Fővárosi Lapok, 1887. március (24. évfolyam, 59-89. szám)

1887-03-01 / 59. szám

Kedd, 1887. március 1. 59. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: .................................. írt. Mt7»d*TT«..................................... frt. Megjelenik mindennap. FŐVÁROSI LÁPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Gyönge szivek­ (Elbeszélés.) Irta Munkácsi Kálmán. (Folytatás.) Tompa, komor mélázásából egyszerre csak halk kopogás az ajtón zavarta fel. Feltekintett az asztalról. Csendesen felnyílt az ajtó s azon — alig akart hinni szemeinek — Vera lépett be. Haja összekuszálva, ruhái nedvesek az esőtől, arca aggályosan szomorú. Félénken tekintett az asztal felé. Alfréd eléje sietett. — Az előbb elfeledtem jó éjt kívánni — sut­togta halkan, lehajtva fejét s kerülve Alfréd tekin­tetét. — E nélkül pedig nem akartam hazamenni. Halk hangját fátyolozottá tette a megindult­­ság. Ragyogó könycseppek gördültek végig kipirult orcáin, szemei sajátságos lázas fénynyel égtek, egész lényén valami méla szomorúság tükröződött vissza, s Alfréd még sohasem találta annyira szépnek, mint e pillanatban. Mélyen meghatotta a leány hősies önfel­áldozása. Tudta mily óriási lelki küzdelmébe kerül­hetett neki e lépést megtenni. Eléje lépett s a szerelem meleg hangján rebegte karjait feléje tárva: — Vera! S a szegény leány szótlanul odaborult keblére. Nem sírt, nem zokogott, csak halkan könnyezett. Va­lami kéjes zsibbadtság, bódító mámor fogta el egész testét, nem volt képes megállani lábain. Csupán Al­fréd erős karjai óvták meg az eleséstől. Édes, jóleső fájdalom töltötte be keblét. Nyugodtan engedte magát Alfréd által a barna bársony zsöllyeszékbe gyengéden leültetni, mig Alfréd egy székre melléje ült. Megfogta kezét, karjával átölelte s magához vonva őt mélyen, hosszasan szép szemeibe tekintett. — Hát mégis eljött — hát mégis teljesítette kérésemet ? Hála istennek, tehát alaptalanok voltak aggodalmaim. Szeret — ugy­e bár édesem ? — re­begte Alfréd boldog ujjongással. Most először hangzott el közöttük e szó. Vera mélyen elpirult. Valami forróság szorította össze tor­kát, nem volt képes azonnal felelni s csak Alfred sür­getéseire válaszolt. — Hogy szeretem-e ? — kérdezte halk, lehel­­letszerű hangon méla mosolylyal kis ajkai körül. — Hát nem áldoztam-e fel mindent e szerelemért ?... Nem törődtem a világgal, ellene tettem lelkiismere­tem tiltó szavának s eljöttem ide, mert ön kívánta. Vétkeztem csupán az ön kedvéért, kedves Alfréd. — Vétkezett? — kérdezte Alfréd ellágyulva — hát vétek-e a szerelem ?... Ugyan mi rossz van vi­szonyunkban ? Te szeretsz, én is szeretlek, az isten is úgy rendelte, hogy egymáséi legyünk. Még ma­­rok s szüleimnek, atyáddal holnap beszélek s mihelyt enge­délyüket bírjuk, ünnepélyesen is elmondjuk azon es­küt, melyet ma egymásnak tettünk. Véra ragyogó szemekkel, élénk figyelemmel, s visszafojtott lélekzettel hallgatta Alfréd beszédét. Arcát a boldogság derűje sugározta be. Mohón leste Alfréd minden egyes szavát. Mint valami édes, üdítő ital cseppjei hatottak felizgult kedélyére. Majd ismét félig lehunyta szempilláit, egészen átengedte magát a kéjes tompultságnak, mely idegeit egyszerre elfogta. Nem mozogtak többé ajkai, csak mosolyogtak, midőn Alfréd karját dereka köré fonta. Fürtös fejét Alfréd vál­lára hajtotta. Valami ismeretlen édes érzelem fogta el ismét, azt hitte mindjárt meghal boldogságában. Alfréd észrevette kábultságát. Szekrényéhez lé­pett s belőle kis ezüst tálcát s két zöld üvegü kris­­­­tálypohárkát, meg egy üveg »Curacao«-t vett elő. Az aranysárga nedűből mindkét pohárba töltött s meg­kínálta vele Verát. — Igyunk az én kis feleségem egésségére ! — suttogta enyelgő hangon. Kocintottak s kihajtották az édes szeszt. Akkor azután újra elmerültek az együtlét édes boldogságá­ba. Az órák múltak, anélkül hogy észrevették volna. Most egyszerre kettőt kiáltott a kakuk. Vera még talán most sem gondolt volna az elmenetelre, ha erre Alfréd nem figyelmezteti. Az atyára gondolt, aki bi­zonyára nagyon megharagudnék, ha észrevenné leá­nya távollétét. A bucsuzás sokáig tartott s a kis rács­ajtónál újra ismétlődött. Nem tudtak elválni egymás­tól. Még a tornácról is sokáig integetett Vera kezé­vel Alfréd felé. Mikor Alfréd másnap — kéjes ébren-álom­­ban eltöltött éjszaka után — íróasztalához ült, hogy megírja szüleinek a levelet, melyben őket a történ­tekről értesíti s a házassághoz beleegyezésüket kéri, egy Budapestről keltezett levelet pillantott meg azon napon érkezett postacsomagjában. Épen atyjától volt az. ösztönszerü félelemmel bontotta fel s futotta át tartalmát. A befejező sorok igy hangzottak: — Már legalább másfél éve, hogy Pálra vissza­vonultál s egészen megszakítottad az érintkezést a külvilággal. S úgy látszik, nincs is kedved remetesé­geddel felhagyni. Pedig nagyon itt az ideje, hogy vál­toztass különcködő életmódodon, mely máris sok mendemondára szolgáltat okot. A most beállott ló­verseny-idény épen alkalmas időpont erre. Kívánom is, hogy soraim vétele után mihamarább összepakolj s feljöjj a fővárosba. Fontos, téged közelről érdeklő ügyben óhajtok értekezni veled. Alfréd kedvtelenül tette le kezéből a levelet. Sehogysem volt megelégedve tartalmával. Most ott hagyni Pált, mikor oly boldog e helyen, majdnem lehe­tetlennek, nagyon is kegyetlen kívánságnak tűnt fel neki. De sokkal jobban meg volt szokva az atya iránt való engedelmességre, semhogy csak egy percig is habozott volna kívánsága teljesítésében. Lassan-las­­san megnyugodott az elválás gondolatában azzal vi­gasztalván magát, hogy személyesen még gyorsab­ban és biztosabban eljárhat ügyében atyjánál, mint levelileg. Azt úgyis tudta, hogy atyja házasság felett óhajt vele értekezni. Tehát épen kapóra jön a kérése. Csakhogy atyja aligha ilyen házasságról ál­modik. De vájjon lesz-e elegendő bátorsága elő­adni kérelmét ? S vájjon mit fog atyja szólani hozzá ? Ha megtagadja kérését, — amit épen nem tartott lehetetlennek — mit fog ő akkor­ tenni ? Olyan kér­dések voltak ezek, melyekre nem tudott válaszolni. De a jelen boldogsága sokkal jobban betöltötte egész lényét, semhogy a jövő iránt való aggodalom ezt le nem győzte volna. Bízott és reménykedett, maga sem tudta miben. S azonnal kiadta cselédségének a parancsot az úti málha összekészítésére. Mikor este megmutatta atyja levelét Vérának s tudatta vele elhatározását, hogy holnapután eluta­zik, a szegény leány azonnal megtántorodott lábain. Szép szemei tágra nyíltak s hitetlen kétkedéssel bámultak Alfrédre. Azután elhalványult, fejét szédü­lés fogta el, kénytelen volt megfogódzni a rácskerí­­tés egyik oszlopában. — Elmegy ?, kérdezte alig hallhatólag — Igazán elmegy ? — ismételte. Földrengés a Riviérán. (Ospedaletti, február 24.) (HL.) A tegnapi napot nem fogom elfelejteni, a­míg élek. Reggel fél hétkor heves rázkódtatásra éb­redtem. Fölültem ágyamban és hallgatóztam. Egyik lökés a másikat követte és tompa moraj hallatszott. A márványtáblás mosdó asztalon ugyancsak csöröm­pölt az edény, a falak zengtek, a bútordarabok tán­coltak, magam pedig az ágyból kiszökve úgy tánto­rogtam, mint egy részeg. Tisztában voltam a dologgal, ez egy jókora földrengés! Teljes lemondással vártam, mikor szakad le a mennyezet. Az ajtóhoz állottam, hol a falmélyedés legjobb menedék­helyül kínálkozott. A földrengés tizennégy másodpercig tartott, mások szerint huszon­ötig. A lökések mindegyre erősbödtek és komolyan attól lehetett tartani, hogy a négyemeletes nagy hotel romokba dől. Tizennégy másodperc múlva, még egy nagy lökés következett és azután minden csendes lett. Rögtön hozzáfogtam az öltözködéshez és még be sem fejeztem azt, midőn a föld újra megrendült lábunk alatt és megint újra kezdődött a félelmes komédia. E második rohamra roppant zűrzavar támadt a felső emeleteken. Nők és férfiak félig pongyolában, papla­nokba, bundákba burkolózva rohantak le a lépcsőkön, hogy kijussanak a szabadba. Én is magamra véve fel­öltemet, szaladtam le a harmadik emeletről. Mire le­érkeztem a földszintre, itt már egy csomó emberrel találkoztam, kik zűrzavaros szavakkal adtak kifeje­zést aggodalmuknak. Roppant nagy volt a lárma. A nők sikoltozva szaladgáltak, a férfiak nagy része kiabált. Nagyon kevesen őriztük meg a hidegvért. Egy olasz előkelő gróf, kinek gyönyörű szép fiatal felesége magával tehetetlenül nagy­ betegen ágyban feküdt, leginkább megvolt rémülve. Nejét karjaiba vette s minden takaró nélkül levitte a har­madik emeletről. A hotel előtt a kertben csoporto­­sultunk; idejött az olasz gróf i3 és nejét rögtönzött ágyra fektette, s az előhozott ruhadarabokkal takar­gatta. Az olasz gróf is csak alsónadrágban és papucs­ban volt, kalap nélkül. Didergett a fölindulástól és a­­ hidegtől. Ott a kertben öltözködött, miután feleségét gondosan betakargatta. Fél nyolckor a nap feljött és a levegő csak­hamar fölmelegült, egyike volt a legpompásabb napoknak. A kedélyek is lassacskán csillapodtak. De mindenki künn maradt a szabad ég alatt és a beszéd természetesen az imént történt események körül for­gott. Fél kilenckor lassanként visszaszállingóztunk a hotelbe, részint reggelizni, részint pedig a hiányos toiletteket kiegészíteni. Én nagyon elővigyázó vol­tam és azonnal lefoglaltam a földszinten egy szobát, mert a harmadik emeleten lakni a történtek után még sem látszott tanácsosnak. Ép holmimat pakkol­­gattam a harmadik emeleten, a­mint­egy kilenc óra tájban ismét újabb lökések rázták meg a falakat. A rengés ezúttal csak rövid ideig tartott. A hotel lakói, jó magam is, az egész napot künn a szabadban töl­töttük, csak étkezni mentünk be a nagy terembe. Sokan a társaságból lesiettek a faluba, tudo­mást szerzendők, hogy nem történt-e ott valami baj ? Ospedalettiben sem emberben, sem jószágban­­ nem esett baj. A házak is megkímélve maradtak a­­ megrongáltatástól. De San­ Remoban s velünk szintén szomszédos Bordigherában már nagyon elszomorítók az állapotok. San­ Remóban egy templom tornya beomlott,­­ szintúgy néhány ócska ház is. Ezenkívül a legtöbb­­ házakat kisebb-nagyobb mértékben megrongálta a föld­rengés. Sok épületen oly jelentékeny repedések kelet­keztek, hogy a benlakókat azonnal ki kellett költöz­tetni. A »Hotel de Rome« San­ Remoban egyike a legmegrongáltabb épületeknek. A­mint beszélik, e ház tele a legveszélyesebb repedésekkel, az erkélyek leszakadtak, a tetőzet egy része beomlott. Minden­kinek ki kellett költözni­e hotelból. Az épület düle­­dezik. Rendkívül megsérültek az óriási nagy »Hotel de Nice,« a »Hotel des Anglais« és »Bellevue,« me­lyekből szintén mindnyájan elköltöztek. Bordighera még szomorúbb képet nyújt, mint San­ Remo. A legnagyobb szállóház, »Grand hotel Bordighera« lépcsőháza beomlott, a falak tele van­nak repedésekkel. Elmenekült onnan mindenki. Sok ház és villa beomlott, még több sérült meg, úgy hogy el lehet mondani, hogy egész Bordigherában nem maradt egy ház sem épen. És mind e sok szerencsét­lenség mellett még szerencsének mondható, hogy itt legalább emberélet nem esett áldozatul. A Riviera más pontján annál több. A földrengés nyugatról, vagyis Franciaország felől jött. Rémítő rombolást tett Nizzában, Mentone­­ban, de kiváltképen Ventimilleben. Persze nem lehet mindent elhinni, a­mit ilyenkor össze-vissza beszél­nek, de tény, hogy tömérdek a kár s igen sok a ha­láleset. A Riviera keletibb részében, nevezetesen Savona, Noli, Taggia, Bassanoban és egyéb helyeken házsorok dőltek romba, eltemetve az embereket. A veszély valószínűleg már elmúlt, bár tegnap egész nap, még éjjel is hallatszott a föld moraja és éjfél után két órakor, valamint reggeli háromne­gyed hatkor éreztünk egy kis lökést, de ezek már na­gyon gyengék voltak. Éjjel természetesen nem igen tudunk aludni, a

Next