Fővárosi Lapok 1887. október (269-299. szám)

1887-10-01 / 269. szám

Szombat, 1887. október 1. 269. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Félévre................................8 frt Negyedévre..........................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október—decemberi negyedére. A 24-dik évfolyam utolsó negyedére kérjük az előfizetések megújítását s egyszersmind szépirodalmi és társadalmi napi közlönyünk szives terjesztését. A lap — mióta létezik — a jó ízlés, a nemzeti műveltség, az ismeretterjesztés és minden jó ügy hű szolgálatá­ban áll. Válogatott szépirodalmi olvasmányokat, tár­cákat nagy és élénk változatosságban s hírrovatokat bő mennyiségben nyújt a műveit olvasó közönségnek, melynek irodalmi házi barátja törekszik lenni foly­vást , megbízható és szívesen látott, íróinak széles kö­rében kitűnő veteránok s jeles fiatal erők nagy szám­mal vannak. A szerkesztőség, élén Vadnai Károlylyal, mindent elkövet, hogy e századnegyedes évfordulójá­hoz közelítő napi­lap úgy tartalmában, mint az olvasó világ rokonszenvében egyre jobban megizmosodjék. A csinos kiállításról és pontos szétküldésről az »Athenaeum« gondoskodik. Előfizetési ár : évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalvá­nyok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának Budapesten.« A nyugtalan munka. (Elbeszélés.) irta Szik­lay János. Dolgom volt egyik adóhivatalban. Kellemetlen dolog minden bizonyára, mert a vége a lehető legjobb körülmények közt is csak az lehetett, hogy fizetnem kell. Többet vagy kevesebbet, az már nem igen hatá­roz, a legfőbb kellemetlenség a fizetés, mivel hogy a fizetés kötelessége a legterhesebb valamennyi köteles­ség között. A felügyelő úr előszobájában egy töpörödött arcú,­­ ősz bajuszú, görnyedt ember ült agg íróasztala mel­lett. Lajstromozott. Csak a szeme csücskével pillantott fel rám, mikor beléptem, azután halkan kérdé, miköz­ben vissza­hajlott a széles levelű könyvre: mi tetszik kérem ? Meglepett a hangja. Nem morgott, mint az elő­szobában üldögélni szokott irodai medvék. Ellenkező­leg : udvarias, majdnem édeskés volt. Olyan lágy, a­minőt csak oly hivatal szobákban hallhatunk, a­me­lyekben néha-néha fiatal nők is szoktak megfordulni. Mikor megmondtam, hogy a felügyelőt kere­sem, kinyújtott irótellával rámutatott az ajtóra. Ezt a néma beszédet már ismertem. Bementem és előadtam ügyes-bajos dolgomat; visszajövet köszöntem az öre­get, mit az feje biccentésével viszonza, a nélkül hogy fölvetette volna szemét a könyvről. Dolgozott, mint egy fogadott gép , de nem hamarkodva, hanem szabatos, biztos vonásokkal írva be mindent a nagy könyvbe. Az ajtóból még egyszer visszanéztem rája. Különös emléket keltett föl bennem. Mintha már láttam volna ezt az arcot. Hanem hogy életben-e vagy képen, vagy pedig egy kép másán-e: bizonyta­lan emlékezetem nem birt rá választ adni. — Ki ez az ur ? Kérdém künn a hivatal szolgát. — Kelevéz dijnok, — veté oda a szolga fél­vállról. — Kelevéz! Most már éles kövonalakban rajzolódott ki em­lékezetemben ez a vén arc. Megfiatalodott, sima, barna-piros lett. — Kelevéz ! Nem a volt cinegehegyi tiszttartó ? — Mit tudom én? — szólt fogai közül a szolga, ki nem véve szájából a pipát és vakargatva a meg­aszott stearint egy gyertyatartóról. Ezzel adta érté­semre, hogy neki hivatalos dolga van, tehát nem ér rá terécselni. Hanem az a Kelevéz név, az csak nem ment ki a fejemből. Bogár lett az agyamban. Csakugyan az a Kelevéz tiszttartó-e, a­kit régen, gyermekkoromban láttam, vele többször találkoztam. Szinte lehetetlen. Valami öreg rokona lehet. De az a hasonlóság! Ro­­kona. Természetes, hogy hasonló hozzá. Hogy került volna ide dijnoknak? Az ugyan könnyen megtörténhe­tett. Egy kis vargabetűt csinált, mulatós ember volt. A családja nagy, a­mint tudtam, a vendégjárás sű­rű a házában. . .Vagy isten bocsássa a bűnömet, nem kell mindjárt rosszat gondolni. . . Kiadták a jószágot bérbe, gyakori eset. A tiszttartó végkielégítést kapott, de állást hiába keresett máshol. A biztos állást senki sem hagyja el a maga jó­szántából. A többi nagyon ter­mészetes. A végkielégítés fogyott, a gyomrok köve­telménye nem; a sok hivatalvadász seregély után neki csak egy morzsa jutott: a bijnokság, az előkelő kol­­dusság. Az öreg épen abban a pillanatban loholt el mellettem, mikor ezt az utolsót gondoltam. — Kelevéz úr! — kiélték rá. Megfordult, de nem állt meg, hanem féloldalt fordulva, menve is, maradva is, tovább iramodott. — Hát ön tudja, ki vagyok ? Utána siettem, igyekeztem lépést tartani vele. Lelkendezve bírtam csak beszélni, de az ő szava is elakadt, egyre gyorsabban és gyorsabban szaladva. — Megtudakoztam­­ — mondom neki. — Mi haszna belőle ? — Olyan barátságosnak láttam. . . — Az már szokásom uram. Mindig olyan vol­tam. Pedig tehetős is voltam. Most csak a munka. .. a munka — — Sok a dolga ? — Az tartja bennem az életet. De nekem sietős az utam, és ön kifárad. .. — Nem én. — Ne fáradjon tovább! — Hát szükséges, hogy úgy szaladjon ? — Csak egy órám van, annyi a szabad időm. — felelt az öreg zihálva. — Aztán megint dologra !. . .. A fiam esküvője van, most, épen tizenegykor! — Fia esküvője ? És nem kapott több sza­badságot ? — Nem kell. A násznép mulasson. Én megyek dolgozni. Nekem nem kell a mulatság. Méreg volnál És az öreg megemelve kalapját, elrohant előlem. Negyed óra múlva öt kocsi indult el abból a házból, a­hová az öreg futott. Őt is láttam a násznép között. Egy fiatal, jól kereső derék asztalos a vőlegény, mondták a ház előtt ácsorgók. Az öreg diurnista, az az apja. Valaha vagyonos család volt. A fiú jól járt, egy gazdag lakatos leányát kapta meg. És csinos is a leány , nemcsak gazdag. Az öreg most már alig lesz rászorulva a diurnistaságra. Nagy műhelyt rendezett be fiának az apa. Fél óra múlva visszatértek a kocsik. A násznép leszállt, de az öreg Kelevéz csakugyan nem ment föl a lakodalmas házba. Visszament a lajstrom mellé. Majd két órakor, ha véget érnek az irodai órák, akkor elmegy az ebédmaradékra. Ö nem kíván többet. E p h e s u 8 i g. (Keleti utániból.) 1. Déli tizenkét órára rendeltük meg a smyrnai pályafőn a kü­lönvonatot Agaslukig.Összesen tizennyol­can valánk, tizenöten a Cook- és hárman a Stangen­­féle expedícióból. A­­gyönge­ nemet két southamptoni nő képviselte; kik úgy látszik a nemek között észlel­hető egyensúly hiányát akkér vélték kiegyenlíthetni, hogy egész úti-könyvtárral rakták körül magukat. Dicséretekre kell különben mondanom, hogy ők nem­csak ez alkalommal, de az egész palestinai és syriai után nagyon lelkiismeretesen vették a dolgot. Látszott, hogy nem mulatni, de okulni jöttek ide. Folytonosan olvastak, mi sem kerülte ki figyelmüket s tudásvá­gyuknak sem kényelem, sem fáradság nem szabott határt. Pont tizenkettőkor a vonat készen állott. A vas­úti társulat huszonkét angol font sterling árán egy teher- és három pompás salon­kocsit bocsátott rendel­kezésünkre. A visszatérés iránya nem volt megszab­va. Visszatérhettünk az­nap tetszésünk szerint bár­mely időben. Az ég derült, az idő pompás volt. A nap, mely közel három­ezer év előtt Androklos hősei hátát pörkölte, most a mi bőrünkkel éreztette, hogy ily nagy idő óta mit sem vénült, mit sem vesztett régi erejéből, tűzéből. Ám a nap tikkasztó heve nem lankasztotta jó kedvünk frisseségét. Mitsem törődtünk arcunk, hátunk verejtékével. Inkább is meglátszott mindegyiken a boldog megelégedettség. Ki csöndesen, ki hangosan örvendett a szerencsének, hogy egy-két óra alatt ős­klasszikus rögöt taposhat saruja. A vasút Smyrnától merően déli iránynak fut Ayaslukig, több meander-szerű varga betűt írva le nem annyira területi nehézségek, semmint inkább az egyenes vonallal össze nem köthető helységek szét­szórtsága miatt. Agasluknál aztán nagyot fordulva, merően keleti iránynak tart Aidinig, mely az egész vonal zárópontja. A keskeny vágányú ut-trace külön­ben jól van építve s úgy hiszem, elég jól kamatoz is a beléfektetett tőke után. Smyrnától Ayaslukig valami 70 kilométernyi út van, mi azt őrült gyorsasággal két óra alatt tettük meg. Két óra tájt Ayaslukban voltunk. A vidék, melyen átröpültünk, a kisázsiai part­vidék egyik legszebb, legüdébb, legvirágzóbb vidéke. Eleinte pompás szőlőültetvények mellett haladtunk el. Majd hullámzó kalásztenger meg zöld üde mezőség mosolygott reánk jobbról-balról. Helylyel-közzel eu­­presszus-, füge- és olajfa-berkek köszöntenek barátsá­gosan. Hozzá zamatos, illatos, bár áthevült levegőt szimatolhattunk. Alig mondhatni, hogy mily jól esett a természet e buja tenyészete. Ezt napok óta nélkü­löztük volt, mert a Sporadok és Kykladok között tévelyegve, csakis csupasz, kiégett, vegetációt nélkülöző szigetvilággal találkoztunk, melyet egyedül a légköri reflex, a légi színezés, a vitorlás halászbárkák és a ke­reskedelmi briggek festői felvonulása, — no meg egyes esetekben a mythologia bűvös verőfénye is tett tetszetőssé — távolról. De amint közelebb értük a szakadozott partokat, eltűnt a szigetség minden bája. Rideg, csupasz, vigasztalan vulkanikus képletet látott szemünk, távcsövünk. Nem csoda tehát, hogy annyi illúzió után az anadoliai partvidék illatos szokatlanul ingerelte látó- és érző­szerveinket. Menetközben csakhamar észrevettük, hogy e te­rület minden tekintetben alkalmas az utas figyelmét és érdelődését nagyban felkelteni. Itt a természetvizs­gáló, kinek már Smyrnában feltűnhetett az erdélyi Büdös vörös sanidin-oligoklas-trachytjára emlékez­tető durva vörös trachyt, és úgy okulhat és szórakoz­­hatik, mint az ethnograph vagy a régiség-és történet­tudós. Kérdés kérdés után merül fel elméjében, mert alig van terület, melyet a természet és a történet any­­nyira kitüntetett volna varázsával, mint épen e tenger­menti területet. Természetrajzilag kitünteti azt jel­legzetes plasztikája. Hegyrajzi tagosulata nagyon ta­nulságos. Vízrajzi alakulása annyira sajátos, hogy kü­lön vízrégiónak vehetjük. Éjszak felől a smyrnai, nyűgat felől a scalanovai öböl határolja. Amabban a Makronezi, emebben a nagy Samos sziget esik közvetle­nül arcvonalba. Dél és éjszakkelet felől a Taurus éj­szak-nyugati végszakadékai határolják. E vízi és föl­di határok között a befogott terület erős földhullámot képez, mely a Karadja-Dacban nyolcszáz méternél is nagyobb magasságot ér el. A talaj a kisázsiai nagy félszigetnek az Aegui tenger, a Propontis és a Fekete tenger síkja felé való általános leereszkedésének meg­felelőig szintén a tenger felé ereszkedik alá. A vizek, melyek e területen légköri csapadékok avagy talajvizek forrásozása következtében felszinte­sekké válnak, egészben jelentéktelenek. Patakok in­kább semmint folyók, de valószínű, hogy tavasz ide­jén jól megáradnak s veszedelmesen neki vadulnak. Legtekintélyesebb közöttük a Küdschük-Meinder a ré­giek Kaystrosa, mely a Tmolos-hegység völgyrugói­ban, fakad, az Olymp, a Dracon, a Messogis és a Gale­­tins hegyeknek a kaystrosi sík felé eső lejtőiről alá­­csurgó vizereket is magába gyűjti s aztán Lydián s Jónián nagy lomhán s sok kanyargással végigcsu­­szogva, Agasluknál az Aegin­be torkollik. Nehány más kisebb patakosa mint önálló folyóviz-egyed közvetítés nélkül jut a tengerbe. Valamennyi a talaj völgyelési irányát követve, erős délnyugati irányban teszi meg rövid pályafutását.

Next