Fővárosi Lapok 1887. november (300-329. szám)
1887-11-01 / 300. szám
300. szám Kedd, 1887. november 1. Huszonnegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: ferdévre..................................8 frt Negyedévre............................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Látogatás. El innen, el!. . . vásári lárma, Fojtó köd,. . . rideg néptömeg, Mely, mintha víg búcsúra járna, A sírhalmok közt tévelyeg. El innen el! ... Keressük ott fel A temető csöndes zugát. — Fiam, szerette jó fiacskám ! Meglátogatni jött apád. Kerestelek a kis szobában Elárvult játékid között. Már nem vagy ott, hová korábban Kis szived örvendezni jött. Felsajgó lelkem van . . . megnézem, Hol játszol ? hol lelek reád ? — Fiam, szerette jó fiacskám ! Meglátogatni jött apád. A szürke égen csillag gyulad. Esteledik . . . Fölnéz szemem, Ott fönn kereslek . . . könybe fullad Feléd vágyó tekintetem. Nem lellek föl, bár sírva sejtem, Hogy ott vagy . . . ott van uj hazád. — Fiam, szerette jó fiacskám ! Meglátogatni jött apád. Tudom, hogy kisded ajkad zárva, Hogy kis karodat nem ölel — De csak megyek utánnad, bárha Álmod szavam nem költi fel. Hisz este van ... a gyermek alszik. . Szelíden mondj jó éjszakát . . . — Fiam, szerete jó fiacskám ! Meglátogatni jött apád, Mondd el kedves kis estimádat, Csókolj meg szépen és pihenj; Angyalkák ringassák kis ágyad, S álmod legyen a tiszta menny. S ha reggel ébredsz ... jaj ! nem ébredsz Csak odaát . . . csak odaát . . . — Fiam, szerette jó fiacskám ! Meglátogatni jött apád. . . De én csak mondom, bár susogva, Mit szívem mondani kiván . . Talán te hallod ott . . felfogja Angyal-lelked s megérti tán . . S agyad . . . sírod szélére ülve, Beszélem szívem sok baját . . — Fiam, szerette jó fiacskám ! Meglátogatni jött apád. Annyit takargatálak szépen . , Álmod lestem, hogy ott legyek, Ha ébredsz, hogy ne félj sötétben, S most elmegyek . . . most elmegyek ! S ha éjjel ébredsz és kiáltod Nevem — ki vigyáz itt reád ? — Fiam, szerette jó fiacskám ! Meglátogatni jött apád. Hamvad a mécs, a tömeg gyérül; Leszáll halottak éjjele. Eltűn a dísz a sír kővárul. Nem tűn a fájdalom vele. Isten veled, alvó virágom. Angyalka vigyázzon reád. Fiam, szerette jó fiacskám ! Jó éjszakát ... jó éjszakát ... Váradi Antal: Az asszony. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) A mogorva vén plébános is csak roszat tud mondani az aszonyokról. A mennyi házasságtörés, a mennyi rossz élet előfordult itt, mióta itt van, az rettenetesség. Ha asszony nem volna, az mind nem volna. Minden rosznak kútfeje az asszony. Minden bűn az asszony által jött a világra. Ahány gazdaszszonya volt a nagyon tisztelendő urnak, az mind csalt, lopott. És. .. no de arról a szerencsétlenről nem is akar beszélni a tisztelendő úr. Hangja reszket, elakad, s homlokára komor ráncok húzódnak : — És ne vigy minket a kisértetbe! A natal klerikus mélyen megrendülve megy ki a plébánia udvaráról. A merre elhaladt az utcán, ismerős mosolygó leányfejek hajolnak ki az ablakokból, de az ifjúnak úgy rémlik, mintha a sátán vigyorgó, rut arcát pillantaná meg hátuk mögött s mintha integetne s a kisértő szellem: — Ej, nem volna kedved neked is beleharapni az almába ? Nézd, milyen gyönyörű Évák ! A fiatalember érzi, hogy fejébe tódul a vér. Nem tudja, hogy mi lette ma Még soha annyi hóbortos gondolat nem villant át agyán. Az asszonyok. A leányok. Az öreg pap az oka. Bizonyosan az az oka. Ki akarja verni fejéből az ifjú azt a sok bolond gondolatot, de minduntalan visszatérnek. A kisértő szellem csalogatja, csábítgatja, miért mondanál le a világ örömeiről ? Akármerre néz az ifjú, le a térdre, föl az égre, mindenütt két ragyogó kék szemet lát, egy nevető piros szájacskát, egy szűzies fehér homlokot, melyre sűrű gesztenyeszín, selyem haj borul, rózsaszín szalagos alabástrom nyakat, gömbölyű vállakat. S amit a képzelet kápráztatón libegtet, az ott áll előtte nemsokára elevenen, fürgén mosolyogva: — Jó estét, Lenci! A nap már lemenőben van. Fényes tányérját eltakarja a Dombrádyék gyümölcsös kertje, de aranyos sugarai még ott lebegnek a szemközti házsor fedelein s lángpirosra festik az ablakokat, mintha tűz égne mindenütt. Ebben a piros világításban a fiatal leány arca is ragyogóbbnak, üdébbnek látszik. Olyan mint a nyíló rózsák körülötte a kis kertben. A fiatal ember meglepetve, bámulva néz rá egy darabig s szinte elfelejt beszélni. Még a lélegzete is elszorul. Dadog valamit, de ha megkérdeznék, egy árva szót sem tudna abból elmondani, amit együtt beszéltek. Talán az estéről vagy a holnaputáni búcsúról, vagy isten tudja miről. Aztán a leány előhozta, hogy hallották-e már ? Csongor Aranka férjhez megy. A fiatalember tréfára akarja fordítni a dolgot s azt akarja kérdezni, hogy: — Hát maga, Erzsiké ? Hanem akkor egyszerre kimondhatatlan félelem szállja meg, hogy hátha igazán férjhez megy ez a leány ? A szive közepéig nyilas az a gondolat s forr benne az epe, hogy valami hitvány ripőknek szabad lesz otromba karjával átölelni ezt a gyöngéd karcsú derekat, káromkodó, mocskos szájával megcsókolni e kedves szűz ajkakat. És ez az egész harmattiszta, bűbájos teremtés a tulajdona lesz valakinek, aki bánka- Egy jeltelen sírú. (Minden szentek napján ) Itt van újra a szomorú ünnep, melyen a halottak városa, a temető, élőktől népesül meg. Kimegy a kegyelet a maga egyszerű virágával és forró könyével, és kimegy a jólét a maga pompájával, így vonják bele az egyenlőtlenség zűrzavarába azt a helyet is, mely voltakép az egyenlőségé, de csak a föld alatt. A föld felett büszkén emelkedik ott magas márványobeliszk olyannak nyughelyén, ki mig élt, ki sem látszott az embersokaságból; mig halvány mécsvilág pislog olyanok sirján, kik magasröptű szellemükkel sokak fölött tündököltek. A magyar képzőművészetnek is van még egy jeltelen sirja a kerepesi temetőben. A művészt, ki ott pihen, életében elhalmozták dicsérettel, de hagyták sokáig küzdeni nélkülözésekkel, s míg alkotásai fényes tehetségét hirdetik, sírját emlékkel ékesíteni máig is késik a kegyelet. Azokat, kik halottak napján — ezren meg ezren — künn lesznek a temetőben, gránitkő helyett soraink emlékeztessék arra a sírra. Izsó Miklósról emlékezünk, a legmagyarabb magyar szobrászról, arról, a kinek nem volt mesterség a művészet, hanem imádatának tárgya, s a ki eszméinek megtestesítésében lelte gyönyörét. Magyar dalt lehelni a kőbe! Petőfi lángja, Arany álma, Beleálmodta a márványba. . . Különös véletlen. Épen halottak előestéjén nyílik meg az Arany János szobrára beérkezett pályaművek kiállítása. A magyar jellem legtisztább személyesítője, a magyar hősi világ legnagyobb dalnoka, milyen nagy feladat a legrajongóbb, legtipikusabb magyar szobrásznak ! Mondják, a pályázat érdekesnek, eredményben gazdagnak ígérkezik. Ott lesznek a magyar művészek teljes számmal. Örülünk ennek, de azért fáj, hogy Izsó nem lehet köztük. Hiszen megmintázta, kifaragta már ő egyszer Arany Jánost. Mennyi szeretettel, mennyi gyönyörrel, mennyi lelkesedéssel fogott a munkához. Mikor arról volt szó, hogy kőbe faragja a mintát, sehogy sem akart a fejébe menni, hogy idegen követ használjon fel. Magyar kőbe akarta lehelni Arany lelkét. »Ez illeti meg — úgy mond — a legnagyobb magyar epikust.« S nem nyugodott, mig meg nem valósította, a mire vágya ösztönző. Levelezésbe lépett Mike Lajos zsoboki ref. lelkészszel, azután maga is elutazott Erdélybe, kutatni a magyar márványt. Meg is találta, de az első lelet nem volt sem elég tiszta fehér, sem elég tartós. Több kísérlete — a talált követ feldolgozni — sikertelen maradt. Az említett lelkészhez intézett egyik levelében így ír: »A legnagyobb kövem, mit mészkövül hoztam, amin próbát kívántam tenni, csaknem fél munkában ketté vált, — reám nézve nagy szerencsétlenség« stb. De azért mégis meglett a magyar márvány, s Arany János mellszobra az első, melyet magyar márványból faragott. Hogy milyen kitűnő ez a szobor, azt majd a most kiállítandó pályaművek szemléletéből fogjuk legjobban megállapíthatni. Mert annyi előre is kiszivárgott, hogy a pályaművek legtöbbje meglepő élethűséggel ábrázolja a nagy költőt. .. Örömmel fogjuk megtekinteni jeles művészeink alkotásait, büszke megnyugvással veszünk tudomást képzőművészetünk magas színvonaláról, aztán elmegyünk a kegyelet könyét hullatni annak sírjára, kit annyira szeretnénk még az élők, a küzdők, a munkások között látni. 1875. május 28-dikán halt meg. Halála hirét mély megdöbbenéssel fogadták mindazok, kik tehetségét bámulták, kiknek a hazai művészet fölvirágzása szivükön feküdt. A sajtó egyhangúlag a legnagyobb tehetségű magyar szobrászt siratta benne. A »Hon« aznapi számában többi között igy ír: »Egy nagy magyar szobrászt adott végzetünk, egy hatalmas genie-t, s ime midőn annak élete s munkás keze a legszükségesebb, ma merev lett a művészi kéz s megszűnt gondolkozni a hatalmas teremtő ész ! Mért nem élt még csak két-három éven át ? Midőn megengedtetett volna már örvendenie, midőn annyi szenvedés után dicsfény s boldogság ragyogta volna körül, miért sújtotta őt a végzet enynyire ? Miért büntette a végzet ezt a szegény hazát ?« Ez az utolsó fölkiáltás nem alkalmi frázis. A haza, vagyis ennek ama fiai, kiknek kötelessége lett volna a lángelmét munkájában, haladásában segíteni, elmulasztották ezt. Méltán lehet tehát büntetésnek tekinteni, hogy akkor vette el, mikor ráismertek benne a kincsre, melyet addig elhanyagoltak. Majdnem egész élete nyomorgás volt. Már tanulmányait is csupán tanuló barátai összerakott fillérei segélyével folytathatta. Később ugyan K. Eötvös miniszter segélyezte, de az is csak nehezen ment. Sokszor kellett közönséges kőfaragó munkát vállalnia, hogy megélhessen. Tanuló korából érdekes a levél, melyet hozzá Szily Kálmán, egyik legbensőbb barátja, intézett. Jellemzi a szükséget, melylyel ő küzdött s a küzdelmet, melylyel lelkes barátai őt támogatni iparkodtak. »Képes volnék csupa káromkodással irni tele levelemet,« — írja Szily Kámán. — »Én, ki oly őszinte jóakarattal vagyok irányodban, én kénytelen vagyok tehetetlenségemben rajtad alig segíthetni. Miklósom ! én most desperálni kezdek. Arra a gondolatra jöttem, hogy fölveszek valahonnan számodra pénzt stb.«. . . A levél így végződik: »Most küldök neked annyi pénzt, amennyi nekem van. Hidd meg, nincs több 36 irtomnál, de elküldök 35-öt, hogy éhen ne halj.«