Fővárosi Lapok, 1886. április (23. évfolyam, 91-119. szám)

1886-04-01 / 91. szám

Csütörtök, 1886. ápril 1. 91. szám. Huszonharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A »Fővárosi Lapok« előfizetési fölhívását ajánl­juk a műveit magyar olvasó közönség figyelmébe. A lap rendesen teljes ivén jelenik meg s hétfőn is külön számot ad. Jeles régi és uj írók széles köre tartozik rendes dolgozó társai közé, s hű tükre kiván lenni a szépirodalom, művészetek, társadalom és nemzeti köz­élet fejlődésének, a művelődésnek, előhaladásnak sat. Kiadja az »Athenaeum«-társulat. Előfizetési ár: év­negyedre 4 ft, fél évre 8, egész évre 16 ft. Tü­ndöklik erényed. Könnyű épen állni az oly vár falának, Mely előtt ostromlók soha sem valának, Melyre nem rohantak szenvedély hevével S nyíl hegyén röpített csábító levéllel. Könnyű által lépned vékony csermely­éren, Hogy a víz cipődnek színéhez se érjen, Pelyhet elbírálni nem kerül erődbe, Magától is felszáll az a levegőbe. Akkor álljon a vár régi szilárd fényben, Majd ha az ellenség döngeti keményen, Ha ezer kar vírja, ezer ágyú rontja S birtokáért vérit egy hős sereg ontja. Vékony csermely­éren lépkedve haladj át, Majd ha megáradva hömpölygeti habját,­­ próbáld elfuvalni, ha utadat állja, Nem pehely, de a bőre szikladarabkája. . . Tündöklik erényed, nyugodt vagy egészen ; Kár volna azért azt kürtölni merészen, Várjon az időtől feldicsekvő kedved; Játszik veled a sors , könnyen kinevethet! Lévay József. -----------------­A szép Bulykainé.­ ­ Elbeszélés.), írta Mikszáth Kálmán. Egy rejtélyről írok, de nagy csalódás érné az olvasót, ha szövevényes mesét várna. Nenn történt velem soha bonyodalmas dolog. Születtem és hihetőleg meg fogok halni. Ami közbül esik, az mind hétköznapi história. Most azt akarom elbeszélni, mikor ügyvédséged­nek kerültem el egy vidéki városba. Ijesztettek vele, hogy igazi civil­ fészek. Valóságos Abdera. Sok háj és kevés szellem, szűk helyi látkör, kicsinyes vi­szonyok. De bánja is az efféléket az ember ! Mi kell egy szegény ügyvédsegédnek az egész világból ? Koszt,mo­sás, és egy pár szép asszony, leány. Ott üti föl a para­dicsomot, ahol akarja. Az első benyomás nem volt kedvezőtlen. A vas­útnál maga a principálisom várt, egy rövidre nyírt ősz hajú, alacsony termetű, buksi képű öreg ember, (félig úr, félig cívis) nyájassággal rázta meg a keze­met, azután fölkapta a bőröndömet ő maga és felha­jtotta egy kocsira. No, ez ugyan nyomorult principális lehet, a­ki az adjunktusa kofferjét nem átalja cipelni! (Nem adtam volna a kialkudott havi fizetésemért ötven per­centet.) Fölültünk a kocsira, melyen a szállásomra vitt, útközben váltig mutogatott egyet-mást, nekem is úgy illett, hogy kérdezősködjem. Meg is cselekedtem mindjárt az első nagy háznál: — Kié ez a pompás épület ? , — Az enyim, — monda. Megörültem, kigömbölyödött a képem. Hogy­ne, mikor már szentül azt hittem volt, hogy »irigyen­­adjunktust« fogott a kis öreg. Megint egy nagy épülethez értünk, két pompás torony csillogott rajta. Hát ez a nagy ház kié ? - Ez is az enyém, felelte roppant sze­rényen. A harmadik nagy ház szintén az övé volt, a negyedik is. Az ötödiknél már rösteltem megkérdezni, mert úgy látszik,genirozta,hogy annyi nagy háza van. Soha sem láttam még én ilyen furcsa gazdag embert! El is fordítottam legott a figyelmemet a járó­kelő népre. Épen egy kondor fekete hajú leány ment el az utón s mosolyogva intett üdvözletét a principáli­somnak. Ki volt ez ?­­— A lányom. Kis vártatra két szöszke süldő-leánykát értünk utól, azokra meg ő kiáltott le valamit a kocsiról. Hát ezek kik ? — Az én lányaim. (Hám ! Ezekből jó volna feleségül venni egyet. ()A magok nem szépek, de a házak szépek.) A patak-hídnál három kisebb-nagyobb iskolás leány­gyerek kergette egymást. A b­ékáikból, melye­ket a hónuk alatt vittek, csak úgy röpködtek a skripták a világ négy tája felé. — Ejnye gízon-gázon! — fenyegette meg őket a principálisom nagy nevetve.­­ - Nem szeditek föl mindjárt azokat az írásokat! — Eleven kölykök! ■— jegyzem meg, csak épen azért, hogy mondjak valamit. — Az én lányaim ! (Megvan ez az ember bolondulva ? — tűnődtem magamban.) A piacon egy harmincas korú asszonyka sétált egy fekete barkója úrral. — Hova, hova ? — kiáltá rájuk az öreg, azután kevély arccal fordult felém, úgy bizony. Ez is az én lányom! Ahogy a templom mellett elhajtattunk, épen akkor özönlött ki a tömérdek nép a magas boltíves ajtókon ; egy erdőnyi asszony és leány, (egyik rútabb, mint a másik,) egy-egy kirívóbb alakra kiváncsi is voltam, de már nem mertem megkérdezni, mert attól féltem, hogy azok is mind az ő lányai. (S ekkor megint veszélybe kerülhet a havi fizetésem.) Három-négy nap kellett, míg kiismerhettem magamat új lakhelyemen, melyet mi tagadás benne, bizonyos kicsinyléssel méregettem. De engem is ilyen­formán néztek Abderában, bizonyos kíváncsiságot azonban mégis tápláltak s nem egyszer hallottam a hátam mögött, amint kevély hangnyomattal kérdez­ték azoktól, a­kik már ismerőseim voltak: — Nos, mit mond az új adjunktus a városról, he ? Látta-e már Bulykainét, he ? De még többször kérdezték szemtől szemben : — Hogy tetszik a városunk, fiatal úr ? Igen csinos. — Hát a kathedrálé­­i Derék egy templom. — Úm, meghiszem. — És a Mátyás király misemondó ruháját látta-e már ? — Azt is láttam : gyönyörű.­­ De hát a szép Bulykainét ? Azt még nem láttam. Titth! Addig ne is beszéljen uram öcsém a városról, mig a szép Bulykainét meg nem nézi. Az a valami! Akármerre mentem, mihelyt a szájamat fölnyi- Hogyan vált magyarrá az aradi szinház. Visszaemlékezés.­ Városok, megyék, társulatok s egyesek lelkese­déssel karolják fel a közmivelődés eszméjét; a kor­mány nem gördít nehézségeket a hazai­ működés útjába, s a kibontott zászló diadalmasan leng a Kárpá­toktól Adriáig. A küzdelem nemes, a cél szent. Ezt átérzi ma minden igaz magyar, e zászló alá sorakozik, a­kinek csak érzéke van a nemzeti létjog iránt. Midőn ezt örömmel látom, visszagondolok a majdnem félszázad előtti időkre. Akkor még nem is­merte feladatának a társadalom a közművelődési, kérdésekkel foglalkozni: a kormány nehezítette, akadályozta, sőt még vétkes elnyomással is élt, ha magyarosodási törekvéseket vett észre valahol. A vá­rosok­­ nagyon kevés kivétellel hódoltak a felsőbb hatalomnak, s a magyarsággal szemben nem egy pon­ton csaknem ellenséges állást foglaltak: a megyék­­ annyira el voltak telve a sérelmek feletti vitákkal,­­ utasítás-készítéssel s örökös választási mozgalmakkal, hogy közművelődési eszmékkel törődni kicsinyes,­ fölösleges dolognak tartották: az iskolákban a súly a latin nyelvre és Werbőczyre volt fektetve. A főúri osztály s az őket majmoló uszályhordozók németek voltak. A birtokos középosztály ott falun, a maga ki­rályságában, minden izében magyar , magyar nyelv, magyar cselédség, magyar vendégszeretet, magyar zene s magyaros mulatság adta hírül azt, hogy itt Magyarországban élünk. A maga otthonán túl aztán kevesen iparkodtak terjeszteni a magyarságot, vagy a nemzetiségek által elhódítottakat visszamagyaro-­­ sitani. Ez a régóta uralkodó közöny okozta, hogy an­­ . nyi község eloláhosodott, vagy eltótosodott. Akadt azonban itt-ott egy hazafi, ki ebben ve­szélyt látott, s föladatának tekintette minden erejével s a rendelkezésére álló eszközökkel küzdeni ellene. Akkor nem voltak közművelődési egyesületek, nem gyűjtő és rendező bizottságok, de akadtak buzgó és erélyes férfiak, kik saját szakáinkra működtek, pél­dául Csernovics Péter. A magyar állameszme e rendíthetlen hive, nyelvben, értelemben, gondolkozásban. Ízlésben és cselekedeteiben oly magyar,mintha csak Árpáddal jöt­­­­tek volna be honfoglaló ősei, megkívánta, hogy a ki vele itt a hazában érintkezik, magyarul beszéljen. Mácsay uradalmában, ha új protopópot neveztek ki, tudtára adta, hogy addig asztalához meg nem hívja, míg magyarul nem képes társalogni. Elgondolható, a párm­­ev­e mennyire iparkodott, hogy a gulyáshúst­­ mielőbb az ezüst bográcsból szedhesse, C­sernovicsnál, a gulyást ezüst-bográcsban hordták fel. Aradon,míg az oly hangzatos ősnevű magyar há­zaknál is, mint Bánhidy, Atzél,Bohus, Lovász, Salbeck, az akkor uralkodó szellem szerint minden németül­­ folyt, addig Csernovics Péternél a legmagyarabb ház­tartást lehetett találni. Ötös fogatán csak úgy rö­pült a sok sallang, mint pörge kalapos kocsijának bő ingujja: a bakon nem ült vö­rös-harisnyás s címeres ombu kamasz, mint a többieknél, hanem sujtásos uszár, s a Pepi cigány szívreható kesergőit amúgy istenigazában csak­­Zsernovics Péternél lehetett hallani. Ez sokakat vonzott, és magyarosított. és a választási mozgalmakat is magyarosításra használta fel. Kihirdetteté a bocskoros nemesek közt, hogy a ki az ő pártján van s el tudja mondani: »éljen Bohus János követünk!« aztán meg a választási ma­gyar dal verseit betanulta, uj szűrt és kalapot kap. Na hiszen lett is dolguk a falusi jegyzőknek, mig azzal a sok oláh nemes atyafival betanultatták a kívánt verseket. Az eredmény az volt, hogy Cserno­vics egész pártja új szűrben és új kalappal vonult be a választásra, aztán éveken át a korcsmában s az ara­tásnál a ficsorok és fáták magyarul énekeltek. * Az aradi színház kibérlésének határideje lejárt. A tanács új öt évre a bérbeadás határnapját kitűzte, egyúttal a pályázni kívánóknak tudomásul adta, hogy csak az nyerheti el, ki magát kötelezi, hogy a szín­házban más nyelven, mint németül, előadásokat nem tartat. Csernovicsot felboszantotta ez a dolog. — Menjen el az árverésre, monda ügyvédé­nek, é­s bérelje ki a színházat. Akármennyire fölverik ? kérdé az ügyvéd. Elég, ha azt mondom önnek: bérelje ki. Ennek hire jutott, s mindjárt alakult egy gaz­dag zsidócsoport, s hangadó polgárokból egy társu­lat. kik készek voltak Csernovics Péterrel fölvenni a versenyt, mert — úgy mondák,­­ Csernovics nem fogja figyelembe venni a polgárság igényeit, majd csak a maga ízlését követi és saját kedvtelésére hasz­­■ nálja föl a színházat, s nekik be kell érniük azzal, ha őket ott megtűrik. Az volna csak hátra, hogy szeren­cséjüknek tartsák, ha saját otthonukban a nagyurak által lenézetnék magukat. Sok mindenre gondoltak, csak arra nem, a­mire

Next