Fővárosi Lapok 1887. november (300-329. szám)

1887-11-01 / 300. szám

300. szám Kedd, 1887. november 1. Huszonnegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: ferd­évre..................................8 frt Negyedévre............................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. Látogatás. El innen, el!. . . v­ásári lárma, Fojtó köd,. . . rideg néptömeg, Mely, mintha víg búcsúra járna, A sírhalmok közt tévelyeg. El innen el! ... Keressük ott fel A temető csöndes zugát. — Fiam, szerette jó fiacskám ! Meglátogatni jött apád. Kerestelek a kis szobában Elárvult játékid között. Már nem vagy ott, hová korábban Kis szived örvendezni jött. Felsajgó lelkem van . . . megnézem, Hol játszol ? hol lelek reád ? — Fiam, szerette jó fiacskám ! Meglátogatni jött apád. A szürke égen csillag gyulad. Esteledik . . . Fölnéz szemem, Ott fönn kereslek . . . könybe fullad Feléd vágyó tekintetem. Nem lellek föl, bár sírva sejtem, Hogy ott vagy . . . ott van uj hazád. — Fiam, szerette jó fiacskám ! Meglátogatni jött apád. Tudom, hogy kisded ajkad zárva, Hogy kis karod­at nem ölel — De csak megyek utánnad, bárha Álmod szavam nem költi fel. Hisz este van ... a gyermek alszik. . Szelíden mondj jó éjszakát . . . — Fiam, szerete jó fiacskám ! Meglátogatni jött apád, Mondd el kedves kis estimádat, Csókolj meg szépen és pihenj; Angyalkák ringassák kis ágyad, S álmod legyen a tiszta menny. S ha reggel ébredsz ... jaj ! nem ébredsz Csak odaát . . . csak odaát . . . — Fiam, szerette jó fiacskám ! Meglátogatni jött apád. . . De én csak mondom, bár susogva, Mit szívem mondani kiván . . Talán te hallod ott . . felfogja Angyal-lelked s megérti tán . . S agyad . . . sírod szélére ülve, Beszélem szívem sok baját . . — Fiam, szerette jó fiacskám ! Meglátogatni jött apád. Annyit takargatálak szépen . , Álmod lestem, hogy ott legyek, Ha ébredsz, hogy ne félj sötétben, S most elmegyek . . . most elmegyek ! S ha éjjel ébredsz és kiáltod Nevem — ki vigyáz itt reád ? — Fiam, szerette jó fiacskám ! Meglátogatni jött apád. Hamvad a mécs, a tömeg gyérül; Leszáll halottak éjjele. Eltűn a dísz a sír kővárul. Nem tűn a fájdalom vele. Isten veled, alvó virágom. Angyalka vigyázzon reád. Fiam, szerette jó fiacskám ! Jó éjszakát ... jó éjszakát ... Váradi Antal: Az asszony. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) A mogorva vén plébános is csak roszat tud mondani az aszonyokról. A mennyi házasságtörés, a mennyi rossz élet előfordult itt, mióta­­ itt van, az rettenetesség. Ha asszony nem volna, az mind nem volna. Minden rosznak kútfeje az asszony. Minden bűn az asszony által jött a világra. A­hány gazdasz­­szonya volt a nagyon tisztelendő urnak, az mind csalt, lopott. És. .. no de arról a szerencsétlenről nem is akar beszélni a tisztelendő úr. Hangja reszket, elakad, s homlokára komor ráncok húzódnak : — És ne vigy minket a kisértetbe! A natal klerikus mélyen megrendülve megy ki a plébánia udvaráról. A merre elhaladt az utcán, isme­rős mosolygó leányfejek hajolnak ki az ablakokból, de az ifjúnak úgy rémlik, mintha a sátán vigyorgó, rut arcát pillantaná meg hátuk mögött s mintha integetne s a kisértő szellem: — Ej, nem volna kedved neked is bele­harapni az almába ? Nézd, milyen gyönyörű Évák ! A fiatal­ember érzi, hogy fejébe tódul a vér. Nem tudja, hogy mi lette ma Még soha annyi hóbortos gondolat nem villant át agyán. Az asszonyok. A leá­nyok. Az öreg pap az oka. Bizonyosan az az oka. Ki akarja verni fejéből az ifjú azt a sok bolond gondolatot, de minduntalan visszatérnek. A kisértő szel­lem csalogatja, csábítgatja, miért mondanál le a világ örömeiről ? Akármerre néz az ifjú, le a térdre, föl az égre, mindenütt két ragyogó kék szemet lát, egy ne­vető piros szájacskát, egy szűzies fehér homlokot, melyre sűrű gesztenyeszín, selyem haj borul, rózsa­szín szalagos alabástrom nyakat, gömbölyű vállakat. S a­mit a képzelet kápráztatón libegtet, az ott áll előtte nemsokára elevenen, fürgén mosolyogva: — Jó estét, Lenci! A nap már lemenőben van. Fényes tányérját el­takarja a Dombrádyék gyümölcsös kertje, de aranyos sugarai még ott lebegnek a szemközti házsor fede­lein s lángpirosra festik az ablakokat, mintha tűz égne mindenütt. Ebben a piros világításban a fiatal leány arca is ragyogóbbnak, üdébbnek látszik. Olyan mint a nyíló rózsák körülötte a kis kertben. A fiatal ember meglepetve, bámulva néz rá egy darabig s szinte elfelejt beszélni. Még a lélegzete is elszorul. Dadog valamit, de ha megkérdeznék, egy árva szót sem tudna abból elmondani, a­mit együtt be­széltek. Talán az estéről vagy a holnaputáni búcsú­ról, vagy isten tudja miről. Aztán a leány előhozta, hogy hallották-e már ? Csongor Aranka férjhez megy. A fiatal­ember tréfára akarja fordítni a dolgot s azt akarja kérdezni, hogy: — Hát maga, Erzsiké ? Hanem akkor egyszerre kimondhatatlan féle­lem szállja meg, hogy hátha igazán férjhez megy ez a leány ? A szive közepéig nyilas az a gondolat s forr benne az epe, hogy valami hitvány ripőknek szabad lesz otromba karjával átölelni ezt a gyöngéd karcsú derekat, káromkodó, mocskos szájával megcsókolni e kedves szűz ajkakat. És ez az egész harmattiszta, bű­bájos teremtés a tulajdona lesz valakinek, a­ki bánk­a- E­gy jeltelen sírú. (Minden szentek napján ) Itt van újra a szomorú ünnep, melyen a halottak városa, a temető, élőktől népesül meg. Kimegy a ke­gyelet a maga egyszerű virágával és forró könyével, és kimegy a jólét a maga pompájával, így vonják bele az egyenlőtlenség zűrzavarába azt a helyet is, mely voltakép az egyenlőségé, de csak a föld alatt. A föld felett büszkén emelkedik ott magas márványobe­­liszk olyannak nyughelyén, ki mig élt, ki sem lát­szott az embersokaságból; mig halvány mécsvilág pislog olyanok sirján, kik magasröptű szellemükkel sokak fölött tündököltek. A magyar képzőművészetnek is van még egy jeltelen sirja a kerepesi temetőben. A művészt, ki ott pihen, életében elhalmozták dicsérettel, de hagyták sokáig küzdeni nélkülözésekkel, s míg alkotásai fényes tehetségét hirdetik, sírját emlékkel ékesíteni máig is késik a kegyelet. Azokat, kik halottak napján — ezren meg ezren — künn lesznek a temetőben, gránitkő helyett soraink emlékeztessék arra a sírra. Izsó Miklósról emlékezünk, a legmagyarabb magyar szobrászról, arról, a kinek nem volt mesterség a művészet, hanem imádatának tárgya, s a ki eszméi­nek megtestesítésében lelte gyönyörét. Magyar dalt lehelni a kőbe! Petőfi lángja, Arany álma, Beleálmodta a márványba. . . Különös véletlen. Épen halottak előestéjén nyí­lik meg az Arany János szobrára beérkezett pályamű­vek kiállítása. A magyar jellem legtisztább személyesítője, a magyar hősi világ legnagyobb dalnoka, milyen nagy feladat a legrajongóbb, legtipikusabb magyar szob­rásznak ! Mondják, a pályázat érdekesnek, eredményben gazdagnak ígérkezik. Ott lesznek a magyar művészek teljes számmal. Örülünk ennek, de azért fáj, hogy Izsó nem lehet köztük. Hiszen megmintázta, kifaragta már ő egyszer Arany Jánost. Mennyi szeretettel, mennyi gyönyörrel, mennyi lelkesedéssel fogott a munkához. Mikor arról volt szó, hogy kőbe faragja a mintát, sehogy sem akart a fejébe menni, hogy idegen követ használjon fel. Magyar kőbe akarta lehelni Arany lelkét. »Ez illeti meg — úgy mond — a legnagyobb magyar epikust.« S nem nyugodott, mig meg nem valósította, a mire vágya ösztönző. Levelezésbe lépett Mike Lajos zsoboki ref. lelkészszel, azután maga is elutazott Erdélybe, kutatni a magyar márványt. Meg is találta, de az első lelet nem volt sem elég tiszta fehér, sem elég tartós. Több kísérlete — a talált követ feldol­gozni — sikertelen maradt. Az említett lelkészhez intézett egyik levelében így ír: »A legnagyobb kö­vem, mit mészkövül hoztam, amin próbát kívántam tenni, csaknem fél munkában ketté vált, — reám nézve nagy szerencsétlenség« stb. De azért mégis meglett a magyar márvány, s Arany János mellszobra az első, melyet magyar már­ványból faragott. Hogy milyen kitűnő ez a szobor, azt majd a most kiállítandó pályaművek szemléletéből fogjuk legjobban megállapíthatni. Mert annyi előre is kiszi­várgott, hogy a pályaművek legtöbbje meglepő élet­­hűséggel ábrázolja a nagy költőt. .. Örömmel fogjuk megtekinteni jeles művészeink alkotásait, büszke megnyugvással veszünk tudomást képzőművészetünk magas színvonaláról, aztán elme­gyünk a kegyelet könyét hullatni annak sírjára, kit annyira szeretnénk még az élők, a küzdők, a munká­sok között látni. 1875. május 28-dikán halt meg. Halála hirét mély megdöbbenéssel fogadták mindazok, kik tehetségét bámulták, kiknek a hazai művészet fölvirágzása szivükön feküdt. A sajtó egy­hangúlag a legnagyobb tehetségű magyar szobrászt siratta benne. A »Hon« aznapi számában többi kö­zött igy ír: »Egy nagy magyar szobrászt adott vég­zetünk, egy hatalmas genie-t, s ime midőn annak élete s munkás keze a legszükségesebb, ma merev lett a művészi kéz s megszűnt gondolkozni a hatalmas teremtő ész ! Mért nem élt még csak két-három éven át ? Midőn megengedtetett volna már örvendenie, mi­dőn annyi szenvedés után dicsfény s boldogság ra­gyogta volna körül, miért sújtotta őt a végzet eny­­nyire ? Miért büntette a végzet ezt a szegény hazát ?« Ez az utolsó fölkiáltás nem alkalmi frázis. A haza, vagyis ennek ama fiai, kiknek kötelessége lett volna a lángelmét munkájában, haladásában segíteni, elmulasztották ezt. Méltán lehet tehát büntetésnek tekinteni, hogy akkor vette el, mikor ráismertek benne a kincsre, melyet addig elhanyagoltak. Majdnem egész élete nyomorgás volt. Már tanul­mányait is csupán tanuló barátai összerakott fillérei segélyével folytathatta. Később ugyan K. Eötvös miniszter segélyezte, de az is csak nehezen ment. Sok­szor kellett közönséges kőfaragó munkát vállalnia, hogy megélhessen. Tanuló korából érdekes a levél, melyet hozzá Szily Kálmán, egyik legbensőbb barátja, intézett. Jel­lemzi a szükséget, melylyel ő küzdött s a küzdelmet, melylyel lelkes barátai őt támogatni iparkodtak. »Képes volnék csupa káromkodással irni tele levele­met,« — írja Szily Kámán. — »Én, ki oly őszinte jóakarattal vagyok irányodban, én kénytelen vagyok tehetetlenségemben rajtad alig segíthetni. Miklósom ! én most desperálni kezdek. Arra a gondolatra jöttem, hogy fölveszek valahonnan számodra pénzt stb.«. . . A levél így végződik: »Most küldök neked annyi pénzt, a­mennyi nekem van. Hidd meg, nincs több 36 irtomnál, de elküldök 35-öt, hogy éhen ne halj.«

Next