Fővárosi Lapok 1886. november (303-331. szám)

1886-11-02 / 303. szám

Kedd, 1886. november 2. 303. szám. Huszonharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek-tere 3. az. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..........................8 frt Negyedévre ...... . frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Imrényi et Comp. (Elbeszélés.) Irta Ernyei Frigyes. (Folytatás.) Imrényiné hangja az ijedtségnek kölcsönzött kifejezést. — Leányomról ? — Leánya jövőjéről és boldogságáról. — Mi történt ? Beszéljen. — Még semmi. De a lejtő első foka már át van lépve és e lejtő az örvénybe vezet. Leánya báró Kört­­vélyessy jegyese, ki őt meg nem érdemli, ki csupán vagyona után áhítozik és ki őt boldogtalanná fogja tenni. Asszonyom, én mindenemet : állásomat, jóléte­met Imrényinek köszönöm; még gyermek voltam, midőn ő atyai gondoskodása alá vett, fölemelt és bizalmával tisztelt meg; kötelesség e lépésem, hála­­datlanság volna máskép cselekednem. Egy véletlenül meghallott beszélgetésből tudtam meg Körtvélyessy egész alávalóságát. Ne engedje e házasság létrejöttét, mentse meg leányát! Bárdossi Elemér szenvedélyes hangon mondta mindezeket, mialatt szeme folyton ott függött Imré­­nyinén, ki mintegy félálomba merülve tekintett ma­ga elé. Értette, hallotta, hogy leányáról van szó és mennél mélyebben, mennél szenvedélyesebben merült Bárdossi Elemér a beszédbe, Imrényiné annál inkább megbizonyosodott sejtelme valószínűségében. Ily han­gon csak egy ember tudott beszélni és az : Hervegh Béla volt. Ily alakja, ily arca csak egy embernek volt és az az egy: Hervegh Béla. Imrényiné mereven tekintett maga elé s arcá­nak egyetlen idegével sem árulta el felindulását. Bárdossi Elemért fájdalmasan lepte meg Imré­­nyinének képzelt nyugodtsága. Az a közömbös arc, szótalan alak elhallgatni kényszeritette. — Beszéljen uram, beszéljen! — biztatá Imré­nyiné. — Nincs több mondanivalóm, — válaszolta­­ Elemér hidegen. Elemér fagyossá vált hangja Imrényinét fel­rázta álmodozásából: — Köszönöm, uram, nemeslelküségét, mindent el fogok követni, hogy leányomat a boldogtalanságtól megmentsem. — Majd, mintegy abban hagyott gon-­­­dolatait tovább fűzve, kérdé: — Vannak önnek szülei? — Nincsenek. Anyám tizenegy évvel ezelőtt, atyám még gyermekkoromban, húsz évvel ezelőtt halt meg. — Húsz évvel ezelőtt ? Hol ? — Egy külföldi fürdőhelyen. — Fürdőhelyen ? Melyiken ? — Marienbadban. — Hogy hívták atyját ? — Nem tudom. — Ismeri ön leányomat ? — Ismerem. Imrényiné szemei nagyot villantak, mintha a villámgyorsan keletkező gondolatnak fényes tüköre lett volna. — És csupán a kötelesség, a háladatosság volna az egyedüli, mi önt ide vezette ? Oly biztatón, oly jóakaratúlag volt e kérdés intézve, hogy Elemér megingott. — Nem csak az, de rút önzés is volt vezetőm. Én Irént szeretem. Imrényiné jóságos tekintete bátorságot öntött lelkü­letébe és egy kis szünet után folytatta : — Kezdetben azt hittem, hogy csupán a gyer­mekkori emlék visszfénye az egész. Áltattam maga­mat, míg egyszerre a mende-monda, a suttogás való­sága egész szomoruságos alakot öltött előttem.... Szemrehányással illetem magamat, hogy én a semmi, a porból felemelt valami, oly magasra mertem vetni szemeimet. Szenvedtem és hallgattam. Felejteni ipar­kodtam és szórakozni mentem. így történt, hogy a Körtvélyessy báró alávalósága bennem a kötelesség szavát felidézte. így történt asszonyom, hogy ön szin I­vemben olvashat, hogy boldoggá tehet vagy a pokolra kergethet. — Bizzék az istenben fiatal ember. Az ő jósága kifogyhatatlan. Bárdossi Elemér ajkához emelte az eléje nyúj­tott kezet és eltávozott. Mint az elitélt, kire hosszú kínos évek szenve­dése után, a szabadság, a tisztára mosott ártatlanság napfénye derül, úgy nem merte Imrényiné lezáródott szemeit fölemelni, mintegy félve, hogy hátba álmodik? Lelke elé tűntek a lezajlott múlt eseményei: újra hallotta ama végzetes lövés dördülését, mely után előtte a boldogság kapui bezáródtak. Marienbadban történt. Ezelőtt húsz évvel. A végzet könyvében volt tán megírva, hogy talál­kozzanak ? Mindkettő szenvedőn, a jövő fölötti elcsüggedés­­sel a szívben. Ő szüleinek erős akarata szerint Imrényinek a neje, Hervegh Béla pedig egy más nő sorsához lán­colva. A rossz nyelvek suttogása Imrényi füléhez hatott. »Nőd betegséget hazudva, régi kedvesével ta­lálkozik !« A végzetes lövés eldördült és Hervegh Béla neje özvegy s gyermeke apátlanná lett; mig ő férjé­től eltaszitva, később gyermekétől megfosztva, várta a halál enyhítő leheletét. És most a szabadulás órája ütött. Tisztára mos­hatja múltjának sötét gyanúját, megmentheti gyer­mekét és boldoggá teheti azt, kinek szenvedését, árva­ságát is ő okozta. — Csak ezt engedd istenem, aztán meghalok, — könyörgött kezeit imára kulcsolva. — Nemde te megbocsátasz, uram istenem, hogy eskümet, küszöbét át nem lépni, megszegem. Hiszen gyermekemről van szó! És mintha az a falon függő kép, mely az Üdvö­zítőt ábrázoló: »igent« intett volna feléje — meg­könnyebbült. (Vége köv.) A kereszténység és az izlam. (A történelmi kiállítás bezárása alkalmából.) Időszámlálásunk negyedik századától, kivált a nyolcadikig, a kereszténység főpapjai a szenthárom­ság, a Krisztus isten-emberi lénye, természete, aka­rata fölött szofistái szőrszálhasogatásokkal hevesen vitatkoztak a konstantinápolyi császárok által egybe­hívott zsinatokon, kárhoztatva, elátkozva az ellen­tanok szakadárait. Ekkor, Kr. után 630 év táján, Ará­biában, Mekka városában, előáll Mahomet s azt hir­deti: »Csak egy az isten és én, Mahomet, vagyok az ő prófétája; a ki ezt nem hiszi, fegyverrel kényszerit­­tessék e hitre, vagy szolgája legyen az ő híveinek.« Mahomet hittana, az izlám (istenben megnyugvás,) a fegyver által hirtelen elterjedt. Maga Mahomet, halála évében, 637-ben, nagy számú fegyveres hívei élén fölhívta a konstantinápolyi császárt, mint Krisz­tus hívét, és a perzsa királyt, mint Zoroaster hívét, hogy fogadják el az ő hittanát. Utódai elfoglalták Persiát, Szíriát, Egyiptomot, egész Nyugat-Afrikát s Omár, Mauretania (a mai Marokkó) meghódítója, lo­vával az atlanti tengerbe ugratva, fölkiárta: »Allah! látod, tovább nem mehetek, mert ha mehetnék, az egész világot részedre hódítanám!« A mór­ arabok 711-ben áthajóztak Spanyolországba, megdönték a nyugati góth királyságot s helyébe áll­ták a magok hétszáz éven túl tartandott kalifaságát. Fegyvereik, főőrgyártmányaik s kordovai iskolájuk a kereszté­nyekénél magasb műveltséget mutattak. A tizennegyedik század végén egy, az arabok­kal ugyanazon hitű török had elfoglalta Jeruzsále­met, a keresztények és mohamedánok szent városát s az oda zarándokló keresztényeket adókkal zaklatták. Ebből keletkezett a kétszáz évig tartott keresztes­­háború. A keresztes hadak Jeruzsálemet elfoglalták, de száz évig sem bírták megtartani s minden állomá­saikat elveszték keleten. E közben a turkesztáni törökök egy rengeteg hada, *) a »tatárok«, kik nevöket egy tizedik századi ilyen nevű khánjoktól vették, a mongolokkal szövet­kezve. Csengisz khán és utóda alatt a tizenharmadik században nemcsak a roppant terjedelmű s népességű Khinát foglalták el, holott jelenleg is ötmillió mancsu­ tatár uralkodik 350 millió khinai mongolon, hanem áttörve Európába, a nagy orosz nemzet és a kunok fekete tengermelléki birodalmát meghódítot­ták, amazt kétszáz n­emezt ötszáz évre. A törökök turkesztáni őshonából, már előbb mint a tatárok, egy had a szeldsuk törzsből Örmény­­országot és Kis-Ázsiát foglalta el. E hatalmas törzs, miután ikoniumi szultánjai kihaltak, Ozmán szultán­ról vette nevét, kinek utódai az ozmán-török nevet Európa keresztény népei előtt rettentővé tették. Hatszáz török 1320-ban a Hellesponton innen Gallipoliben fészkelte meg magát. Negyven év múlva, 1360-ban, Amurát szultán a kisázsiai Brusszából Drinápolyba helyezte át székét, szervezte századokon át páratlan jancsár és spáhi hadát s 1389-ben leverte az ellene szövetkezett bolgár, bosnyák, szerb s macsói hadakat s bár ő maga életét veszté, fia Bajazet (a *) A török vagy turáni faj eredeti hazája a mai Tur­­kesztán, a hajdani médek és parthok földje. Korábbi mű­veltségükről tanúskodik, hogy a perzsák az okiratot a mé­­dektől tanulták. A Ninive palota romjai közt lett három nyelvű cserép­szótár egyikének nyelve : turáni, melyből Oppert a magyarhoz hasonló néhány szót böngészett ki. Az egy »annap«, die Sonne, jut eszembe s Mózes »Ádám«-jának török jelentése : »ember.« A kihalt hunok, avarok, besenyők, bolgárok, kunok, kozárok s az élő finnek és magyarok mind turániak. Kaukáziának a szármát alföldre néző elő­hegy­ vidéke »Kabarda« nevet visel, ama kabarok hona, kik Atyádhoz csatlakoztak. Az e vidékről a Kaspi tengerbe ömlő Kuma és Terek folyók adhattak a kunoknak kumán, a magyaroknak pedig »török« nevet a byzanciaknál. Dukas Mihály koronáján, melyet I. Gézának ajándékozott, Géza Turkia királyának van írva. I Villám melléknevük egész Bulgáriát meghóditá, Zsigmond magyar királyt, ki az egész kereszténysé­get fenyegető izlám ellen a közel és távol érdekelt népeket közreműködni fölhívta, Nikápolynál, a fran­ciák hiú­dicsvágya miatt, kik az egész diadalt saját érdemekül akarták aratni, 1396-ban legyőzte. A pápa a Magyarországot s vele a keresztény­séget fenyegető veszély ellen kereszthadat hirdetett. Volt is ennek sikere Hunyadi János alatt, de csak­hamar Várnánál nagyot fordult a kocka. A török ezóta a keresztényt »hitetlen«-nek nevezte. A keresz­tény név szörnyű ellensége : II. Mahomet Konstanti­nápoly megvívásával véget vetett az ezer évet haladó, már rég aggkorban sínylő kelet-római császárágnak. Fenyegető szavai, melyeket szájába adott a hir: »valamint egy az isten az égben, kell hogy a földön is egy úr legyen«, első­sorban Magyarországot érhet­ték. De Kapisztrán kereszthadai és Hunyadi János vitézsége ezúttal még visszaűzték a törököt Magyar­­ország kapujától. Míg a tizenötödik század végén Európa két szélső határán, az oroszoknál a tatár »arany csorda«, a spanyoloknál a granadai »mar­arab« uralkodás megszűntével, az izlam a keresztény­ség részére tért vesztett, addig a tizenhatodik század elején II. Szolimán Magyarországon, Baber szultán pedig Indiában terjeszté ki az izlam s a nagymogul uralmát. Midőn II. Szolimán Magyarország nagyobb ré­szét elfoglalta, már bírta Elő-Ázsiát, Nyugat-Afrikát s a Balkán félszigetét. Mint kalifát tisztelték az izlám­ híveinek milliói. Nemcsak birodalmának nagyságá­ban, hanem fegyelmezett hadsereg, adórendszer s még erkölcsi tekintetben is fölötte állott Európa bár­melyik fejedelmének, kik egymás közt a hatalom és népeikkel együtt a vallásreform miatt viszálykodtak.A pártviszályokban elgyöngült Magyarország a nagyobb erő ellenében elbukott. Bécs, Konstantinápoly és Erdély közt három részre szakadt testében s a lelket csak a vallás és alkotmány szabadságáért való küzdelem

Next