Fővárosi Lapok 1887. december (330-359. szám)
1887-12-27 / 355. szám
— Itt lakik-e Scilinszky úr ? — kérdezte a szolgát. — Itt, az emeleten, de nincs itthon. Rapaczky a zsebébe nyúlt, a szolga pedig levette a sapkáját. — Tudod-e te, fiam, hogy lakik-e itt egy fiúcska, akit Jasnak hívnak ? — Az, akinek az anyja tavaly éhen halt meg ? Először itt lakott az a fiú, most azonban Durszky szabónál lakik s többé nem is jár hozzánk. Mikor Rapaczky éhenhalásról hallott, megborzadt, aztán kérdezte, hol lakik az a szabó s nehány képeket adva a szolgának, Durszkyhoz hajtatott. A boltban csak az általunk is jól ismert termetes asszonyságot találta. Mikor Jasról kérdezősködött, Durszkyné kéztördelve kiáltott föl: — Oh, istenem, mily szerencsétlenség! Képzelje uram, az a nyomorult Andriuska, — nézze ön, az, a ki most a szekrények mögé húzódik, — meglopott minket s a férjem Jast gyanúsította. Nos, képzelje ön, a szegény fiú megszökött. Pedig én oly nagyon szerettem őt! Bizony isten egészen belébolondultam! — Jó, jó! — szólt Rapaczky boszosan; —■ de hát hol van ő most ? — Hiszen azt mi sem tudjuk! — dadogta a megijedt asszony; — talán a vízbe fojtotta magát! — Ördög és pokol! — kiáltott föl a nemes úr, lábaival toporzékolva. — Tehát igy viselik gondját Varsóban a szegény árváknak ! — Oh, kedves, jó uram, — hebegte Durszkyné, félelemmel pillantva a Rapaczky vastag botjára, — úgyszólván mindennek a férjem az oka, nem én, a boldogtalan asszony ; én a jobb családok közé számíthattam magamat, — én hivatalnokhoz mehettem volna nőül! — Hol van önnek a férje ? — kérdezte Rapaczky. — Kiment Jasnak, meg annak a közönséges Panjovkának a keresésére. Andriuska, fuss csak, hozzál nekem egy korsó... nem, a mestert akartam mondani ... A fiú elrohant s csakhamar visszatért a mesterrel, aki alig tudott egyenesen megállni. Sápadtabb volt, mint máskor, csak az orra volt ép oly piros, mint egyébkor. — Hol van Jas ? — kérdezte Rapaczky. Durszky a felesége félelmet kifejező arcára pillantott, még jobban ingadozott s végre igy szólt: — Elszökött biz ő ! elszökött! Pedig úgy szerettem, akár a saját gyermekemet. .. Már napok óta keresem őt, de... ma reggel találkoztam három pétervári kereskedővel, itt szemközt, a sörcsarnokban, és... — Várjatok csak, majd megtanítalak én titeket ! — dörmögött a nemes ur s becsapta maga után az ajtót. — Késő! Úgy látszik, nem fogadja el isten tőlem ezt az áldozatot, ■— sóhajtott s a városháza felé ballagott. Mikor ott azt a kívánságát fejezte ki, hogy Jast a rendőrökkel kerestessék, egy hivatalnok igy szólt: — A fiút keresik már. Tegnap volt itt egy iparos, Panjovka s hátrahagyta a személyleirását; arca kerek, haja szőke, fekete kabátot és sapkát visel; különös ismertető jelei nincsenek. — Mit törődöm én a különös ismeretsző jelekkel ? Csak azt a fiút kerítsék elő nekem ! — mondá Rapaczky s miután a gyermek megtalálójának bizonnyos jutalmat ígért, eltávozott. — Csak azt szeretném tudni, ki az a Panyovka? Iparos ugyan, de nagyon derék ember! Majd elment Rapaczky valamennyi templomba s azt követelte, hogy hirdessék ki ott is a fiú eltűnését. A lelkészek szívesen megígérték ezt, mondván, hogy egy nagyfejű ember már járt náluk, ugyanily kérelemmel. — No ez ugyan becsületes, jóravaló ember! — dünyögte Rapaczky. Ő nem tudta azt, hogy Panjovka kitűnő szabó, de különben nagyon korlátolt szellem. Mikor Rapaczky a vendéglőbe visszatért, vigasztalan , kimerülten heveredett végig az ágyán. Valódi benső vonzalmat érzett most az árva iránt -s nagyon vágyott őt látni. Másnap a rendőrség azt a sejtelmét közölte vele, hogy Jas alkalmasint a vízbe fojtotta magát, mert a Visztula felől hallottak egy kiáltást. Rapaczky rögtön a városházára sietett, hogy ott részletesebb értesülést nyerhessen. Kérésére a város minden részébe távsürgönyt küldtek. Kiderült aztán, hogy mindenesetre hallottak egy kiáltást Prága és Varsó közt, csakhogy az nem Jastól eredt, hanem bizonyos Robacsek Magdolnától, kit részeg férje ütlegelt meg. Rapaczky, semmi bizonyosat nem tudhatva meg, leverten távozott a városházától s órákig bolyongott, a nélkül hogy a fiúval találkozhatott volna. Végre, két óra tájban arra határozta magát, hogy visszatér a vendéglőbe. Ha kissé figyelmesebben körültekintett volna, észrevehet egy rongyos fiút, aki hidegtől dideregve utána fut, majd jobbról, majd balról iparkodva a szemébe nézni s nagyon nyugtalannak látszott. De Rapaczky nem ügyelt arra s mély gondolatokba merülve ballagott odább, így érkezett vissza végre a vendéglőbe s fölment a szobájába. Miután gyertyát gyújtott, be akarta zárni az ajtót; ekkor egy remegő rongytömeget pillantott meg, mely egyszerre leborult előtte.Ugyanakkor érezte Jelent meg és most magyar beszély is egy új angol lapban. Justh Zsigmond kitűnő novellája, a »Taedium Vitae« (egy magyar gentry tönkre menése) az »Entertainment Gazette«-ben van bemutatva. Ez egy előkelő lap, melyet nemrég indítottak meg, Henry Irwing a nagy angol tragikai színész, Augustus Sala, a legjeles szerkesztők egyike és Beatty Kingston a »Daily Telegraph« szerkesztője vezetése mellett, sok jeles író közreműködésével. A lap kiadója Edward Legge, ki úgyszólván megalkotója az »Angol szerkesztők társulatá«-nak s összeköttetésben áll több egyéb lapok közt a »Morning Post«-tal és a »Life«-fal. A »Life«-ról lévén szó, melyet magyarországi hazánkfia , Felbermann Lajos szerkeszt, érdekes említni, hogy a londoni élet e közkedveltségű lapjának új kiadása is indult meg Nizzában. E különkiadás címe: »Life on the Bitmera«, mely Nizzával s a többi tengeri fürdő életével foglalkozik és már is szép sikert ért el. Lord Cairus órájának arcképét is ez a kiadás közölte. Egy magyar énekesnő is : Schwabané énekel most London különböző koncertjeiben, Dalnoky Kornélia név alatt. Úgy a közönség, mint a sajtó szép elismerésben részesítik, s térdét átkarolni s halottá nagy zokogás közben a kö vetkező szavakat: — Drága, kedves, jó Rapaczky úr! A nemes urnak megdobbant a szive. Megfogta a gyermeket, fölemelte s elkényszeredett arcába tekintve, fölkiáltott: — Oh, Jas! mennyi aggodalmat okoztál te nekem! Csakugyan Jas volt a szenyes, elcsigázott, kiéhezett Jas. Vájjon mi vezethette őt ide? Talán az a hatalom, mely a vándormadaraknak az útját kijelöli. * Január harmadikén Durszkynak egyik tanonca szörnyű részeg állapotban találta Panjovkát az utcán. Alig tudott a lábán megállni. — Tudod-e, — kérdezte tőle a tanonc — hogy Jast tegnap megtalálták ? — Hazugság! — Nem!... Ő tegnap a »Lengyel udvarnál egy nemes urnál jelentkezett, — válaszolta a fiú. Panjovkának földerült az arca, — a mámor elszállt a fejéből s ahogy csak tudott, oly gyorsan futott a fogadó felé s a kapustól ezt kérdezte: — Hol van Jas ? Hol van az a fiú, a kit egy idegen ur magához vett ? — Mi köze hozzá ? — Mondja csak, hol van ő ? — rimánkodott Panjovka. — Épen most utazott el, az imént hajtattak bérkocsin a postaházhoz, — válaszolta a kapus. Panjovka a postához sietett. Mikor a postaépület közelébe ért, már hallotta a postasípot. Körülné-szet! Egy postakocsi robogott el mellette s abban megpillantotta Jasnak halvány arcocskáját. Panjovka iparkodott összeszedni minden erejét , s a kocsi után futott. A táv azonban nem rövidült, — s harminc-negyven lépés volt köztök. — Nem érem őt többé utól! — gondolta Pan- Ijovka s érezte, hogy ereje lankadni kezd. A hídon számos kocsi torlódott össze s a postakocsis kénytelen volt lassabban hajtani. Panjovka közeledett s kiáltott, ahogy csak tudott: — Jas ! Jas! — Az utcán nem szabad igy kurjongatni! — – szólította meg egy rendőr. — Panjovka még néhány pillanatig futott, újra kiáltozva: — Jas ! Jas! Egyszerre gyorsabban ügettek a lovak. Panjovka nem tudott tovább futni, megállt s nagyot sóhajtott, miközben a robogó kocsi után bámult. — Még csak meg sem látott engem! — nyögte panaszosan. Hiszen ő is árva fiú volt. Londoni levél. (Egyről-másról.) (L.) A nagy angol világvárosból hiányzik ilyenkor a fashionable világ. Ez távol van, részint külföldön, részint vidéken a jószágain. Az egyedüli nagyobb esemény, mely a londoni társaságot jó időre elfoglalta, a Lord Cairus esküvője volt, mely főúri pompával ment végbe, a walesi herceg s több más előkelő vendég jelenlétében. Ott voltak: a persa követ és Sultana Malcome hercegné, Marlborough Jane hercegné, Lady Seymour Fitzgerald és sokan. Az ajándékok közt, melyekkel a menyasszonyt, Miss Olivia Berent-t ismerősei elhalmozták, föltűnt a walesi herceg ajándéka: egy pompás arany karperec gyémántokkal és szafirokkal. A roppant gazdag Lord Cairus már egy ízben elveszte szivét s imádásának tárgya akkor Miss Fortescue volt, kivel tovább mint egy évig jegyben járt, de a lord visszaküldte a jegygyűrűt. Miss Fortescue rokonai akkor breach of promise (igéretszegés) címén bepörölték a lordot, kit az angol bíróság tízezer font (125.000 forint) kártérítésre ítélt. Lord Cairus e kellemetlenség után kissé forrónak érezte maga alatt az angol hűvös talajt s Nizzába ment, hol szive ismét forrongásba esett egy kaliforniai szépség, Miss Franklin megpillantására, kit a walesi herceg is kitüntetett figyelmével. Ez a második eljegyzés sem tartott sokáig, a lord ismét visszavonta szavát. Végre harmadszor s ezúttal örökre, Miss Olivia Berens nyerte meg szivét, kit a St. Mary templomban (Bryanston Square) oltárhoz is vezetett. A lord is Shakespear szavaival tartott: »az utolsó nem a legcsekélyebb«. A szép és eszes fiatal nőnek gyönyörű arcképe jelent meg a »Life«-ban. 2622 „P e t ö f i M u z e u m.“ — Uj irodalomtörténeti folyóirat. — Az »Erdélyi Híradó« mutatványszáma (melyről lapunk más helyén emlékezünk meg) érdekes irodalmi vállalat készülődéséről ad hírt. Hárman: dr. Csernátoni Gyula, dr. Ferenczi Zoltán és Korbuly József indítanak meg Kolozsvártt egy negyedévi folyóiratot, »Petőfi-Múzeum« címmel. Célja ugyanaz, mint a francia Moliére-, spanyol Cervantes- és német Goethe-évkönyveknek: teljes tájékozást nyújtani a Petőfi-irodalomról, tisztázni a Petőfire vonatkozó, nem kellő kritikával felhalmozott adatokat, előkészíteni egy teljes, kritikai Petőfi-kiadás létrejöttét és összegyűjteni minden még oly csekély adatot, mely Petőfire vonatkozik, ha eddig ismeretlen vagy nem elég nyilvános. A folyóirat tisztán aesthetikai és kritikai lesz s főkép az utóbbi. Legkivált ez alapon kívánja előkészíteni Petőfinek megírandó életrajzát, a kellő előmunkálatokkal játszva kezére egy hivatott biográfnak. Várjon — kérdik a vállalkozók — nem ép az előmunkálatok hiányossága akadályozta-e meg az akadémia könyvkiadó vállalata által évekkel ezelőtt hirdetett életrajz megírásában azt, kitől leginkább várja a közvélemény ? Egy ily munka évek munkájának gyümölcse, de ép azért szükséges a célravezető eszközök felhasználása. Poe Allan Edgart is, ki Petőfivel egy évben halt meg, 37 évig borította a sír, míg méltó életrajza jelent meg. A »Petőfi-Múzeum« tisztán tudományos törekvéseinél fogva, a Petőfiről szóló kutatások módszerén is változtatni óhajt. Kizárja a tárcaírói stilt, mint a mely a szerkesztők szerint lényegesen járult a Petőfire vonatkozó, különösen életrajzi adatok idegenszerű színezéséhez. Ez által a Petőfi-irodalmat ama tudományos alapra remélik visszavihetni, melyen b. Eötvös József 1847-ben és Gyulai Pál 1854-ben megindították. Petőfi életére vonatkozólag Erdélyben is sok érdekes adatot kutathatnak fel, különösen a halálát megelőző időből. A folyóirat elé érdekkel nézhetünk.