Fővárosi Lapok, 1886. május (23. évfolyam, 120-150. szám)
1886-05-01 / 120. szám
— Ez mindegy most már a tényállásra nézve. Hannah különben sem képes elhinni, hogy más miatt közelednek hozzá, mint az elmaradt uradalom miatt, és soha sem volna képes többé önnek hinni. — Ne is tegye. Nem azért jöttem. Ha kétkedik is szívemben, legalább higgyen barátságomban, ez az, ami idehozott. Szegény fiú, gondolá Ehrwaldné, ki még mindig, s mindennek dacára óhajtotta volna ezt a házasságot. Minden gazdag leánynak sorsa az, hogy előbb vagyona, s csak aztán ötlik önmaga a házasulandók szemeibe. Miért akar Hannah kivétel lenni ? Ily gondolatokkal kereste fel leányát, megmondani neki, hogy Ottó Elmgradra érkezett, s hogy jöjjön a társalgó terembe. — Mily cél hozta őt újra ide ? — kérdé türelmetlenül a leány. — Látogatni jött. Gyermekkori barátod ő ! — Egyedül ez volna az ok ? Nem hiszem, de majd meglássuk. Az egész napot együtt tölték s Hannah hinni kezdte, hogy az ifjú Szerémy nem nyitja meg leánykérését, sőt azon gyanú merült föl benne, miként az Emma által említett kóristáné újra a helységben időz. A következő nap több vendég érkezett Elmgradra, kik elég meggondolatlanul szerencsekívánataikat fejezték ki Hannahnak menyasszonyságához, mert Ottó hosszú udvarlása folytán s ittléte következtében biztosnak hihették azt. Hannaht nagyon boszanta ez, határozottan tiltakozott ellene. Ottó kétértelmű mosolylyal fogadá, mi mindent sejtetett bár, de semmi bizonyost sem mondott. Mindenki úgy bánt velök, mint mátkapárral, s ez Hannaht oly idegessé tette, hogy estefelé elhagyva a társaságot, szó nélkül befogatott s az erdőbe ment kocsizni egyedül... Gondolatokba mélyedve, messzebb és messzebb hatolt be az erdőbe s csak akkor tájékozta magát, hol és merre van, midőn a gyár füstölgő kéményeit megpillantá. Gyorsan vissza akart fordulni, midőn Waldaut látta az udvar tágra nyitott kapuján kilépni.— Nem parancsol valamit grófnő ? — kérdé tőle az ifjú. — Honn nem létemben oly gyakran volt itt s cselédjeim mindig szerencsések voltak valami frissítőt nyújtani; miért vagyok ettől megfosztva én magam ? — Kétlem, hogy szívesen tenné azt kegyed ? — Nem ajánlottam-e fel életem, kérve, hogy rendelkezzék velem. — Azt soha sem tette. — Nem mondom-e az erdőben egykor, hogy rendelkezzék velem! Ugyanez az értelme annak, amit most mondok, más szavakkal. (Folyt, köv.) sok is, kik jól tudják a tényállást. Hisz ahol titok elárulása forog fenn, ott nem csak azok léteznek, kik azt elárulták, hanem azok is, akiknek elárulták. S ezek még jobban tudhatják és igazolhatják a dolgot, s nem kényszeríti őket semmi, hogy elhallgassák az igazat, midőn a rágalom alaptalanul ront egy becsületes előkelő emberre. Hisz, amit az elhunyt fejedelem titokban tett, azt német hazafiasságból tette s a nagy német felfogás szerint: hirdetendő példa gyanánt állhat a szűkkeblű hazafisággal (a partikularizmussal) szemben. Sőt maga a trónját vesztett örökös is, ki a francia háború óta a nagy német sereg tábornoka, egészen másként nézi most a világot, mint akkor, midőn csekélyke trónja vesztén busult. S értenek az előkelők, a katonák, főhivatalnokok felháborodását gr. Wahlberg ellen, ha e vígjáték színhelye Bécs volna. Ott, igen természetesen, ily árulást nem bocsáthatták volna meg ; de Berlinben máskép foghatták fel azt, a hazafiság tényének tekinthették s nincs az a porosz ezredes, titkos tanácsos, elnök és ülnök, ki Wahlberg grófot azért kárhoztathatná, mivel gyanúba jött, hogy húsz évvel ezelőtt a birodalom nagyobbodását (ez uralkodó német eszmét) elősegítette. Magát egy fenkölt erkölcsi érzetű férfit bánthat az, hogy oly tényt fognak rá, melyet jellemileg szépnek nem tarthat, de a politika erkölcskönyve rég bevette a tant, mely a célban szentesítve látja az eszközöket. Ha tehát Blumenthal valószínűséget akart adni vígjátéka alapjának, akkor legkevésbbé lett volna szabad Berlint választania színhelyül. Bécs, vagy az egykori kis fejdelemség székvárosa, — ahol még élhetnek a múltak után sóvárgó tekintélyes partikularisták — céljára alkalmas színhelyek lehettek volna. De az alap nem csak valószínűtlen, erőltetett, hanem akadály is a cselekvény fürgébb, gyorsabb szövésének útjában. A két első felvonásban nem sok történik, a negyedik felvonás pedig, noha legmulatságosabb, körülbelül fölösleges, s így ami szép, fölemelő, sokat érő van a darabban, azt a harmadik felvonás tárja elénk. De ezért aztán sokat is el lehet nézni. Egy világfi, ki életbe, élvezetekbe meglehetősen beleunt: báró Metterhorn Lothár (Náday) arra törekszik, hogy a rágalmazott gr .Wahlberg leányát, Herthát (P.-né Márkus Emilia asszony,) Weiddegg Ervin (Mihályfi) szép nejét meghódítsa. Ez a fiatal, tiszta, nemes nő példánya a szerető gyermeknek és a szerető hitvesnek. Mély érzelemmel csügg atyján is, a kit tisztel és csodál, s férjén is, ki szivét teljesen elfoglalja. Egész lénye egyszerűség, őszinteség, tiszta érzés. Midőn születésnapja van, szintén terhére válnak az idegen tisztelgők,s üdvözlök, annyira csak atyja és férje az ő mindene. Ösztönszerű ellenszenvet érez az élveket vadászó Lothár báró ellen, de akit épen ez ingerel. Egy barátjának, az eledi Brendel bárónak (Vízvári) elbeszéli, hogy a kölcsönös szerelmek élveivel nagyon eltelt, mert aki bevándorolta a világot, annak már az élet egyenes vonalai nem kellenek, hanem kacskaringós utakon keresi az örömeket. Élvezte már a szerelmet minden alakjában, megmámorosodott tőle eleget s meg is unta eléggé. Egy van még hátra csak, az élet utósó fűszere, olyan szerelem, mely ellenszenvből, gyűlöletből támad — ez az, mit a sors kegye még fentartott az ő számára. S Herthára gondol. Ez a nő annyira nem szereti őt, hogy keszkenőjét gyürögeti és legyezője tollát tépegeti haragjában, ha ő vele beszél, sőt olykor dacosan ökölbe szorítja kezecskéit, s mily élvezet volna az, ha ő ez ujjakat egymásután kiegyengetné s ha azok a dacosan összezárt ajkak hízelgő szókat mondanának neki. Ez a diadal, ez a szerelem koronázná meg minden eddigi sikereit. Brendel báró, aki abból él, hogy barátaira nézve nélkülözhetetlenné teszi magát s képes is mindent megtenni érttök, hogy aztán adósságait kifizessék, jószágaikon nyaraljon és termeikben éldegéljen, megütődve hallgatja Lothár veszedelmes tervét, s azt kérdi tőle: »Láttad-e a kapu előtt az Ervin báró kocsiját?« »Mért kérded« ? »Csinos kocsi, nemde ? De csak két üléses, harmadiknak nincs hely benne«. »Nos» ? »Azt hiszem, a báró úgy rendezte be házasságát is, mint a kocsiját. Harmadik nem fér be oda!« »Talán ki tudom szállitni a férjet«. »A férjet, akit úgy szeret ?« »S nos aztán ?« »Hát az apa ?« »Ezen kellett volna kezdened, mert ép az apa lesz az, ki nekem utat egyenget a lánya szivéhez«. Voltakép ezt a pikánt párbeszédet tekinthetjük ama cselekvény expoziciójának, mely a rágalom sötétes keretében lefoly. Midőn Hertha megtudja, hogy az orosz »Revue« egy cikke után mivel rágalmazzák az ő nemes, imádott atyját s látja, hogy e rágalom tápot talál az emberek rossz indulatában, akkor történik először, hogy maga kíván beszélni Lothárral, mint ki felajánlá magát e rágalom forrásának betömésére. Nem nagylelkűségből teszi, mert nem samaritánus, ki irgalomból tesz jót; számításból lép föl, a Hertha szívéhez akar férni. Eleintén azt ajánlja, hogy mivel ő jól ismeri a cikk íróját, ki még további leleplezéseket ígér, vagy kiüti a tollat a kezéből, vagy betömi a száját pénzzel. Ez utóbbit Wahlberg gróf és Hertha felháborodva utasítják el: önérzetük nem engedi meg oly eszköz használatát, mely aljas, bélyegző. Bíznak az ártatlanság diadalában. De hiába bíznak, az történik meg, amit Lothár jósol. A rágalom terjed. Egyik suttogva beszél róla, másik felháborodva terjeszti tovább, szóval a gróf és Hertha érezni kezdik, hogy Lothár valót monda, midőn azt állítá, hogy az igazság sántán jön a világra, a rágalom pedig szárnyakon. Wahlberg gróf, ki még az imént önérzetesen mondta, hogy a ki annyit élt és tapasztalt, mint ő, érchüvelyt öltött a világ véleményével szemben, most már görnyedni kezd a rágalom súlya alatt, Hertha pedig csaknem kétségbeesik. Wendlingen ezredesnél (Szacsvay) vannak estélyen, s e jó barát termeiben látják, hogy a világ mint elfordul tőlük. Breitenbach bárónő, e csípős nyelvű szalondáma (Lendvainé asszony,) Fabricius titkos tanácsos (Egressy Ákos), Lenhardt elnök (Gabányi), Drewitz ülnök (Hetényi,) mind úgy elteltek az »egy csöpp méreg «-gel, hogy Ervin báró, a gróf veje, eltökéli, hogy az utóbbitól elégtételt kér. Fel van készülve, mert az alacsony rágalom miatt elesik attól is, amire kiszemelték, hogy hollandi követnek mehessen. Wahlberg grófnak pedig, noha még egy nappal előbb magas állami hivatallal kínálták meg, mit azonban ő elbusultában nem akart elfogadni, most, midőn elfogadná, hogy így jobban szemébe nézhessen a rágalomnak, a titkos tanácsos azt adja tudtul, hogy már késő! Sőt több is történik. Az ezredes eddig örvendett, hogy hadnagy fia, Brúnó (Benedek), Wahlberg gróf hajadon lányát, a kedves Liddyt, (G-né Csillag Teréz asszony) akarja nőül venni, mert egymásnak termett szeretetreméltó fiatalok ; de az az »egy csöpp méreg« befurakodott az ezredes férfias természetébe is s most már húzódó 872 A kis marquise. (Francia elbeszélés.) Irta Edmond Lepelletier. (Vége.) Ami Georgette-et illeti, ő szentül hitte, hogy ha őt Olivér megszűnik szeretni, őt megöli a bánat. Olivér, a fölött töprengve, miképen adja a leánykának tudtára a közelebb bekövetkező családi ünnepet, úgy ahogy, iparkodott magát mentegetni. Georgette megölelte a fiatal embert s hő ajkával csókot nyomva Olivér márványajkára, susogva kérdezte: — Ugye, én a te kis marquise-od vagyok ? A fiatal ember dadogott valamit, a kérdésre kielégítő válaszul s épen azon törte a fejét, mikép terelje át a beszédet ama tárgyra, mely végett a leánykát találkozásra kérte föl, midőn egyszerre nehéz, kimért léptek neszét hallotta a növényházhoz vezető fasorok felöl közeledni. — Oh, istenem! — sóhajtott föl Georgette, — az atyám jő. Olivér hirtelen oda hagyta a leánykát. Az éj már beállt s a pálmák s egyéb déli növények széles levelei sötét árnyat vetettek a fiatalokra. — Ön az, Olivér ur ? — szólt távolról Germain, ki nem látszott észre venni a padon mozdulatlanul ülő leányát. — Én vagyok, Germain, — szólt Olivér elfogult hangon s közeledett a kertész felé. — Nos, Olivér ur, ne vesztegeljen itt... Este nagyon ártalmas az üvegház növényeinek a párázata. . .. Már a minap is figyelmeztetett engem erre a marquis úr. .. De, különben is, be akarom az ajtót zárni. S a hajdani testőr, katonás állásba téve magát, s miután a fiatal ember előtte elhaladt, gondosan bezárta a növényház kettős ajtaját. — Jól van, — gondolta magában Olivér, — a jámbor öreg mitsem vett észre. Ha majd lefekszik, megszabadítom innen Georgette-et s akkor pár szóval mindenről értesítem őt; nem kell arra hosszas magyarázat . . . Jobb azon mennél előbb átesnünk! S jó éjt kívánva Germainnak, ama pavilion felé haladt, melyben lakott, a palota jobb szárnyában. Pár óra múlva, midőn Olivér azt hitte, hogy mindenki alszik a palotában, óvatosan, nesztelenül ment le a kertbe, a növényház felé, a cserjéken át, kerülve a fasorok világosabb részét, hová a hold árasztotta fényét. Ama pillanatban, mikor az ajtóhoz közeledett, egy sötét alakot vett észre a konyhakert mentén föl s alá járkálni. Oliver Germainje ismert benne. — Teringettél! — töprengett magában a fiatalember, — vajjon mi dolga van itt még ennek az embernek ? Sejtene talán valamit ? Aztán, hirtelen fölhagyva töprengésével s mivelhogy nem szokott egy szolgától félni és nem volt szükséges számolni neki a saját tetteirel, oda hagyta az árnyas helyet s egyenesen Germain felé közeledett. — Mi lett most téged, hogy ily órában kiint bolyongasz ? — kérdezte hirtelen. Germain, ki fiatal urának a hangját hallotta, kissé megrezzent, de rögtön a legnagyobb nyugodtsággal válaszolt: 6. — Mint látja, Olivér úr, a melegágyakat takarom be; az éj nagyon tiszta s a reggel három első órája még fagygyal köszönthet be... Hja, a májusi holdban nem szabad bíznunk, Olivér úr. Ön is jobban teszi, ha visszatér a szobájába, minthogy nem kell a veteményeket őriznie. S anélkül, hogy válaszra várt volna, folytatta munkáját, szalmatakarókat borítgatva a melegágyakra. — Vájjon kimenekülhetett-e már Georgette ? — tűnődött magában szorongó szívvel Olivér, aztán pillanatnyi gondolkozás után megvigasztalta magát. — Ejh! — okoskodott magában, — ha valaki egy éjét a növényházban kénytelen tölteni, azért még nem hal meg. A fiatalember álmos volt s az igazat megvallva koránt sem gondolt arra, hogy virrasztgasson, mig