Fővárosi Lapok, 1887. április (24. évfolyam, 90-118. szám)
1887-04-08 / 97. szám
Thedy Miksa, mint legkiválóbbak között, L'Allemand művéé (Neipperg Ervin gróf arcképe) az elsőség , addig a pastellfestők közül Trentin emelkedik ki legmagasabban. Gelli (Florenc), kinek tavaly készített művei, a király nagy képe és Tilgner szobrász arcképe, feltűnést keltettek, ez évben gyöngébb munkákkal jelent meg, aminek oka bizonyára nem a festő tehetségének lankadásában keresendő, hanem azon körülményben, hogy a művész ez évben fölötte sok munka között osztotta meg gondját. A történeti tárgyú festményekhez érve, megkezdhetjük az ígért részletes leírást, mert a tárlat két legnagyobb és legtöbb igényekkel fellépő képe két történelmi tárgyú mű. Az első Hildebrand Ernő (Berlin) óriási méretű festménye »Tullia.« Ára a katalógus szerint hatvanezer márka, értéke, véleményem szerint, jóval kevesebb. Tullia, a történelem adatai szerint férjét, Tarquiniust, összeesküvésre izgatta saját atyja, Servius Tullius ellen. Az agg király, értesülve Tarquinius terveiről, a Capitoliumba siet és szemrehányásokkal illeti Tarquiniust, ki apósát a Capitul lépcsőin letaszítja és még mielőtt hívei hazavihették volna, szolgái által meggyilkoltatja. Tullia a szenátusban férjét mint királyt üdvözli, kegyetlen örömének pedig a férj diadala fölött az által ad kifejezést, hogy kocsiját atyja holtteste fölött hajtatja el. E mozzanatot fogta fel a művész. A szélesebb utca előterében az apa holtteste fekszik ketté hasított fejjel, míg Tullia kocsija a háttér egy szűkebb utcájából jőve, és a földön fekvő holttesthez ért. A lovak visszaijedve ágaskodnak fel, de továbbfutásra ösztönzi őket a kocsi elején ülő szerecsen, kit a kocsiban álló úrnőjének parancsszava hajt a kegyetlenség e borzasztó tettére. A nép, férfi és nő, rémülve menekül a borzasztó jelenet elől, míg a kocsi mögül a zsoldosok serege tódul az előtér felé, hangos lármával rázva magasra emeli fegyvereit. CJ O' Hajmeresztőnek elég hajmeresztő a jelenet hatása és ha a festő célja az volt, hogy a közönséget megrendítse, e célt elérte. Ha azonban nem az első pillanat hatásának alkotta művét — amit pedig ily nagyszabású műtől megkívánhatunk — akkor ellene nemcsak történeti szempontból emelhetünk kifogást. Maga Tullia alakja esik elsősorban kritika alá. Ő, mint a cselekvény központja, egyszersmind a kép főalakja is, reá irányul tehát elsősorban figyelmünk. Ez a Tullia azonban csak a kép főalakja és nem a cselekvény központja. Közte és a cselekvény között hiányzik a lélektani kapocs. Ezekben a távol űrbe meredő szemekben, ebben a színpadi poseban nincs semmi egy igazi Tullia érzelmeiből, nincs semmi, ami megengedné,hogy a cselekvőről a tettre következtessünk. Hildebrand Tulliája egy őrjöngő, kinek fogalma sincs arról, ami körülötte történik. Arcának egy vonása sincs összhangban a cselekedet borzasztóságával, mert arcáról, állásáról nem olvashatjuk az öntudatosságot, melylyel tettét elköveti. Ez a Tullia-fej lehet Medusafő, melynek más adta a kővé meresztő hatást, lehet extázisban levő Sibylla feje, de nem oly egyéné, ki érzelemtől hajtatva, öntudatosan cselekszik. E kimagasló falak és a körötte lefolyó cselekvény között nehéz összetartozóságot felfedezni, mert Tullia arcában nem találjuk meg az érzelmeket, melyek Tullia tettének indító okai lehetnek. Ha Tullia szemei nem az űrbe merednének, hanem a gyűlölet kifejezésével a kocsija útját elzáró holttestre lennének irányozva, ha keze nem a semmibe nyúlna, hanem a holttestre mutatna, ha alakja nem oly mereven magaslanék fölfelé, hanem mintegy taglejtése irányát követve, a holttest felé hajolna le, akkor látnák, tudnók, hogy e nő kocsiját a holttest fölött akarja elhajtatni, holott így csak azt látjuk, hogy a kocsiban egy női alak áll, egy nő, ki tán megörült a kocsija előtt fekvő holttest láttára. Ami a részleteket illeti, csak az ellen van kifogásunk, hogy a kocsi nyomában rohanó harcosok arcán oly kevés a római jelleg. A legtöbb arc határozottan semita typus, mely pedig a római jelleggel kevés rokonságot mutatott fel. Az alakok odaállítása, a festmény scenirozása fölötte ügyes kézről tanúskodik, amennyiben a tulajdonképi cselekvény önmagától lép előtérbe. A jelenet a háttérből indul ki a szabad előtér felé és sehol sem mutat csonka alakokat, úgy hogy teljesen befejezett egészet képez. Rajzban és színezésben egyaránt magasan áll Hildebrand és »Tulliá«-ja műremek lehetne — egy más Tulliával. A tárlat második nagyszabású történeti tárgyú festménye Seligmann (München) műve. Ez ama jelenetet ábrázolja, midőn babenbergi Lipót medvevadászaton Ottó császár életét megmenti. A császár lándzsája a medve oldalába törött és Lipót ifja épp idején éri a vad torkát, hogy az támadó helyzetéből hátrafelé egy sziklahasadékba dőljön. Seligmann ép oly jó anatómus, amely ügyes festő és alakjainak, a modern kor fia lévén, csak az esemény korának megfelelő erőt nem volt képes megadni. Ez a két alak inkább termett századunk szalonjainak parquettjére, mint a lovagias középkor medvevadászataira. Minden tekintetben jó munkát szolgáltatott Krämer János (Bécs). A házasságtörő nő Krisztus előtt című festményben, melyen az a jelenet van ecsetelve, midőn a Megváltó a nőt megkövezni akaró néphez fordulva, ama szép szavakat mondja: »A ki minden bűntől tisztának tudja magát, az dobja az első követ rája.« A tárlat legsikerültebb festményei közé tartozik Schmid Mátyásnak (München) reprodukciókban már szélesebb körben ismert két műve: »A képtárlatban« és »A bucsujárás«. Az első egy öreg és egy fiatal barátot ábrázol, amint a képtárlaton ép ama festmény előtt mennek el, mely a kissé nagyon is dekolletált Európa elragadását ábrázolja Jupiter által. Az öreg barát erkölcsi szigora alól kikandikáló sunyiság ép oly jóízű humorral hat, mint a fiatalabb félénk kíváncsisága, melylyel a képet futtában megnézi. Szívhez szóló »A bucsujárók«, melyen az apa a hátán hozza — szóbeszéd indult. Tudakolta a dolgot mindenki, s nem tartották rendes dolognak, hogy Mária a kastélyban van, ahová nem járnak fényes urak többé a szerencsétlenség óta. Maga Balázs Imre is, ki sok könyörgésre megengedte előbb a lányának, hogy a beteget meglátogathassa, hogy a szóbeszédet megelégelte, visszakövetelte leányát. Szegény ember, de nemes ember ő is, ki nem tűrheti, hogy leányáról rosszat mondanak. Akarja, hát adják vissza. Bártfai László végighallgatta hidegen, s azt felelte, hogy költözzék ő is a kastélyba, mert az öcscse nem tud többé Mária nélkül lenni. Ápolják mind a ketten a szerencsétlent, jöjjön ő is. De Balázs Imre, amilyen durva és kötekedő volt, valami olyast mondott, hogy nem akar nagyurak kegyelmén élni, s a lányát sem nevelte betegápolónak. Ne ingereljék hát, hanem adják meg, a mit követel. Akkor megjelent Mária. Balázs megkapta a kezét s ráriyalt: — Gyere! Mária kikapta a kezét, s azt felelte: — Nem mehetek! És akkor káromlásokban tört ki Balázs, de Mária ott hagyta, s visszament a betegszobába. A sze- igény vak felült a kereveten s ijedten, alig hallhatólag kérdezte: — Elment, Mária, a bátyám? Balázs Imre gyilkos fenyegetések között rohant ki a kastélyból, s attól fogva folyton leskelődött a leányára. Majd visszakerüti ő még! Majd visszakerül élve, s ha nem jön a szavára, ha nem jön erőszakkal, majd visszakerül halva. A rossz lány! Nem nemesi ivadék, hanem parasztvér, aki nem érdemli, hogy ő legyen az apja, mert ő becsületes ember. És fenyegetőzött, szitkozódott mindenkinek a faluban, és aztán kikacagta mindenki. Keresheted már Balázs! Futhatsz utána már, mert utadban állnak a nagyságosok és úgy eldugnak, hogy soha ki nem bújsz a napvilágra. Légy békével tehát. Ha megengedted, hogy meglátogassa a beteget, már most tűrd el békével, ha nem akar eljönni hivásodra a kastélyból. Jó világ van ott, gazdagság van, mi egy s más, eredj oda Balázs te is. Mit is akartál te? Tudjuk bizony mind. Azt akartad, hogy könyörgésre kényszerítsd az uraságot, s aztán ne hajolj se kérésre, se könyörgésre, hanem kimutasd, hogy minden szegénységed mellett is — te vagy az erősebb. Tudjuk, tudjuk. . . Hiú ember voltál, hiú ember maradsz holtad napjáig, úgy, úgy mit ordítasz hát, mint a barom ? Mit dühösködöl ? Egy reggel lárma támadt a kastélyban. A cselédházból inasok futottak a kertbe és asszonyok nagy jajgatással. Bártfai László pisztolyt kapott elő. Mi történt ? A hársak alatt Mária feküdt. Vállából vér folyt. Rálőtt az apja, az történt. A vadállat! Bártfai egy pillantást vetett a leányra, ki beharapva ajkát, meg se sziszszent a fájdalomtól, s egy másik pillantást vetett a park alatt levő útra, melyről Balázs Imre fenyegetett fel ököllel. Bártfai nyugodtan ráemelte a pisztolyt. A cselédek reszketve nézték. Az ur lőni fog, s az ur sohasem téveszt. De a nagyságos ur leeresztette karját megvetéssel, s Mária mellé térdelt. Estefelé Balázst összekötözve hurcolták el a csendőrök. Mind suttogták akkor, hogy gonosz dolga lett volna, ha a nagyságos ur valahogy ki nem menti a paragrafusokból, melyeket a fejére olvastak a biró urak. így is három hónapig ült, mig kieresztették. De megérdemli a bolond, miért okvetetlenkedett. (Folyt. köv.) 704 — A halász unokája. (Orosz elbeszélés.) Irta Salov. (Folytatás.) IX. Öt versenyi távolság választott el engem Borckinától. Gyakran átrándultam oda, részint vadászat kedvéért, részint mert vonzott e csinos falucska, liget közepett emelkedett vén templomával, melynek közelében hömpölygött tova a Petcsavszka folyama, az öreg Dronics kunyhója felé, szélesen kígyózó ezüst szalagként a sikon, melyet minden tavaszszal el szokott önteni. Az urasági lak, hársfával szegélyzett széles utaival, oly buskomor színezetet adott a képnek, mely a múltak emlékeit ébresztette föl. A vén fák lombjai egy csermely által táplált tóra hatoltak. Partjain a legmélyebb csönd uralgott. A sás közt a vizi liliom széles levelei s fehér virágai lebegtek a tó felületén. A víz egyik oldalán malom emelkedett, melynek tetején galambok búgtak; a töltésen elhízott patkányok sétáltak a gabnaraktár felé. A part mellett mosó asszonyok surkolták nagy buzgalommal fehérneműiket. Olykor egész madárcsapat szállt le a fákra, élénk csevegésbe merülve. A százados kert, vén fáival, kellemes, hűs árnyat adott; a pavillonok azonban pusztulófélben voltak; egy fából épült erdei lak, melynek homlokzatát négy oszlop tartotta, szintén a múlandóság képét mutatta. Ablaküvegeinek egy része össze volt zúzva, más részét pedig az idő szivárványszínre festette be; az erkélyeket szintén megviselte a kor, karfái letördelőztek. A rózsabokrokat, melyek egykor szépségekkel s illatukkal tűntek föl, elnyomta a vadszeder meg a csalán, a teljes elhagyatottság szomorú képét tárva föl. A kastélytól pár lépésnyire a hajdani birtokos által építtetett templom jó karban állt meg; a földesurak mindig szerettek hivalkodni túlbuzgó, vallásos érzületekkel. Egy sereg csóka, varjú röpkedett ki és be a torony nyílásain, egyedül zavarva meg e keritett helyi csöndjét, hol nehány sirhalom félig a buja fűben veszett el. Egyik sirkövön a következő felírás volt olvasható: »Itt nyugosznak hű szolgámnak, Xenophonnak földi maradványai. Köszönet, öregem, béke lebegjen hamvaid fölött! Légy oly alázatos az Ég urához is, mint voltál gazdádhoz itt e földön.« Lentebb e sorok álltak . »Ezt az emléket a birtokos Kalantaroff Volodimirovics Hilarion tábornok s több érdemrend tulajdonosa állíttatta, hogy megörökítse nevét ama szolgának, a ki neki az életét mentette meg a prágai ütközetben 1794-ben. Aludjál békében, öregem, a boldog föltámadás hajnaláig.« A ház túlsó homlokzata teres udvarra nézett, melyen melléképületek, szikek, jégvermek sat. voltak, de valamennyin látszottak a pusztulás jelei. A lezárt redőnyök soha sem nyíltak föl; a födeleket zöld méh borította el s az udvar talaját fölverte a gyom és paraj. Csupán egyetlenegy házacska, melyben a tiszttartó lakott, mutatott némi életjelt a múlandóság eme birodalmában. Kocsim zajára kifutott Krusztalott s rendkívül örvendett, mikor megpillantott. — Ejh, ön az ? — kiáltott föl bámulva ; — valóban nem vártam önt, mily kellemes meglepetés! Tessék belépni! Nos, mit csinál a mi öreg barátunk Dronics ?. . . De, tessék vigyázni erre a pár lépcsőre, mely ép úgy inog a láb alatt, akár a zongora-billentyűk. S megfogva a karomat, fölsegített a folyosóra, miközben folyvást csevegett. Ez a fickó mindenesetre nagyobb erkölcsi bátorságot tanúsított, mint a gazdája. Néhány tökéletesen üres termen haladtunk át, melynek ablakai nagy részben be voltak zárva. Az egyiknél azelőtt való nap esett zápor egész tócsát csinált a padolaton. A szalonban, melynek üveges ajtaja egy terraszra nyílt, madrác nélkül való vaságyat pillantott