynek iránya önmeggyőződésükkel összehangzik«. A válasz, mely e higgadt megfontolással irt s szives felhívásra érkezett, mindent elmond a »tizek társulatáról«, a mi még említést érdemel. Itt következik : »Tisztelt szerkesztő ur! Önnek folyó (1846.) évi nov. 7-dikén hozzánk intézett s reánk nézve több tekintetben hizelgő fölszólitása által nem csekély mértékben érezzük magunkat megtisztelve. Egymás közti kölcsönös szerződésünk múlt jul. 1-től egy évre köttetett , s igy ennek baráti felszólítása nélkül, legalább nemleges tekintetben, jövő 1847-dik jul. 1-éig tartott volna. Tettleges része alakulásunk céljának nem nyilvánítható akadályok miatt teljesülésbe nem mehetvén, ön felhívásának vétele után, de leginkább az ön által előadott motívumoknál s a divatlapok nagyobb része által szorosabban kifejtett irány- és programmnál fogva, társulatunk a jelenvoltak s a beküldött nyilatkozatok közmegegyeztével fölbontottnak nyilváníttatott. Ha a magyar irodalmi körülmények az eddigieknél netalán jobbra változnának, most szándéklott, de foganatba nem hozathatott célunk bizonyosan újra egyesíteni bennünket. Most azonban szívesen engedünk ön felszólításának és — közremunkálásunkat előlegesen is ígérve — a mi által a szépirodalom emelésére , ennek folytán a közügy előmozdítására nézve csekély tehetségeink befolyással lehetnek, mindazzal az olvasó közönségekbe fellépni, különösen a dolgok jelen állapotában, legszentebb kötelességünknek ismerjük. — Kelt a társulat 1846. nov. 16-ki gyűléséből. Kaján Ábel, m. k. társulati jegyző.« (Életképek, 1846. II. 21. sz.) Most tehát nem volt egyéb hátra, mint visszatérni a régihez, s lenni ismét békés, rendszerető dől-