Fővárosi Lapok, 1887. június (24. évfolyam, 149-178. szám)

1887-06-01 / 149. szám

szivében, ki mint árva szeretetlenségben nőtt fel, s ki éveit a kötelességek örömtelen teljesítésében tölté, hamar kipattant és elharapózott, az a tűz, mely az éden melegét ígérte egész életére és valóban csak szárnyait égette el, hogy a magasban röpködőt tehe­tetlenül ejtse a kétségbeesés örvényébe. Ugyanis rövid néhány hónapi házassága után kitűnt, hogy a szegény nő egy csaló hálójába került, kinek már van törvényes neje,s vannak gyermekei. Az őrjöngés szélén találtam s kötelességet véltem telje­síteni, midőn a vallás vigasztalásaival igyekeztem könnyíteni e súlyos és váratlan csapás elviselésének terhében s mint a kit úgy­szólván gyermekkora óta ismerek, magamhoz vettem, minden jót várva számára az idő gyógyító erejétől. Tehettem volna-e másként, már a keresztényi szeretet parancsoló szavára is, midőn elhagyatva, megcsalatva s minden támasz nélkül találtam ? Nem akarom e szegény nő fájdalmait festeni, melyeket ügyének minden fordulatánál szenvedett, nem azokról az aggodalmakról írni, melyeket kiállott a férje elleni hajsza napjaiban, a kit még most is szeret s a kihez még mindig feltétlenül ragaszkodik. Bámulom e nemes lélek kitartását azzal szemben, ki oly aljasan viselte magát irányában és meghajlok ez erős jellem láttára, mely a szivén ütött mély seb dacára sem a boszú enyhet adó érzetét juttatja ura­lomra, de kíméli, óvja most is azt, ki tőle csak meg­vetést érdemel. Ilyen körülmények között természe­tesen a vizsgálat férjével szemben nem vezet ered­ményre s talán egész ügyük örökké megoldatlan marad. Hiszen vannak ilyen rejtélyek az életben s tapasztalva, hogy tudja lépteit, tudósítja mindarról, a­mi ellene készül, hogy pénzzel is ellátja tehetsége szerint, sőt hogy találkozik vele olykor kifürkész­hetetlen módon és helyeken, letettem a reményről hogy ügyét rendezhessem s nem is forszírozom tovább. De van egy körülmény, a­mi elodázhatatlan fel­adatommá teszi, hogy jövőjéről gondoskodjam s ez az, hogy a ma jelzett szerencsétlen házasság nem maradt gyümölcstelen s igy az anyát már csak azért is el kell látni, hogy gyermekét neveltethesse. Az én házamat mikor megnyitottam számára, otthonául ajánlottam fel neki s nem is oly sürgős, hogy elhagyja azt, bár exponált állásomban egy ismeretlen nő érkezése s nálam tartózkodása igy is sok kellemetlen mende­mondára ad alkalmat, mit tapasztalva ő maga siettet, hogy általad és összeköttetéseid által valami álláshoz segítsem. A kis-hangácsi iskola tanítónői állomására hirdetett pályázatot olvasva, azonnal eszembe jutott, hogy kérvényét elküldjem, eddig minden bizonynyal kezeidben van. Többet cselekszel emberbaráti köteles­ségnél, ha e nő kineveztetését kieszközlöd s engem is mély hálára kötelezesz, ha segédkezet nyújtasz, hogy a könyörtelen sors további üldözéseitől megmentsük, hogy tért adjunk elismerésre méltó tehetségeinek, de különösen, hogy lehetővé tegyük azt, hogy ártatlan gyermekével tisztességesen megélhessen. A minden­ható sokszorosan meg fog áldani e jótettedért, engem pedig úgy mint e szegény nőt, kinek érdekében talán már többet elmondtam, mint a mennyit türelmed elbír, — mély hálára kötelezesz! —« A vonatkozási számok útmutató fonala is meg­szakadt. Mi lett Törteli Ágnesből ? Lázasan fürkésztem tovább a nélkül, hogy eredményre jutottam volna. Nagysokára azután a véletlenség vezetett újra nyomába. Enyhébb helyet biztosított neki a sors a kis-hangácsi pusztaságnál s bánatát, csalódásait meg­gyógyította a minden nehéz fájdalomnak egyedüli gyógyszere. Kissé megdöbbentett, mikor az orvosi bizonyítvány könyörtelen tételei között a »catarrhus specifikus bronchialis«-t olvastam, halála indító okául, de könnyebben lélekzettem fel, mikor az iratokból azt is megtudtam, hogy árváját fölvették az árvaházba. A folyosó egyik nyitott ajtajában látjuk, hogy lépcső vezet föl; odabent napsugár csillog s, érezzük, hogy virágillat árad le a magasból. Az asoteá­ba vezet föl e lépcső, mely a háznak téglával kirakott s falazott korláttal környezett la­pos teteje. Virító növények csoportjai állanak ott s a kor­látról nagy cserepekben kaktuszok, áloék és apró pál­mák integetnek az üde légáramban. A háztetők sokasága, a templomtornyok s a magasan kizöldelő fák sajátságos képet nyújtanak az első percben, a­mit növel az az érthetetlen moraj is, mely nem egyéb, mint az ide fölható utcai élet zaja. Lassanként vesszük csak észre az épületek so­rában jó ismerőseinket. Amott a katedrál komor tor­nyával s a zászlót lobogtató alakkal ennek tetején. Odább az Alcazar bástyaszerü csipkés homlokzatával. Vagy az alcala­i vízvezeték, honnan a leghíresebb ke­nyeret és az ivó­vizet kapja Szevilla. Látjuk a maque­­ronai kaput, mely a város egykori tizenkét kapujá­nak fönmaradt emléke. Amott a Quadalquivir-t, a Tiraná­ba vezető híddal s partján a szép régi arany­­toronynyal, melyben a kikötő felügyelősége van. A ki­kötőben hajók zengenek, valóságos dióhéjak, ha arra gondolunk, hogy ezek a nyílt tengerre is ki mer­nek szállni. Odébb a sétatér, a Montpensier-palotával s még odébb a — De ime! El is felejtem, hogy a család már is­mét a patio-ba gyűlt össze s meg kell köszönnünk a szives engedélyt, hogy házukat igy össze-vissza jár­hattuk. Bucsuzásnál természetesen azt fogják mondani: »Ya sabe Usted donde está su casa«, a­mi szó szerint annyit tesz: »Most már tudja ön, hogy hol van a háza.« A­mi nemcsak frázis, mert ha újra ide vetőd­nénk, csakugyan igen szívesen látnának. Majthényi Flóra. Kirándulás — röptében! — Úti karcolat a budapest-kolozsvári kirándulásr­ól. — (Irigyelt miniszterelnök. — »Vonat-gyuladás.« — Árvíz és vizár. — Szorongás és szorultság. — Nagyvárad. — Egy matinéé. — Az első áldomás. — Kolozsvár fele! — Az ülés. — »A második.« — Majális. — Bucsuzás és pium desideriu­m.) Valahára­ e megváltást jelző szóval üdvözöltük a vonat megindulását jelző füttyöt, mely, mint egy operaházi emlék, hosszasan csengett fülünkben i­s megindultunk a negyvennyolc órai kirándulásra, mely­nek célja az volt, hogy az E. M. K. E. ülésén jelen lehessünk. Vonatunk egy magyar gyorsvonat kedé­lyességével haladt, melyet növelt az a kedves körül­mény, hogy kilencen szorultunk egy kupéba, a kilen­cedik az ajtónak támaszkodván. Afféle »szájbilétosok­­nak« így is jó. Habár nem irigylendő a magyar kor­mányelnök állapota, most az egyszer mégis irigyelték őt mérsékelt ellenzékiek, függetlenségiek egyaránt — mert tudni kell, hogy salon­kocsija is vonatunkhoz volt csatolva s benne ő maga, azaz másodmagával, Beöthy Algernonnal. Mögöttünk járt! Ki mer beszélni kormánytól függő journalistikáról ? Ez egyszer a mi­niszterelnök függött — nem mi tőlünk, de a mi kocsinktól. Ugyancsak forrhatott a fejek az államgondok miatt, mert alig három stációnyira kigyuladt a kocsi­­tengely. Szerencsére nem a szalon­kocsié, hanem a másik! Mit mondok? szerencsére? az ám! A meg­gyűlt kocsi utasait is — legalább az írókat — hozzánk szállásolták s igy a nyolc emberre számított kupé utasainak számát szerencsésen fölvittük — tizen­négyre ! A mint kirobogtunk a nagy síkságra, s mind ha­­loványabb ködbe tünedeztek Buda bércei, a melyek közt kis családomat hagytam s mentől nyíltabban tárult elénk a nagy róna — annál inkább szorult össze a szív, látva a viz nagy pusztításait a szakadatlan esőzések átkát, vízben álló vetést, félig kimosott föl­deket, óriási vízzónákat, mocsarakat, végtelen számú pocsolya acéltükreit gúnyosan felmosolyogni az égre! Egy lucsok a magyar alföld, szánakozva néztük a velünk párhuzamosan haladó országút (szatíra!) men­tén tengelyig dagasztó kocsit, melynek fuvarosa iri­gyen tekintett robogó kupénkra. Nem tudta szegény, hogy tizennégyen szoronkodunk benne s minduntalan úgy jártunk, mint az egyszeri diák, ki másodmagával lakván egy nyomorult szűk szobácskában, reggelen­­kint azzal költötte föl társát, hogy »eredj ki, hadd kelek föl!« A kis társaság tagjainak humora végre győzött az úti viszontagságokon s a legjobb kedélyben száll­tunk ki Nagyváradon, üdvözöltetve a város érdemes férfiaiból álló küldöttség élén Berkovits Ferenc ügy­véd által lelkes, szép szavakban, melyekre e sorok írója válaszolt néhány szót. A vendégfogadók sorában Krecsányi, a lelkes színigazgató azonnal színházba hivott bennünket s alig ráztuk le az ut porát, már helyet foglaltunk a részünkre fentartott páholyokban — némelyikünk, mint jó­magam is, kit gyöngéd és figyelmes rokoni kezek fogadtak, későbben ugyan, de még elég jókor érkeztünk, hogy Somlóné - Vadnay Vilma csengő, szép hangjában, Spányi Lenke kitűnő iskolájában, Németh Józsefnek már az operából ismert tenorjában gyönyörködjünk, kacagjunk a Nyilasi és Fenyéri jóízű humorán s csodáljuk a jó rendezést, összjátékot, ének- és zenekar erejét, mely a második felvonás fináléjában nyilvánult leghatalmasabban, s mely igaz­gatójának és városának egyaránt becsületére válik. Az est hátralevő részét a »Rózsabokor« címü vendéglőben kedélyes vacsora mellett töltötték vendé­gek és házigazdák egyaránt. Másnap délelőtt néhányan a várost tekintették meg, mely egyre csinosabb lesz, épül, s minden lépten nyomon a szépitési egylet szor­gos munkájának nyomait mutatja. A házak falán nagy zászlók hirdetik a közeli választás jelöltjeinek 1092 — Szent János estéi. (Angol elbeszélé­s.) Irta M. E. F. Haworth. Első este. A legkellemesebb este volt, a minőt Szent János napján képzelni lehet. Egy keskeny gyalogút szeszé­lyes kigyózásban vonult tova a mogyoróbokrok közt. Az ösvényt két felől zöld moh szegte be. A fák lomb­jai kellemes árnyat kölcsönöztek s a növények és a vadrózsa lenge illata összevegyült az üde szellővel, mint a sötétzöld levelek a virágokkal, melyeknek szép­ségét emelik. Négy fiatal lény haladt ezen az ösvényen, a leg­szebb csoportot képezve, a minőt csak gondolhatunk. Boldogoknak lehetett őket tartani, ha ugyan a fiatal korral együtt járó kellemek és bájak boldogságot nyújthatnak. Morland Elinor, fivérének és ennek egyik pajtásának a társaságában, kisérte vissza Norman Katyt, e barátnőjét, ki nála töltötte a napot s kinek megígérte nagybátyja, hogy az út feléig elébe megy. Sétálóink, be kell vallanunk, nem igen látszottak siet­ni; önkéntelenül, mintha csak kölcsönösen megegyez­tek volna mindannyian, mindinkább lassították lép­teiket. Az a pár, mely elől járt, engedte maga előtt a másik párt elvonulni s aztán néhány perc múlva, a nélkül hogy tudta volna, mikép történhetett, már me­gint az élen volt. Koránkint a párok szemrehányást tettek egymásnak, hogy nagyon sietnek s valamely jelentéktelen csekélység ürügyül szolgált nekik arra, hogy az időt tovább nyújthassák, így például Mor­land Neville, Katynak a gavallérja, minduntalan egy-egy csipkerózsa- vagy erdei lánc-ágat akart le­szakítani ; valóban, soha sem látta­k még eme virágo­kat oly szépeknek ! Lehetett volna-e megállnia, hogy bokrétát ne kössön azokból ? Máskor meg Katy kérte meg a kísérőjét, hogy álljanak meg kissé, hallgatni a fülemüle énekét; pedig hát ez a fülemüle voltaképen csak rigó volt s mind a ketten jóízűen nevettek téve­désük felett. — Mindjárt meglátjuk már ama kanyarulatot, a­hol nagybátyám várakozik ránk, — szólt Katy, egyszerre szavába vágva kísérőjének s könnyű sóhaj lebbent el ajkán. — Hiszen nem szükséges nekünk sietni, Katy, — szólt a fiatal­ember.— Úgy is nagyon korán indul­tunk s kétségbeejtő gyorsasággal lépdeltünk. Kegyed­nek a nagybátyja még nem érkezhetett meg! Egyéb­iránt, ha ő érkeznék is meg elébb a kitűzött helyre, oly kellemetlen lenne-e az neki, ha a kocsiban ülve, kissé várakoznia kellene, a holdvilágban gyönyör­ködve? Kivált ha ábrándozni szeret, mint O’More Kathleen! — Inkább attól tartok, hogy meghal, és ezt talál kapui, — viszonzá Koty. — Aztán önnek a nővére és Everard úr már nagyon messze hátul hagy­tak minket. — Mit se aggódjék kegyed, Katy. Miért siettes­sük lépteinket, mikor talán utoljára sétálunk mi együtt ? — Talán utoljára? Hogy értelmezi ön e szava­­inkat ? — kérdezte a leányka, kinek üde, piros arca hirtelen elsápadt. De csakhamar visszanyerte önmaga fölött uralmát. — Hiszen Elinor megígérte nekem, hogy szombaton egész nap nálam tölti az időt! Való­ban nagyon rossz testvére volna ön, ha érte nem jőne, hogy este haza kísérje. És én ekkor, a szíves vendég­látást azzal is ki akarom fejezni, hogy barátnőmet jó darabig elkísérem. Oh, mi már rövid idő alatt is annyi kellemes sétát és kirándulást tettünk együtt, mikép én el sem gondolhatom, miből sejti ön, hogy ez a mi utolsó sétánk volna! — Magam sem tudom ezt megmagyarázni, — viszonzá a fiatal ember, titkos örömét találva abban hogy Katyt látszólag nyugtalanságba ejtette, mi még bájosabbá tette arcát, — annál kevésbbé tudom pedig megmagyarázni, mert ez nem előérzet s ne is tulaj­

Next