Fővárosi Lapok 1886. július (182-210. szám)
1886-07-20 / 199. szám
Kedd, 1886. július 20. 199. szám. Huszonharmadik évfolyam. Félévre 8 frt. Negyedévre..........................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda, Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintugy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Falu szemefénye. (Elbeszélés.) irta Csáktornyay Lajos. — Nem addig az, Andris! Ha már igy vagyunk, csak nem hagylak elveszni. Gombold be a mándlidat; add ide azt a kis kezed. Sötétedik; mindjárt becsukják a temetőkaput, — térünk haza. A gyermek csak sírt, sírt tovább keservesen. — No, ne sírj annyit. Úgysem kel már fel attól szegény édesanyád! Isten nyugasztalja meg ott szegény apád mellett: jó helyen van! Töröld meg a szemedet, aztán ne félj, míg engem látsz. Gyere no, kis fiam! Eddig a szüleid voltak a cselédeim, ezután te leszel az én kis cselédem.. Van én nálam egy vacok a te számodra is. Gyere no Andris, gyere szépen . . . ! Másnap már tele volt az egész falu vele, hogy Juhász Petrék kis fiát, az Andrist, Serkédi bátya árvájának fogadta. Ott lesz nála holtiglan s aztán még az iskolába is járatja. Vasárnap isteni tisztelet után még a tisztelendő ur is megállította a templom előtt ő kegyelmét s ékes szavakban megdicsérte jó tettéért, isten áldását kívánva rája. — Tettem, amit tettem, édes tisztelendő uram,— nem olyan nagy sor az. Árva gyerek volt az apja is, azt is úgy fogadtam fel. Még a nevét sem tudtuk, csak mivelhogy a juhászom mellé csaptam, s később juhászom is lett, hát Juhásznak nevezték el a falubeliek. Ott szolgált nálam a feleségével, ott is halt meg az istenadta. Utána meg a nagy bujában a felesége, a Trézsi. Hát — gondoltam — csak nem hagyom ezt a kis gyámoltalanjokat sem a szekérúton. Gondját viselem, amig megérdemli. Andris igyekezett is megérdemelni. — Igyekezett ? Tudta is ő azt még felgondolni s akaraterővel elhatározni! Tett, ahogy jött. Becsületes volt az apja, anyja, s ő jó volt öntudatlanul is, mert a lelkében volt már a magva. Nem is lett rossz dolga. Szerette őt az egész háznép. Mindegyik olyan jó szívvel viseltetett a szegény kis árva iránt. De mikor ő is oly igen ragasz- * kodott hozzájok! Még játszani is oly ritkán ment kis pajtásaival. Otthon maradt az ici-pici Zsuzsikával, Serkédi uram egyetlen kis leányával. (A többit mind elvette a jó isten.) Ez tőle tanult meg gagyogni, beszélni ... Ha első szava az volt, hogy: apa, a második az, hogy : anya, — hát a harmadik bizonyosan nem lehetett más, mint »Andi!« (Mert hiszen a »B«-t még ki sem tudta mondani.) Úgy elcsevegtek együtt valami madárnyelven, hogy azt senki nem értette meg. Ők megértették és szerették egymást, mint két kis fürjecske egy fészekben. Mosolygott rajta szíve boldog örömében az öreg gazda is . . . Mikor már iskolába adták s megmagyarázta neki a hosszú pipáju Marjai bácsi — a »rekt’ram« — hogy micsoda bogarak azok ott a falon, meg ott a táblán, meg ott — la! — az ábécés könyvben, melyet a tiszteletes ur ajándékozott neki, egész uj világ nyílott meg szemei előtt. Csak úgy nyelte a betűket, számokat , úgy telepingálta velük a palatábláját minden este otthon a fonás alatt, hogy a Zsoltáros Panni néni is elejtette az orsót, összecsapta a két kezét és azt mondotta: — E már valóságos csoda! Akárki meglássa, még ebből a gyerekből pap lesz ! Rektor uram is, a hosszú pipájú Marjai bácsi, minden szombaton átballagott Serkédi uramhoz. — Ez a kölyök zseni, valóságos lángész, gazdáram ternót csinált ezzel a gyerekkel! Mikor kialudt a pipája, kifogyott a kancsóból a bor s szerencsés jó éjszakát kívánt, még akkor sem csukhatták be utána az ajtót, — visszaszólott: — Ez a kölyök zseni! Notandum bene ! Serkédi uram! De ugyancsak minden szombaton, mikor Serkédi uram átment magát borotváltatni az»officiná«-ba, Lantos Miska, a borbély, borotválás közben mindig letromfolta a rektor úr szavait. — Ne higyjen neki, ne higyjen, gazdáram! Tudja, hogy én okleveles fodrász és kirurgus vagyok. * Én értem az arcismészetet és koponyalogiát. Ebből a — Ugye bizony, fiaim, ti »dévákok« vagytok? ! — Azok vagyunk, csősz bácsi! — feleltünk kérlelő szelídséggel. — Na hát csak egyetek, kedvetek szerint. Ehettek szabadon. De egy-egy fát egészen ki ne pusztítsatok, mert Füredig, ahová igyekeztek, ehettek még máshol is eleget. Úgy is történt. Ilyen volt akkor a magyar pásztorember , szerette, mert sokra nézte a deákot, gondolván, hogy abból ar lesz. A mai pásztor elszedte volna a »kongó pénzeinket«, hogy pálinkára valót szerezzen. Este szerencsésen beérkeztünk Füredre. Néptelen volt és sötétség borult rá. De a teljes hold kivilágított, ép úgy szórva sugarait, mint ma. Az nem változott, nem lett se szebb, se kietlenebb azóta és nem is lesz, ki tudja, hány ezredév múltán sem. Csak az ember és az ember művei változnak. Letelepedtünk a márvány tetejű és szegélyű kút körül, kezdetben mindjárt elköltve egy-egy pohár savanyu vizet. Aztán betértünk a közeli vendégfogadó tágas ivószobájába, mely csak úgy kongott az ürességtől. Nem volt rajtunk kívül más, mint egy szögletben, pislákoló gyertyafény mellett, egy cigány banda — muzsikusok. Pipáztak, ásitoztak, sóhajtgattak. Mi egy hosszú asztal mellé ültünk s falatozgattunk a magunk étvágya szerint, (az étvágy nagyobb volt, mint a mód, s rendeltünk egy pint bort is — az csak hat váltó krajcárba került. Nem sokára hozzánk lép egy köpcös cigány, barna göndör hajú, ezüst gombos, mentekötős ruhában s azt kérdi ez is tőlünk, mint a szőllőcsősz: — Ugye bizony fiaim, ti diákok vagytok Veszprémből ? — Azok vagyunk. — Én meg Bihari muzsikus vagyok Pestről. Húzok hát nektek egy nótát, mit ti még nem hallottatok, úgy hiszem. Bandi gyerekből egy gründer, egy svindler, egy váltóhamisító lesz ! . . Nono ! Hiába is nevet. Én értek ehhez. Ez az én szakmám. Már a tudós Skriblifax, a világhírű portugáll csillagász megmondta az ilyenekről, hogy: szükapan talló bök ábade ba . . . Ez pedig csalhatatlan. Nono, nono! — Mit gazdálam ? ! — replikázott a bosszú pipája Marjai bácsi. — Hát hisz ennek a csicsóka-orrúnak ? ennek a sárga nadrágnak ? ennek a barázdabillegénynek ? ennek a semmi jónak ? Ennek, aki még becsületesen beretválni sem tud ? (Én nem is beretváltatom magamat soha nála.) Azért kárpál, hogy az a szegény gyerek egyszer a labdával beütötte az ablakát. Ez az egész . . . Nono! Az a gyerek zseni! Meglássa, abból még követ is lesz. Az lesz. Megválasztjuk. Én rászavazok, teringettél. Másik szombaton már ismét a borbély kezdte el a mondókáját. Olyan volt ennek a két embernek a kapacitálása, mintha két ellentétes lapot járatott volna az öreg Serkédi, melyek minden áldott héten ugyanazon théma felett kapnak egymással hajba. De hát mégis csak a rektor uram szava fogott. Annak a nyomán indult el Serkédi uram, mert a tisztelendő ur is a rektor mellé állván, hosszú beszédet tartott neki, mikor már a kis Andris végigjárta a bosszú pipája Marjai bácsi akadémiáját — s a szép beszéd következménye az jön, hogy Andrist bevitték a városba diák szót tanulni. Képzelhetni, hogy vándorolt utána bögre, zacskó, tarisznya s egyéb ilyen még hitelesítési kényszer alá nem vont ármérték, tele minden jóval, mézzel és dióval! Panni néni tudná csak megmondani: mivel ? mivel nem ? S Andris járta az iskolákat. Járta becsülettel, szorgalommal. Csak úgy hordta haza a boldog vakációra ragyogó arccal a kitűnőbbnél kitünőbb bizonyítványokat ; egész hite, büszkesége, szemefénye lett a falunak. Nap kergetett napot, év kergetett évet. Egyszerre csak azon vették észre magukat a falubeliek ! — Igen, de nekünk nincs ám pénzünk, Bihari bácsi, hogy megfizessünk értte. — Majd megfizettek ti nekem Pesten, a Beleznay-kertben, ha egyszer jurátusok lesztek ! Ilyen cigány muzsikus sem igen van mostanában, hogy a diákoknak efféle igazi »jövő zenéjé«vel szolgáljon, amiért majd sok év múlva lesz, ha lesz a fizetés. Bihari kezébe vette a hegedűt s a többi elé állva, rákezdte a »Cserebogár, sárga cserebogár« andalító nótáját. Töviről szakadt népdal, melyhez hasonlót ma nem igen csinálnak. Gömöriek azt mondták, hogy voltakép nem is népdal, mert a Szathmáry- Király család egy úri tagja komponálta volna. Akárkié, de gyöngyének. Gyönyörködve hallgattuk. Bihari szolgált nekünk mással is, a gróf Beleznay-féle kesergő nótával. Azután meg előhúzott egy kis suhancot, mondván: — Ez az én tulajdon fiam, most már ez fog nektek fiaim muzsikálni. Én meg majd számotokra jó vacsorát parancsolok, majd megfizetitek ti azt nekem Pesten, ha egyszer jurátusok lesztek. Most csak legyetek vígan és táncoljatok. Egymásra néztünk. Ejnye, de derék egy úr ez a cigányprímás. Az is volt, urak közt forogva, ráragadt a gavallérság. Húzta a diáknak ingyen s még hozzá ő adott vacsorát, azért hallgattuk a gyönyörű játékát. Ez a mecénásság kapóra jött nekünk. Egyszer csak hoznak az asztalunkra bográcsot, tele párolgó gulyásbussal, mellé füredi cipókat, meg néhány pintes palackot, tele jó borral. Ez kellett csak nekünk. Elköltöttük a vacsorát jó zeneszó mellett. Éjfél felé járt az idő, midőn mi nagy köszönettel elbúcsúztunk Biharitól, ki másnap reggel indult vissza Pestre. Jó kedvünk volt s dalolva húzódtunk a »Gomba« alá, így nevezték azt a nagy, rozzant faalkotmányt, mely ott disztelenkedett a tágas sétatér elején. Gomba formájú volt, innen kapta nevét. A sétányon nappal több lévén a nyári verőfény, mint a has árnyék, a sétáló közönség — mikor t. i. volt — Balaton-Füred hajdan. " (1820-ban.) Mikor elolvastam a gróf Dessewffy József naplójának ama kivonatát, mely a »Főv. Lapok« olvasóinak azt beszélte el, hogy milyen volt a bártfai fürdő 1817-ben, eszembe jutott, hogy én is el tudnám mondani, hogy milyen volt a balatonfüredi fürdő 1820-ban. Akkor láttam először. Biz az más forma volt, mint a mostani. Csokonai Vitéz Mihály »kies-Füred«-nek nevezte ugyan, de ő poéta volt, kinek szabad tódítani. A fekvése ugyan csak oly kies volt akkor is, mint ma, de báz az ember nem igen látott benne díszházat, gyógycsarnokot, terraszos vendéglőt, emlékszobrot, még kevésbbé yachtot. Hatvanhat évvel ezelőtt a veszprémi gimnázium negyedik osztálybeli tanulója valék. »Syntaxista« — mint akkor mondták. Június egyik napján néhányan, jó pajtások, összebeszéltünk, hogy valamelyik szerdai nap délutánján öt órakor kerekedjünk útnak s sétáljunk el Füredre. Hozzon mindenki magával kongol pénzt: egy régi két garasost, aztán pogácsát, szalonnát s másféle ennivalót. Jól van! a barátságos határozatot foganatosítottuk. Útra keltünk, Veszprémtől kezdve Füredig mindig a szőllők mentében elterülő gyalog utakon mendegélve. Természetes, hogy a szőllők alatti egyikmásik szilvásba be-betekintünk. Hogyne tekintettünk volna be, mikor a gyepük melletti gyümölcsfákról is oly csábítólag tekintgettek ránk a pirosló cseresznye, a korán érő alma, a sárguló körte és barack — megannyi szirén az éhes gimnazistának. Meg is dézmáltuk kedvünk szerint a jó érett gyümölcsöt. Egyszerre csak oda jön hozzánk, csörgős bunkóssal kezében, a csősz, de ahelyett, hogy ránk kurjantana, azt kérdezi: