Fővárosi Lapok, 1886. május (23. évfolyam, 120-150. szám)
1886-05-01 / 120. szám
Szombat, 1886. május 1. 120. szám. Huszonharmadik évfolyam, Szerkesztői iroda: ff * Előfizetések Budapest, ferenciek tere ,. ss. PflTTA T) A Cj T T A^A^ ^ Előfizetési dij: VII lf IIiIJILI I I I JHl | l| W%, a kiadóhivatalba .......... dk V ■iBidi W lv en wdidiMidB HfisSaoB (Budapest, Negyedév . j_• 4 ‘ . . .... Athenaeum-épület) Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. ( I m g r a d. i'Beszély.) irta Beniczkyné Bajza Lenke. • (Folytatás.) Szemei könynyel teltek meg az írás alatt s ledobva a ceruzát, visszasietett, kocsijára ült és elvágtatott. Másnap nem mozdult ki a kastély területéről. Harmadnap Ehrwald grófné lépett be hozzá szobájába, egy írott ivet tartva kezében. ■— Mi jut ennek a Waldaunak eszébe ? — monda boszosan. — Lemondását küldi hozzám, s kér, hogy fél év alatt mentsem fel állásától. Hannah halott halvány lett. ■— Bocsássa el. — mondá hévvel, izgatottan , ha nem akar maradni. Mást nem is tehetek, de mi oka lehet neki engem igy cserben hagyni. Ez nagy jellemtelenségre mutat, de bizonynyal nősülni szándékozik s városban akar lakni. — Nősülni ? Mi viszi e gondolatra, anyám ? — Ez természetes. Waldau csinos, művelt, tehetséges ifjú ember, s abban a korban van, ahol a férfi nősülni szokott. Ezzel vége volt az anya és leány közötti társalgásnak. Ehrwaldné vissza ment szobájába, hogy megírja Waldaunak a választ levelére s arra kérje, jöjjön a kastélyba, mert beszélni kíván vele. Hannah egy ideig gondolkozva ült helyén, aztán fölkelt s a kertbe ment, minek hátulsó kapuja tárva-nyitva volt. Friss hasábokat hordtak be rajta az erdőből, miket aznap vágtak, s nagy magasságban raktak egymásra. Hannah kiment a kapun. Lassú lépésben haladt az erdő sárga levelekkel borított utjain. Feje lecsüngött, egész lénye nagy bánatot képviselt, s órákig bolyongott cél, irány nélkül, olykor egy-egy törzsre ült, melyet megfosztanak zöldelő ágaitól. Az ő szive is ily komor, fekete törzs volt. A zöld galyákat, a remény hajtásait letépték róla. Közeledő kocsizörgés verte fel mélázásából. Waldau jött egyfogatú kocsiján, s meglátva őt, mint rendesen, megállt, de ő nem közeledett hozzá, ülve maradt, csak fejével intett neki, viszonzásul köszöntésére. ■— Szabad felajánlanom fogatomat, grófnő; — kezdé bátortalanul Waldau, közeledve hozzá, miután leugrott kocsijáról.— Pihenéséből azt következtetem, hogy fáradt. — Köszönöm, nem fogadhatom el ajánlatát; — viszontá nagyon halkan a leány. — Én gyalog megyek, s kegyed tudom, hogy örömmel hajtja lovamat; — mondá kérőén Waldau. — Ne vesse meg ajánlatomat. — Egy feltétel alatt elfogadom! — Föltétel, grófnő! Az ön részéről. Nekem! — kiáltá Waldau. — Parancsoljon, rendelkezzék velem. Ez a kegyed joga velem szemben. . Hannah élénken nézett reá. A nyájas napsugarak arany hálóval vették őt körül, s vakító fehérségű bőre tündöklött a fényes világításban, elárasztván a kis zugot, mi az erdő vastag fáinak sötétségében rejlett. — Jog ! — mondá lassan. Igaz, nekem az élet nagy jogokat adott vagyonon által. Mást nem várhatok. Meg kell ezzel elégednem... Waldau megnémulva állt előtte. Annyi fájdalmat, annyi keservet fejezett ki hangja, hogy az ifjú érezte, miként semmit sem felelhet, minden izetlen lett volna e felkiáltással szemben. — Parancsát várom! — mondá egy idő múlva. — Mondja meg őszintén, miért hagyja el Elmgradot ? — Jobbnak, helyesebbnek látom távozni innét. — De mily okból ? — Szabadjon ezt elhallgatnom, grófnő. — Hát csak eddig terjed engedelmessége, mit feltétlenül ajánlott nékem ? — Minden egyebet, vegye értemet, ha örömet okoz önnek. De sem felelnem erre a kérdésre, sem maradnom nem lehet. — És ha én határozottan kérném arra. Megtagadnám ! kiáltá kitörve, s oly kinos följajdulással az ifjú, hogy Hannah megnémult, nem volt ereje szólni, így nincs mit beszélnünk együtt! Bocsánat, hogy tartóztatom. Isten önnel, — mondá hidegen s gyorsan elfordult. Waldau meghajtván magát, kocsijához ment és fölugorva arra, elszáguldott a könnyű járművel a kastély felé. VIII. A következő nap Hannah beteg volt. Oly roszszul érezte magát, hogy nem mozdult ki a kastélyból s nagy csodálkozással látta a fogadós kocsiját a lépcsők elé hajtani, melyen Szerémy Ottó érkezett a vasúti állomásról. Mért jöhet ? gondola Hannah majdnem bosszúsan. Csak nem akarja udvarlását megújítani. Ehrwaldné nagy örömmel fogadta az ifjút. Nagyon elunta magát. Az őszi vadászatok elvonták a kastély rendes látogatóit, s már hetek óta nem látott vendéget az elmgradt kastély. — Ez szép öntől, Ottó, — mondá az ifjúnak. — Csak azt sajnálom, hogy atyja oly régen nem láttatá magát. — Miután leveleire nem nyert választ, azt hitte, grófné haragszik reá. — Okom volna arra, de régi barátságunk viszszatart attól, s valamint ön megmutatja idejövetelével, hogy a sajnosan közbejött eseményekért nem tart haragot, úgy én is igyekszem elfelejteni, mily méltatlanul bánj ön Hannahval. — Én, méltatlanul? — kérdé meglepetve Ottó. — Nem önök, grófné, de én mondhatnám ezt. — Hannah mindent tud. — Mit tudhat rólam ? — Azt, hogy midőn ön megkérte kezét, itt helyben egy más leánynak udvarolt, ki az ön kedvéért tartózkodott Elmgradon. — Elismerem, hogy az helytelen, sőt könnyelműség volt tőlem, bár nem tehettem róla, hogy ama lány idejött. „Egy csöpp méreg.“ (Vígjáték 4 felvonásban. Irta filamenthal Oszkár. Első előadás, a nemzeti színházban, ápril 30-dikán.) (Sz.) A nemzeti színházban rég láttunk újdonságot a német múzsa kegyéből. De régen is írtak a Lajta, Spree és Rajna nagy körében vígjátékot, mely értékesb lett volna, mint ez az »Egy csöpp méreg.« Nem tartjuk ezt sem mesterműnek, sőt még igazi tőrül metszett vígjátéknak sem, mert találólag jegyezte meg róla egy bécsi kitűnő kritikus,hogy stílje ingadozó s drámának vidám, vígjátéknak komoly, hanem van néhány mesteri jelenete, néhány jól rajzoltalakja s egy csomó elmés jelenete. Ami benne nehézkes, az nem annyira az író hibája, mint a tárgy természete. A cselekvény alapja a rágalom. Ez az a »csöpp méreg,« mely ha egyszer valaki ellen kicsöppen (szájból vagy tollból ) romboló hatásával feldúl becsületet, családi nyugalmat, szétszivárog és emészt mindenfelé s hatásának nem állhat ellent még a szilárdabb természet sem. Szóval, ahogy a »Figaró házasságé «-ban a zenemester mondja, s Rossini segélyével a »Szevillai borbély«-ban énekli: »El kell veszni annak szörnyen, akit így elrágalmaznak!« Köszönet a vígjáték derült múzsájának, ő meg sem engedi, hogy alaptalan rágalmak ily elveszítő eredménynyel bírjanak. Az ő birodalmában a rágalom csak meghurcolja, meggyötri az embert, de nem vesztheti el. Fellegei nem oly sötétek és villámmal terhesek, hogy végül ki ne süthessen közülök az igazság napja, mikor aztán a borúra derű következik, a »csöpp méreg «-ből pedig valóságos forrásvíz medencéje válik, melyből a befeketített alakok tisztán kerülnek ki. A rágalom már nem egy jó vígjátékhoz adott alapot és anyagot. Ott van a Sheridan híres »Rágalom iskolája,« melyet negyven évvel ezelőtt a nemzeti színházban is többször előadtak, a Tóth Lőrinc fordításában, mely tán máig sem avult volna el, ha a színházi ízlés körében alaposan meg nem változik egy elv. Akkor szerették az idegen tárgyú vígjátékokat magyarítani, nem csak a személyek neveiben, hanem némi tartalmi változtatással is. Gondolták, hogy ezzel jobban szolgálják a »nemzeti« szinügyet s a vígjátékokat is közelebb hozzák a magyar néző érdeklődéséhez. Sokkal elszigeltebb lévén, mint csak tíz év múltán is, egyetemes életünk: a nemzetközi ismeret nem volt oly általános, mint ma, s sokkal kevésbbé szúrt szemet, ha magyar nevű személyek idegen talajon, idegen légkörben mozogtak. Azóta minden színházba járó megtanulta, hogy a vígjáték, ha jó, speciális nemzeti vonásokkal, társadalmi sajátszerűségekkel és alakjaiban a fajt jellemző vérmérséklettel bír, s csor- s hát üt rajtuk a fordító, ha ezeken változtat; azzal pedig, ha a lord sima arcára vaskos bajuszt rak, vagy a lady fejére aranycsipkés fejkötőt tesz, teljességgel nem magyarított a darabon. Tehát, ha most a Sheri- i dán »Rágalom iskolá«-ját akarnék újra élvezni, (s nem volna mindennapi élvezet!) új fordításra szorultnánk, mely az angol társadalmi darabot a maga levében mutatná be előttünk. Újabb időből ismeretes előttünk a Seribe »Rágalom«-ja, melyet még a múlt évtizedben is többször láttunk. Ez mulatságosban, valamint a Scheridáné velősebb komikumú, mint a Blumenthal »Egy Csöpp méreg«-je. De ez utóbbinak van egy új érdeme, mely nem esketik a párhuzamba, mivel nagy különbséget képez, s ez teljes német volta. Nem csak tárgya, hanem alakjai, sőt érzelmi kifejezései és elmésségei is elvitázhatlan német jelleggel bírnak, de azért nem szorítják oly lokális szűk foglalatba, hogy bármily műveit nemzet nézője előtt is idegenek maradnának. Például a fiatal Liddy kedves-ségét nagyon emeli szemünkben, hogy nem fürge francia lánykák másolata , és Hertha (a hősnő) alakját is emeli ama német érzelmesség és kedélyi tisztaság, mely valódi »deutsche Weiblichkeit«-nak tekinthető. Blumenthalnak van ereje híven arcképezni, a typust visszaadni, még hona államférfiainak és bureaucratáinak unalmas voltában is. Maga Wahlberg Albrecht gróf (Bercsényi,) a kisfejedelemség egykori minisztere, ki ellen egy könnyelmű toll fröcsenti ki az »egy csöpp mérget,« nagyon becsületes, nagyon szolid, de egyszersmind nagyon unalmas egy alak. Ha oly minden éleseszüség nélkül intézte, mint most a maga dolgát, az egykori kisfejedelemség ügyeit is, akkor ez az államocska igen jól járt, hogy Poroszország bekeblezte s a nagy német birodalom alkatrészévé tette. Mert ebben a történelmi fontosságú időszakban, (húsz évvel ezelőtt) történt meg a titkos dolog, mely miatt most a rágalom méregcsöppe a Wahlberg gróf jó hírnevét beszennyezi. Mikor két német hatalom, (mondjuk ki nyíltan : Bécs és Berlin,) harcoltak egymással, az államocska fejedelme — ki érzületében a német egység hive volt, — fia, a trónörökös és az előkelőség kivonatára, titkos szövetséget kötött a déli hatalommal, de egyszersmind ezt a szövetséget titkon tudtára adta az északinak s ennek következtében az államocskát a porosz erő megszállta s bekeblezte. A trónjától elesett trónörökös gr. Wahlberg minisztert tartá a titok elavulójának, mert azt nem tudta más, mint ő és a fejedelem. A fejedelem azonban csakhamar meghalt, s midőn sok idő múltán egy nemzetközi kalandor tolla, a tróntól elesett örökös szavai után, egy orosz »Revue«-ben a grófot nevezi meg a titok elárulójának: megindul ellene a rágalom, mindenki elfordul tőle, saját lányai is szenvednek a társaság kíméletlenségei miatt s úgyszólván: oda a ház becsülete. És a szilárd, feddhetetlen jellemű Wahlberg gróf nem tud segíteni magán, sőt el is kellene tán bujdosnia hazájából, ha egy világfi nem találná meg atyjának iratai közt azokat a jegyzeteket, melyek a gróf ártatlanságát teljesen bebizonyítják. Ez az alap, tárgya tekintetében, igen valószínűtlen, a rágalmazott grófra nézve pedig nagyon kisebbítő. Hát ennek a grófnak nem jutott eszébe, hogy rajta és az elhunyt fejedelmen kívül vannak még má