Fővárosi Lapok 1886. augusztus (211-241. szám)
1886-08-01 / 211. szám
Vasárnap, 1886. augusztus 1. 211. szám. Huszonharmadik évfolyam, IVTre..................................8 frt Negyedévre............................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Dalok. 1. Elő, elő csak, Csak bújjatok elő a hóból, A fehér hóbúl, a fekete földbül, Szép kikelet első szülöttei, Kis ibolyák, Rázzátok le a jégbilincset, Fürödjetek meg március Csillogva rengő harmatában, Öltözzetek föl kék ruhába, És föliván a napsugárt, Leheljetek ki édes illatot, S ha halni kell, — oh mert élte rövid A virágnak s halni hamar kell, — S mely szült, a tavasz temet el titeket: A lány szeme lángján hervadjatok el, Öljön meg a hév csók, mit ajka lehel, S légyen temetőtök a szűzi kebel! II. A te hófehér kebledre Vágyódik a gyöngyvirág, Súgni lángoló szerelmet, Csókolni hófehér kebled Halvány rózsabimbóját. Kebled égető hevében a tavaszról álmodik, Mig szivem, bár tőle távol, Mint szerelem napja lángol S rád hinti sugárait. III. , A tél tavaszt játszó termében, Napot fillentő csillárfényben, Hol a szilaj kedv lejtve tombol, Semmit se szóltam bánatomról. De a zöld fák közt, hol a napnak Csókjától ibolyák fakadnak, Csalogány zeng át a magányon. Megsúgom néked boldogságom! Bartók Lajos. ----Agyrémek. (Elbeszélés.) Írta Fangliné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) Másnap már kora reggel ott volt Sándor a várfalvi lak előtt s a szobalánytól, a ki a tornácon virágokat öntözött, halkan kérdezősködött, ha úrnője fel- s kelt-e már ? — Nem csengetett, bizonyosan alszik még, — mondá a leány, — de ha a nagyságos urfi parancsolja . . . — Isten mentsen! tudok én várni, amig felkéi, — vágott a szavába Sándor, aztán elment, lábujjhegyen, nehogy a kavics zörögjön s leült oda az orgonabokrok alá, ahol tegnap este olyan boldog volt. De bármily halkan folyt is a beíit párbeszéd, Erna meghallotta s felismerte a Sándor hangját. Sietve ugrott ki ágyából és ölte magára ruháit. Pár perc múlva aztán megjelent a tornác feljárójánál és Sándor hangos örömkiáltással üdvözölte a bájos jelenséget, amely elkáprázott szemei elé tárult. A repkénynyel befutott zöld oszlopok között állt Erna, a reggeli nap teljes fényével világítá meg alakját, amely dúsan csipkézett fehér cashmir pongyolájában, nyakán világoskék szalaggal összekötve, az álomtól még kényes, boldogságtól sugárzó szemeivel, kipirult arcával, édes mosolyával olyan szépen, olyan üdén nézett ki, hogy bárki jogosan húszéves lánynak hihette volna. — Drágám! egyetlenem ! — kiáltott tárt karokkal sietve feléje Sándor, — milyen szép vagy, mint szeretlek. — Egy percig még, — szólt az ölelés elöl kitérve Erna. — Határoztam, elfogadom az ajánlatodat, Sándor, de csak egy feltétel alatt, beleegyezel ? — Mindenbe, ha már a fődolog felett egyek vagyunk. De mégis, egyet, a halasztást kivéve, mert erről hallani sem akarok. Ellenkezőleg, még ma megyek a paphoz és megkérem, adjon össze hamarosan, minden ceremónia nélkül, mert én várni nem tudok, nem akarok. — Jó, hát erről lemondok, pedig ez is benne volt. De a másikat nem hagyom, ettől el nem állok semmi áron. Megfogta Sándor kezét és odavezette a padhoz, az orgonabokrok alá. — Lásd Sándor — és hangja nagyon komoly volt — én az éjjel sokat gondolkoztam, és . . . — És abban állapodtál meg, hogy az enyém leszel. — De amint mondtam, csak egy feltétel alatt. — Mond hát hamar, ha addig nem engeded, hogy megöleljelek. — Sándor, látod ezt a gyűrűt ? — s levonta a felmutatottat ujjáról. — Látom, ezelőtt is láttam a kezeden. Régi, úgy nevezett török gyűrű, a milyen kevés van most már. —■ Ez a gyűrű becses ereklyéje az én családomnak. A nagyobbik leányé volt mindig, az annak adta, a kit szeretett, mert az én családom leányai csak egyet szerettek. Én . . . én eddig magam viseltem, nem volt kinek adjam. — S most engem tisztelsz meg e mindeneknél drágább adománynyal, — mond elragadtatással nyúlva a gyűrű után Sándor, — oh ha csak ez a te föltételed . . . — Van még hozzá kötve valami — felelt az ékszert visszatartva Erna. — Lásd, én nem tudok menekülni az eszmétől, hogy ez a korkülönbség végzetes lehet reánk nézve. Jöhet idő, mikor te még a legszebb férfikorodban leszel és én ... Oh Sándor, ha te megszűnnél engemet szeretni! — Soha, Erna, soha! — kiáltott hévvel Sándor. — Most így gondolod, de az idők változhatnak és az érzelmek is — és Erna hangja olyan bánatosan remegett. — Hanem hát én erre el vagyok készülve, és annak idejében lesz erőm tenni róla. — De Erna, az égre! — szólt türelmetlenül Sándor. — Csak egyet nem tudnék elviselni, — folytató a közbeszólásra nem ügyelve Erna, — az, az megölné a szivemet ... ha te eltitkolnád előlem, hogy nem szeretsz többét szánalomból, irgalomból . . . Nem, nem, ezt nem bírnám, nem soha! — De mi nem jut még eszedbe, Erna! — Sándor, lásd . . . azt mondják, vénülő asszonyok gyanakodók szoktak lenni ifjabb férjeikre . . . én nem akarok reád gyanakodni, utánad kémlelődni, nem . . . — Nem értem, mit akarhatsz, Erna. — Mindjárt, mindjárt Sándor, — szólt Erna és egész lényén meglátszott, milyen iszonyú küzdelembe A finn atyafiak közt. (Utazás az éjféli napért.) III. (Dr. J.) Picinyke hajón tettük meg az utat viszsza Ouluba, de minthogy folyton a partok mellett haladtunk, legtöbbnyire szigetek által fedve semmit sem szenvedtünk e miatt. Az én művészem csakugyan megtartotta esküjét s innen kezdve egy időre fölmondta, ha nem is a barátságot, de legalább a részvételt a további, igaz hogy még nagyobbaknak ígérkező fáradalmakban, s elhatározva, hogy egyenesen Pétervárra tér vissza s ott vár be, teljes meghatottsággal vett tőlem búcsút, midőn a telegára ültem, hogy neki vágjak Finnország tömegének. Első kocsisom egy púpos, de nagyon púpos suhanc, a második egy sánta, de nagyon sánta vénasszony, a harmadik egy öt-hat éves kisgyerek, kit bonbonnal tömtem, a negyedik egy pápaszemes vén paraszt volt, aki órával kezében mérte ki lovának gyorsaságát. Már a második állomás alatt kirázta a kocsi kis könyvemet a zsebemből, s ezt mint valódi csapást éreztem, mert összes finn tudományom ezentúl a: »henoinen, köm és juomarahából« (kocsi, ló és borravaló) állott. Nem tagadom, hogy ennyi rossz ómen egy pillanatra megdöbbentett, de aztán eszembe jutott a római költő: »Si fractus« mondám magamnak s megfogyva bár, — ami a kiállottak után nem is volt csoda, — de törve nem, ismét megacélzott lélekkel haladtam tovább, a rengetegeken keresztül. Mert a rengetegek itt is csak kisértek. Finnországban még nagyon kevés a földmivelés. A népesség száma igen csekély az ország nagy kiterjedéséhez képest s kényelmes existenciát képes magának szerezni az erdők kizsákmányolásával is, (fakereskedés, kátránygyártás stb.,) s azért inkább pénzért veszi meg a külföldi gabonát. Persze, hogy a többi munkások mellett még ezt is megtermelhetnék s ez a pénzük is a zsebekben maradna; de ez iránt, úgy látszik, ez idő szerint nincs még érzékek. Remélhető azonban, hogy ki fog fejlődni, mert mint említem, szaporulatban nincs hiány. Már Torneoban említettek nekem egy Akerblom nevű urat, aki Paasoban az Oulu tó végénél lakik, jól beszél németül s valóságos nemzője az e vidékre vetődő utasoknak. Útközben egy postásnő még egy újságcsomagot is nyomott a markomba az ő számára, s ezzel aztán be is kopogtattam hozzá tizenhat mértföldnyi telegázás után, s ő fogadott oly magyaros vendégszeretettel, oly étel- és italbeli hőséggel (minden a külföldről, melyet aztán megsínylettem, mert a sok jótól rég elszokott gyomrom öt nap alatt bírta csak kiheverni a szíves látogatást. De azért áldja meg az isten érte mégis, mert látható rokonszenv vezette! Nagyon népszerű dolog a finneknél innen Ouluba az Oulu folyón végig kátrányos csolnakon menni le. Az út hasonlít a mi máramarosi tutajozásainkhoz, csak annyiban kényelmesebb, hogy az ember csolnakban ül s hideg fürdőket nem vesz. Az Oulu tavat, Finnország legnagyobb, de nem legérdekesebb tavát, gőzhajón szeltük végig s aztán Kajani városkába jutottam, mely feledhetlen kedves benyomást tett rám. Igaz, hogy egyik könyvkereskedésében (mert több is van, dacára annak, hogy lakossága csak 890 lélekre megy) ismét föltaláltam kis szótáramat is, de a városka fekvése szótár nélkül is elragadó. Bővizű folyó közvetlenül a város alatt két gyönyörű vizesést képez. Az alsó hasonlít alakban a Niagarához: félkörben hirtelen zuhan alá. A felső hatalmas sziklákat talál útjában, melyek részletekre osztják, egy gyönyörű látványnyá egyesülő egésznek részleteire. Egészen sajátos jelleget ad ez eséseknek a víz sötét barna színe, mely a hullámok szétzúzódásánál haragos sárgává válik, mintha folyékony borostyánkövet, vagy prózaibb hasonlattal élve, nagyon megpörzsölt, árpából készített habzó sört látnánk roppant tömegben hömpölyögni. A két esés közötti, valamivel nyugodtabb rész kis szigetet ölel át, melyen a finn történelemben hajdan szerepet játszott vár állott, most azonban már csak festői romjai maradtak fenn. E várban húsz évig volt fogva Messenius finn történetíró. Kajaniban élt darabig Lönnrot Éliás író is, a finn irodalom egyik legtiszteltebb alakja, ki a »Kalevalá«-t összeszedte. Egy különös természeti tüneménynek is voltam itt tanúja: a jég annyira tömve volt valami nagyon apró lepkefajjal, hogy különösen estefelé az összes atmosphera vibrálni látszott miattok. Még egy, egy utolsó napi keserves telegázás Jisalmiba (Idensalmi) vitt, hol ez a nevezetes vizi út kezdődik, mely a világon egyetlen a maga nemében : hogy t. i. egy ország tömegében, messze a tengertől s folyók nélkül egyik tóból a másikba bujkálva, közel ötven mértföldnyi utat tehessünk gőzhajón. S ez az ut oly tájak között fut, melyek egy festőt, ki a vizet jól tudja »kezelni,« hírneves és gazdag emberré tehetnének. Szinte érthetetlen, hogy e kincses bánya még úgyszólván fölfedezetlen maradt. Tündérmesék illusztrátorainak és színházi festőnek sikerült néha egy-egy kis részlettel fölkelteni szomjunkat az iránt, amiből itt egy gazdag világ nyúlik el. Ha Finnországot jogosult költőiséggel »az ezer tó országának« nevezték el, ez egyesített tavak szintén jogot tarthatnának reá, hogy őket »az ezer sziget tavának« nevez-