Fővárosi Lapok 1887. október (269-299. szám)
1887-10-01 / 269. szám
Szombat, 1887. október 1. 269. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Félévre................................8 frt Negyedévre..........................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október—decemberi negyedére. A 24-dik évfolyam utolsó negyedére kérjük az előfizetések megújítását s egyszersmind szépirodalmi és társadalmi napi közlönyünk szives terjesztését. A lap — mióta létezik — a jó ízlés, a nemzeti műveltség, az ismeretterjesztés és minden jó ügy hű szolgálatában áll. Válogatott szépirodalmi olvasmányokat, tárcákat nagy és élénk változatosságban s hírrovatokat bő mennyiségben nyújt a műveit olvasó közönségnek, melynek irodalmi házi barátja törekszik lenni folyvást , megbízható és szívesen látott, íróinak széles körében kitűnő veteránok s jeles fiatal erők nagy számmal vannak. A szerkesztőség, élén Vadnai Károlylyal, mindent elkövet, hogy e századnegyedes évfordulójához közelítő napilap úgy tartalmában, mint az olvasó világ rokonszenvében egyre jobban megizmosodjék. A csinos kiállításról és pontos szétküldésről az »Athenaeum« gondoskodik. Előfizetési ár : évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának Budapesten.« A nyugtalan munka. (Elbeszélés.) irta Sziklay János. Dolgom volt egyik adóhivatalban. Kellemetlen dolog minden bizonyára, mert a vége a lehető legjobb körülmények közt is csak az lehetett, hogy fizetnem kell. Többet vagy kevesebbet, az már nem igen határoz, a legfőbb kellemetlenség a fizetés, mivel hogy a fizetés kötelessége a legterhesebb valamennyi kötelesség között. A felügyelő úr előszobájában egy töpörödött arcú, ősz bajuszú, görnyedt ember ült agg íróasztala mellett. Lajstromozott. Csak a szeme csücskével pillantott fel rám, mikor beléptem, azután halkan kérdé, miközben visszahajlott a széles levelű könyvre: mi tetszik kérem ? Meglepett a hangja. Nem morgott, mint az előszobában üldögélni szokott irodai medvék. Ellenkezőleg : udvarias, majdnem édeskés volt. Olyan lágy, aminőt csak oly hivatal szobákban hallhatunk, amelyekben néha-néha fiatal nők is szoktak megfordulni. Mikor megmondtam, hogy a felügyelőt keresem, kinyújtott irótellával rámutatott az ajtóra. Ezt a néma beszédet már ismertem. Bementem és előadtam ügyes-bajos dolgomat; visszajövet köszöntem az öreget, mit az feje biccentésével viszonza, a nélkül hogy fölvetette volna szemét a könyvről. Dolgozott, mint egy fogadott gép , de nem hamarkodva, hanem szabatos, biztos vonásokkal írva be mindent a nagy könyvbe. Az ajtóból még egyszer visszanéztem rája. Különös emléket keltett föl bennem. Mintha már láttam volna ezt az arcot. Hanem hogy életben-e vagy képen, vagy pedig egy kép másán-e: bizonytalan emlékezetem nem birt rá választ adni. — Ki ez az ur ? Kérdém künn a hivatal szolgát. — Kelevéz dijnok, — veté oda a szolga félvállról. — Kelevéz! Most már éles kövonalakban rajzolódott ki emlékezetemben ez a vén arc. Megfiatalodott, sima, barna-piros lett. — Kelevéz ! Nem a volt cinegehegyi tiszttartó ? — Mit tudom én? — szólt fogai közül a szolga, ki nem véve szájából a pipát és vakargatva a megaszott stearint egy gyertyatartóról. Ezzel adta értésemre, hogy neki hivatalos dolga van, tehát nem ér rá terécselni. Hanem az a Kelevéz név, az csak nem ment ki a fejemből. Bogár lett az agyamban. Csakugyan az a Kelevéz tiszttartó-e, akit régen, gyermekkoromban láttam, vele többször találkoztam. Szinte lehetetlen. Valami öreg rokona lehet. De az a hasonlóság! Rokona. Természetes, hogy hasonló hozzá. Hogy került volna ide dijnoknak? Az ugyan könnyen megtörténhetett. Egy kis vargabetűt csinált, mulatós ember volt. A családja nagy, amint tudtam, a vendégjárás sűrű a házában. . .Vagy isten bocsássa a bűnömet, nem kell mindjárt rosszat gondolni. . . Kiadták a jószágot bérbe, gyakori eset. A tiszttartó végkielégítést kapott, de állást hiába keresett máshol. A biztos állást senki sem hagyja el a maga jószántából. A többi nagyon természetes. A végkielégítés fogyott, a gyomrok követelménye nem; a sok hivatalvadász seregély után neki csak egy morzsa jutott: a bijnokság, az előkelő koldusság. Az öreg épen abban a pillanatban loholt el mellettem, mikor ezt az utolsót gondoltam. — Kelevéz úr! — kiélték rá. Megfordult, de nem állt meg, hanem féloldalt fordulva, menve is, maradva is, tovább iramodott. — Hát ön tudja, ki vagyok ? Utána siettem, igyekeztem lépést tartani vele. Lelkendezve bírtam csak beszélni, de az ő szava is elakadt, egyre gyorsabban és gyorsabban szaladva. — Megtudakoztam — mondom neki. — Mi haszna belőle ? — Olyan barátságosnak láttam. . . — Az már szokásom uram. Mindig olyan voltam. Pedig tehetős is voltam. Most csak a munka. .. a munka — — Sok a dolga ? — Az tartja bennem az életet. De nekem sietős az utam, és ön kifárad. .. — Nem én. — Ne fáradjon tovább! — Hát szükséges, hogy úgy szaladjon ? — Csak egy órám van, annyi a szabad időm. — felelt az öreg zihálva. — Aztán megint dologra !. . .. A fiam esküvője van, most, épen tizenegykor! — Fia esküvője ? És nem kapott több szabadságot ? — Nem kell. A násznép mulasson. Én megyek dolgozni. Nekem nem kell a mulatság. Méreg volnál És az öreg megemelve kalapját, elrohant előlem. Negyed óra múlva öt kocsi indult el abból a házból, ahová az öreg futott. Őt is láttam a násznép között. Egy fiatal, jól kereső derék asztalos a vőlegény, mondták a ház előtt ácsorgók. Az öreg diurnista, az az apja. Valaha vagyonos család volt. A fiú jól járt, egy gazdag lakatos leányát kapta meg. És csinos is a leány , nemcsak gazdag. Az öreg most már alig lesz rászorulva a diurnistaságra. Nagy műhelyt rendezett be fiának az apa. Fél óra múlva visszatértek a kocsik. A násznép leszállt, de az öreg Kelevéz csakugyan nem ment föl a lakodalmas házba. Visszament a lajstrom mellé. Majd két órakor, ha véget érnek az irodai órák, akkor elmegy az ebédmaradékra. Ö nem kíván többet. E p h e s u 8 i g. (Keleti utániból.) 1. Déli tizenkét órára rendeltük meg a smyrnai pályafőn a különvonatot Agaslukig.Összesen tizennyolcan valánk, tizenöten a Cook- és hárman a Stangenféle expedícióból. Agyönge nemet két southamptoni nő képviselte; kik úgy látszik a nemek között észlelhető egyensúly hiányát akkér vélték kiegyenlíthetni, hogy egész úti-könyvtárral rakták körül magukat. Dicséretekre kell különben mondanom, hogy ők nemcsak ez alkalommal, de az egész palestinai és syriai után nagyon lelkiismeretesen vették a dolgot. Látszott, hogy nem mulatni, de okulni jöttek ide. Folytonosan olvastak, mi sem kerülte ki figyelmüket s tudásvágyuknak sem kényelem, sem fáradság nem szabott határt. Pont tizenkettőkor a vonat készen állott. A vasúti társulat huszonkét angol font sterling árán egy teher- és három pompás salonkocsit bocsátott rendelkezésünkre. A visszatérés iránya nem volt megszabva. Visszatérhettünk aznap tetszésünk szerint bármely időben. Az ég derült, az idő pompás volt. A nap, mely közel háromezer év előtt Androklos hősei hátát pörkölte, most a mi bőrünkkel éreztette, hogy ily nagy idő óta mit sem vénült, mit sem vesztett régi erejéből, tűzéből. Ám a nap tikkasztó heve nem lankasztotta jó kedvünk frisseségét. Mitsem törődtünk arcunk, hátunk verejtékével. Inkább is meglátszott mindegyiken a boldog megelégedettség. Ki csöndesen, ki hangosan örvendett a szerencsének, hogy egy-két óra alatt ősklasszikus rögöt taposhat saruja. A vasút Smyrnától merően déli iránynak fut Ayaslukig, több meander-szerű varga betűt írva le nem annyira területi nehézségek, semmint inkább az egyenes vonallal össze nem köthető helységek szétszórtsága miatt. Agasluknál aztán nagyot fordulva, merően keleti iránynak tart Aidinig, mely az egész vonal zárópontja. A keskeny vágányú ut-trace különben jól van építve s úgy hiszem, elég jól kamatoz is a beléfektetett tőke után. Smyrnától Ayaslukig valami 70 kilométernyi út van, mi azt őrült gyorsasággal két óra alatt tettük meg. Két óra tájt Ayaslukban voltunk. A vidék, melyen átröpültünk, a kisázsiai partvidék egyik legszebb, legüdébb, legvirágzóbb vidéke. Eleinte pompás szőlőültetvények mellett haladtunk el. Majd hullámzó kalásztenger meg zöld üde mezőség mosolygott reánk jobbról-balról. Helylyel-közzel eupresszus-, füge- és olajfa-berkek köszöntenek barátságosan. Hozzá zamatos, illatos, bár áthevült levegőt szimatolhattunk. Alig mondhatni, hogy mily jól esett a természet e buja tenyészete. Ezt napok óta nélkülöztük volt, mert a Sporadok és Kykladok között tévelyegve, csakis csupasz, kiégett, vegetációt nélkülöző szigetvilággal találkoztunk, melyet egyedül a légköri reflex, a légi színezés, a vitorlás halászbárkák és a kereskedelmi briggek festői felvonulása, — no meg egyes esetekben a mythologia bűvös verőfénye is tett tetszetőssé — távolról. De amint közelebb értük a szakadozott partokat, eltűnt a szigetség minden bája. Rideg, csupasz, vigasztalan vulkanikus képletet látott szemünk, távcsövünk. Nem csoda tehát, hogy annyi illúzió után az anadoliai partvidék illatos szokatlanul ingerelte látó- és érzőszerveinket. Menetközben csakhamar észrevettük, hogy e terület minden tekintetben alkalmas az utas figyelmét és érdelődését nagyban felkelteni. Itt a természetvizsgáló, kinek már Smyrnában feltűnhetett az erdélyi Büdös vörös sanidin-oligoklas-trachytjára emlékeztető durva vörös trachyt, és úgy okulhat és szórakozhatik, mint az ethnograph vagy a régiség-és történettudós. Kérdés kérdés után merül fel elméjében, mert alig van terület, melyet a természet és a történet anynyira kitüntetett volna varázsával, mint épen e tengermenti területet. Természetrajzilag kitünteti azt jellegzetes plasztikája. Hegyrajzi tagosulata nagyon tanulságos. Vízrajzi alakulása annyira sajátos, hogy külön vízrégiónak vehetjük. Éjszak felől a smyrnai, nyűgat felől a scalanovai öböl határolja. Amabban a Makronezi, emebben a nagy Samos sziget esik közvetlenül arcvonalba. Dél és éjszakkelet felől a Taurus éjszak-nyugati végszakadékai határolják. E vízi és földi határok között a befogott terület erős földhullámot képez, mely a Karadja-Dacban nyolcszáz méternél is nagyobb magasságot ér el. A talaj a kisázsiai nagy félszigetnek az Aegui tenger, a Propontis és a Fekete tenger síkja felé való általános leereszkedésének megfelelőig szintén a tenger felé ereszkedik alá. A vizek, melyek e területen légköri csapadékok avagy talajvizek forrásozása következtében felszintesekké válnak, egészben jelentéktelenek. Patakok inkább semmint folyók, de valószínű, hogy tavasz idején jól megáradnak s veszedelmesen neki vadulnak. Legtekintélyesebb közöttük a Küdschük-Meinder a régiek Kaystrosa, mely a Tmolos-hegység völgyrugóiban, fakad, az Olymp, a Dracon, a Messogis és a Galetins hegyeknek a kaystrosi sík felé eső lejtőiről alácsurgó vizereket is magába gyűjti s aztán Lydián s Jónián nagy lomhán s sok kanyargással végigcsuszogva, Agasluknál az Aeginbe torkollik. Nehány más kisebb patakosa mint önálló folyóviz-egyed közvetítés nélkül jut a tengerbe. Valamennyi a talaj völgyelési irányát követve, erős délnyugati irányban teszi meg rövid pályafutását.