Fővárosi Lapok, 1887. április (24. évfolyam, 90-118. szám)

1887-04-08 / 97. szám

Thedy Miksa, mint legkiválóbbak között, L'Allemand művéé (Neipperg Ervin gróf arcképe) az elsőség , addig a pastellfestők közül Trentin emelkedik ki legmaga­sabban. Gelli (Florenc), kinek tavaly készített művei, a király nagy képe és Tilgner szobrász arcképe, feltű­nést keltettek, ez évben gyöngébb munkákkal jelent meg, a­minek oka bizonyára nem a festő tehetségének lankadásában keresendő, hanem azon körülményben, hogy a művész ez évben fölötte sok munka között osztotta meg gondját. A történeti tárgyú festményekhez érve, meg­kezdhetjük az ígért részletes leírást, mert a tárlat két legnagyobb és legtöbb igényekkel fellépő képe két történelmi tárgyú mű. Az első Hildebrand Ernő (Berlin) óriási méretű festménye »Tullia.« Ára a katalógus szerint hatvan­ezer márka, értéke, véleményem szerint, jóval kevesebb. Tullia, a történelem adatai szerint férjét, Tarquiniust, összeesküvésre izgatta saját atyja, Servius Tullius el­len. Az agg király, értesülve Tarquinius terveiről, a Capitoliumba siet és szemrehányásokkal illeti Tar­quiniust, ki apósát a Capitul lépcsőin letaszítja és még mielőtt hívei hazavihették volna, szolgái által meg­gyilkoltatja. Tullia a szenátusban férjét mint királyt üdvözli, kegyetlen örömének pedig a férj diadala fö­lött az által ad kifejezést, hogy kocsiját atyja holtteste fölött hajtatja el. E mozzanatot fogta fel a művész. A szélesebb utca előterében az apa holtteste fekszik ketté hasított fejjel, míg Tullia kocsija a háttér egy szűkebb utcá­jából jőve, és a földön fekvő holttesthez ért. A lovak visszaijedve ágaskodnak fel, de továbbfutásra ösztönzi őket a kocsi elején ülő szerecsen, kit a kocsiban álló úrnőjének parancsszava hajt a kegyetlenség e bor­zasztó tettére. A nép, férfi és nő, rémülve menekül a borzasztó jelenet elől, míg a kocsi mögül a zsoldosok serege tódul az előtér felé, hangos lármával rázva ma­­gasra emeli fegyvereit. CJ O'­ Hajmeresztőnek elég hajmeresztő a jelenet ha­tása és ha a festő célja az volt, hogy a közönséget meg­rendítse, e célt elérte. Ha azonban nem az első pillanat hatásának alkotta művét — a­mit pedig ily nagy­szabású műtől megkívánhatunk — akkor ellene nemcsak történeti szempontból emelhetünk kifogást. Maga Tullia alakja esik első­sorban kritika alá. Ő, mint a cselekvény központja, egyszersmind a kép főalakja is, reá irányul tehát első­sorban figyelmünk. Ez a Tullia azonban csak a kép főalakja és nem a cselekvény központja. Közte és a cselekvény között hiányzik a lélektani kapocs. Ezekben a távol űrbe meredő szemekben, ebben a színpadi poseban nincs semmi egy igazi Tullia érzelmeiből, nincs semmi, ami megengedné,hogy a cselekvőről a tettre következtessünk. Hildebrand Tulliája egy őrjöngő, kinek fogalma sincs arról, a­mi körülötte történik. Arcának egy vonása sincs összhangban a cselekedet borzasztóságával, mert arcáról, állásáról nem olvashatjuk az öntudatosságot, melylyel tettét elköveti. Ez a Tullia-fej lehet Medusa­­fő, melynek más adta a kővé meresztő hatást, lehet­­ extázisban levő Sibylla feje, de nem oly egyéné, ki érze­­­­lemtől hajtatva, öntudatosan cselekszik. E kimagasló f­alak és a körötte lefolyó cselekvény között nehéz­­ összetartozóságot felfedezni, mert Tullia arcában nem találjuk meg az érzelmeket, melyek Tullia tettének indító okai lehetnek. Ha Tullia szemei nem az űrbe merednének, hanem a gyűlölet kifejezésével a kocsija útját elzáró holttestre lennének irányozva, ha keze nem a semmibe nyúlna, hanem a holttestre mutatna, ha alakja nem oly mereven magaslanék fölfelé, hanem mintegy taglejtése irányát követve, a holttest felé hajolna le, akkor látnák, tudnók, hogy e nő kocsiját a holttest fölött akarja elhajtatni, holott így csak azt látjuk, hogy a kocsiban egy női alak áll, egy nő, ki tán megörült a kocsija előtt fekvő holttest láttára. Ami a részleteket illeti, csak az ellen van kifogásunk, hogy a kocsi nyomában rohanó harcosok arcán oly kevés a római jelleg. A legtöbb arc határozottan semita typus, mely pedig a római jelleggel kevés rokonságot mutatott fel. Az alakok odaállítása, a festmény scenirozása fölötte ügyes kézről tanúskodik, a­mennyiben a tulajdonképi cselekvény önmagától lép előtérbe. A jelenet a háttérből indul ki a szabad előtér felé és sehol sem mutat csonka alakokat, úgy hogy teljesen befejezett egészet képez. Rajzban és színezésben egyaránt magasan áll Hildebrand és »Tulliá«-ja műremek lehetne — egy más Tulliával. A tárlat második nagyszabású történeti tárgyú festménye Seligmann (München) műve. Ez ama jele­netet ábrázolja, midőn babenbergi Lipót medvevadá­szaton Ottó császár életét megmenti. A császár lánd­zsája a medve oldalába törött és Lipót ifja épp idején éri a vad torkát, hogy az támadó helyzetéből hátra­felé egy sziklahasadékba dőljön. Seligmann ép oly jó anatómus, amely ügyes festő és alakjainak, a modern kor fia lévén, csak az esemény korának megfelelő erőt nem volt képes megadni. Ez a két alak inkább ter­mett századunk szalonjainak parquettjére, mint a lovagias középkor medvevadászataira. Minden tekintetben jó munkát szolgáltatott Krämer János (Bécs). A házasságtörő nő Krisztus előtt című festményben, melyen az a jelenet van ecse­telve, midőn a Megváltó a nőt megkövezni akaró nép­hez fordulva, ama szép szavakat mondja: »A ki min­den bűntől tisztának tudja magát, az dobja az első követ rája.« A tárlat­ legsikerültebb festményei közé tartozik Schmid Mátyásnak (München) reprodukciókban már szélesebb körben ismert két műve: »A képtárlatban« és »A bucsujárás«. Az első egy öreg és egy fiatal ba­rátot ábrázol, amint a képtárlaton ép ama festmény előtt mennek el, mely a kissé nagyon is dekolletált Európa elragadását ábrázolja Jupiter által. Az öreg barát erkölcsi szigora alól kikandikáló sunyiság ép oly jóízű humorral hat, mint a fiatalabb félénk kíván­csisága, melylyel a képet futtában megnézi. Szívhez szóló »A bucsujárók«, melyen az apa a hátán hozza — szóbeszéd indult. Tudakolta a dolgot mindenki, s nem tartották rendes dolognak, hogy Mária a kastélyban van, a­hová nem járnak fényes urak többé a szeren­csétlenség óta. Maga Balázs Imre is, ki sok könyör­gésre megengedte előbb a lányának, hogy a beteget meglátogathassa, hogy a szóbeszédet megelégelte, visszakövetelte leányát. Szegény ember, de nemes em­ber ő is, ki nem tűrheti, hogy leányáról rosszat mon­danak. Akarja, hát adják vissza. Bártfai László végig­hallgatta hidegen, s azt felelte, hogy költözzék ő is a kastélyba, mert az öcscse nem tud többé Mária nélkül lenni. Ápolják mind a ketten a szerencsétlent, jöj­jön ő is. De Balázs Imre, a­milyen durva és kötekedő volt, valami olyast mondott, hogy nem akar nagyurak kegyelmén élni, s a lányát sem nevelte betegápoló­nak. Ne ingereljék hát, hanem adják meg, a mit kö­vetel. Akkor megjelent Mária. Balázs megkapta a kezét s ráriyalt: — Gyere! Mária kikapta a kezét, s azt felelte: — Nem mehetek! És akkor káromlásokban tört ki Balázs, de Má­ria ott hagyta, s visszament a betegszobába. A sze- i­gény vak felült a kereveten s ijedten, alig hallhatólag­­ kérdezte: — Elment, Mária, a bátyám? Balázs Imre gyilkos fenyegetések között rohant ki a kastélyból, s attól fogva folyton leskelődött a leányára. Majd visszakerüti ő még! Majd visszakerü­l élve, s ha nem jön a szavára, ha nem jön erőszakkal, majd visszakerü­l halva. A rossz lány! Nem nemesi ivadék, hanem parasztvér, a­ki nem érdemli, hogy ő legyen az apja, mert ő becsületes ember. És fenyege­tőzött, szitkozódott mindenkinek a faluban, és aztán kikacagta mindenki. Keresheted már Balázs! Futhatsz utána már, mert utadban állnak a nagyságosok és úgy eldugnak, hogy soha ki nem bújsz a napvilágra. Légy békével tehát. Ha megengedted, hogy meglátogassa a beteget, már most tűrd el békével, ha nem akar eljönni hivá­­sodra a kastélyból. Jó világ van ott, gazdagság van, mi egy s más, eredj oda Balázs te is. Mit is akartál te? Tudjuk bizony mind. Azt akartad, hogy könyörgésre kényszerítsd az uraságot, s aztán ne hajolj se kérésre, se könyörgésre, hanem kimutasd, hogy minden szegénységed mellett is — te vagy az erősebb. Tudjuk, tudjuk. . . Hiú ember vol­tál, hiú ember maradsz holtad napjáig, úgy, úgy mit ordítasz hát, mint a barom ? Mit dühösködöl ?­­ Egy reggel lárma támadt a kastélyban. A cse­lédházból inasok futottak a kertbe és asszonyok nagy jajgatással. Bártfai László pisztolyt kapott elő. Mi történt ? A hársak alatt Mária feküdt. Vállából vér folyt. Rálőtt az apja, az történt. A vadállat! Bártfai egy pillantást vetett a leányra, ki beha­rapva ajkát, meg se sziszszent a fájdalomtól, s egy másik pillantást vetett a park alatt levő útra, melyről Balázs Imre fenyegetett fel ököllel. Bártfai nyugodtan ráemelte a pisztolyt. A cselédek reszketve nézték. Az ur lőni fog, s az ur sohasem téveszt. De a nagyságos ur leeresztette karját megvetés­sel, s Mária mellé térdelt. Este­felé Balázst összekötözve hurcolták el a csendőrök. Mind suttogták akkor, hogy gonosz dolga lett volna, ha a nagyságos ur valahogy ki nem menti a paragrafusokból, melyeket a fejére olvastak a biró urak. így is három hónapig ült, mig kieresztették. De megérdemli a bolond, miért okvetetlenkedett. (Folyt. köv.) 704 — A halász unokája. (Orosz elbeszélés.) Irta Salov. (Folytatás.) IX. Öt versenyi távolság választott el engem Bor­­ckinától. Gyakran átrándultam oda, részint vadászat kedvéért, részint mert vonzott e csinos falucska, liget közepett emelkedett vén templomával, melynek köze­lében hömpölygött tova a Petcsavszka folyama, az öreg Dronics kunyhója felé, szélesen kígyózó ezüst szalagként a sikon, melyet minden tavaszszal el szokott önteni. Az urasági lak, hársfával szegélyzett széles utaival, oly buskomor színezetet adott a képnek, mely a múltak emlékeit ébresztette föl. A vén fák lombjai egy csermely által táplált tóra hatoltak. Partjain a legmélyebb csönd uralgott. A sás közt a vizi liliom széles levelei s fehér virágai lebegtek a tó felü­letén. A víz egyik oldalán malom emelkedett, mely­nek tetején galambok búgtak; a töltésen elhízott patkányok sétáltak a gabnaraktár felé. A part mellett mosó asszonyok surkolták nagy buzgalommal fehér­neműiket. Olykor egész madárcsapat szállt le a fákra, élénk csevegésbe merülve. A százados kert, vén fáival, kellemes, hűs árnyat adott; a pavillonok azonban pusztulófélben voltak; egy fából épült erdei lak, melynek homlokzatát négy oszlop tartotta, szintén a múlandóság képét mutatta. Ablaküvegeinek egy része össze volt zúzva, más részét pedig az idő szivárvány­­színre festette be; az erkélyeket szintén megviselte a kor, karfái letördelőztek. A rózsabokrokat, melyek egykor szépségekkel s illatukkal tűntek föl, elnyomta a vadszeder meg a csalán, a teljes elhagyatottság szo­morú képét tárva föl. A kastélytól pár lépésnyire a hajdani birtokos által építtetett templom jó karban állt meg; a földes­urak mindig szerettek hivalkodni túlbuzgó, vallásos érzületekkel. Egy sereg csóka, varjú röpkedett ki és be a torony nyílásain, egyedül zavarva meg e keritett helyi csöndjét, hol nehány sirhalom félig a buja fűben veszett el. Egyik sirkövön a következő felírás volt olvasható: »Itt nyugosznak hű szolgámnak, Xe­­nophonnak földi maradványai. Köszönet, öregem, béke lebegjen hamvaid fölött! Légy oly alázatos az Ég urához is, mint voltál gazdádhoz itt e földön.« Lentebb e sorok álltak . »Ezt az emléket a birtokos Kalantaroff Volodimirovics Hilarion tábornok s több érdemrend tulajdonosa állíttatta, hogy megörökítse nevét ama szolgának, a ki neki az életét mentette meg a prágai ütközetben 1794-ben. Aludjál békében, öre­gem, a boldog föltámadás hajnaláig.« A ház túlsó homlokzata teres udvarra nézett, melyen melléképületek, szik­ek, jégvermek sat. voltak, de valamennyin látszottak a pusztulás jelei. A lezárt redőnyök soha sem nyíltak föl; a födeleket zöld méh borította el s az udvar talaját fölverte a gyom és paraj.­­ Csupán egyetlenegy házacska, melyben a tiszt­tartó lakott, mutatott némi életjelt a múlandóság eme birodalmában. Kocsim zajára kifutott Krusztalott s rendkívül örvendett, mikor megpillantott. — Ejh, ön az ? — kiáltott föl bámulva ; — va­lóban nem vártam önt, mily kellemes meglepetés! Tessék belépni! Nos, mit csinál a mi öreg barátunk Dronics ?. . . De, tessék vigyázni erre a pár lépcsőre, mely ép úgy inog a láb alatt, akár a zongora-bil­lentyűk. S megfogva a karomat, fölsegített a folyosóra, miközben folyvást csevegett. Ez a fickó mindenesetre­­ nagyobb erkölcsi bátorságot tanúsított, mint a gaz­dája. Néhány tökéletesen üres termen haladtunk át, melynek ablakai nagy részben be voltak zárva. Az­­ egyiknél azelőtt való nap esett zápor egész tócsát csi­­­­nált a padolaton. A szalonban, melynek üveges ajtaja egy ter­­­­raszra nyílt, madrác nélkül való vaságyat pillantott

Next