Fővárosi Lapok 1888. május (121-150. szám)

1888-05-01 / 121. szám

Kedd, 1888. május 1. 121. szám Huszonötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. L emelet Előfizetési dij: Félévre................................8 frt Negyedévre .....................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. ■ Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Nyáréji álom. (Elbeszélés.) Írta Schack Béla. (Folytatás.) A sajkák a lapos partra futottak, a halászat véget ért. Vidám rőzsetűz várta az érkezőket. Egy vén ember, kinek hosszan lefüggő ősz haját fésű tar­totta össze, bogrács mellett guggolt, melyben saját receptje szerint készítette a felségesnek dicsért ha­lászlét. A társaság egy része a tűz körül csoporto­sulva vidám beszélgetéssel tölte az időt. Laura azt állítgatta Delényinek, hogy ő otthon sem lép soha konyhába, mert utálja az ételszagot s indítványozta, hogy jó lenne egy rövid körsétát tenni, mig az öreg elkészül. Delényi karját nyújta. A ritkás füzesben mások is sétáltak. Ott volt az előbb célt nem ért Detleffje is Pusztahalomnak, s nagyon goromba feleletekkel tartogatott egy oldalánál kullogó érzelmes szivü fiatal gazdasági írnokot, a­ki­nek különben novelláit szokta volt felolvasni, de a­ki most, egy valóságos litteraturai nagyság jelenlétében lenézendő semmivé törpült. Egy fordulónál Delényi és Laura Simikkel ta­lálkoztak, ki Etelkát vezető karóján. El nem hagyták egymást, mióta a csónakból kiléptek. A társalgás élénken és fesztelenül folyt közöttük. Az imént is át­tekintve a magánosan kiemelkedő sötét gátra, a lányka csöndesen nevetni kezdett volt. — Megint jutott valami eszébe? — nógatá­lt Simik azzal az incselkedő kifejezéssel, melyet meglett férfiak növendék lányokkal szemben oly szívesen al­kalmaznak. — Jutott bizony. Még­pedig egy végtelen nagy bohóság. — És ennek elmondására is instálni kell ?­­ Nem, egy csöppet sem. Intézeti emlék. A szegény Erzsikének is része volt benne. Ő adta a Loreleyt. — A Loreleyt ? — Igen. Már nem emlékszem, melyikünknek fejében termett meg ez a bohóság, csak hogy hűsé­gesen véghez vittük. Valamelyik este, mikor a közös teremben magunkra maradtunk s biztosak valánk, hogy a tanítónők egyike sem fog háborgatni, egy­szerre csak mint parancsszóra, előcipeltünk minden rendelkezésünkre álló derekaljat meg párnát s épí­tettünk belőlük egy irtózatos magas hegyet. Az imei provizált szikla legeslegtetejébe felmászattuk sze­gény Erzsikét, mert neki volt a legszebb aranyszínű haja. Ő volt a Loreley. A hajóst egy barna leány adta, ki a matracszikla lábánál lassan hajtott tova egy ve­­locipéden. — Velocipéden? — Azon. Volt nekünk egy háromkerekű velo­­cipédünk, melyet titokban már jóelőre becsempész­tünk volt a hálóterembe. Sokat fáradtunk vele, de az eredmény is páratlan volt. Képzelje csak fönn a Rajna-tündért, lenn a lassan tovahaladó járművet, melynek csónakot kellett volna ábrázolnia, s kiegé­szítésül a növendékeket mind, kik halkan énekelték a Loreley-dalát s kik, hogy a hatás teljes legyen... mé­­labúsan lóbálták kettesével a lepedőket a velocipéd körül, a­miknek természetesen a Rajna hullámait kel­lett jelezniök. Simik teljes szivéből nevetett a gyermeki kép­zelem e naiv nyilatkozatának meghallgatásánál. Ép e pillanatban találkoztak Delényivel és ki­­sérőnőjével. — Ugyan min mulatnak olyan jóízűen ? — kérdé a szép asszony. — A csillagokról ábrándozunk, — füllentő nagy biztonsággal s nála szokatlan jókedvvel Simik. — Szereti kegyed a csilagokat ? — kérdé mély, lassú hangján Delényi Etelkát. — Mindenek felett! Különösen azt a szép nagy esthaj­nali csillagot, az az én ideálom! — Szép csillag is az! Nagy pénzébe kerülhetett a beszerzése annak idején a jó istenkének! — meren­gett Zádor. Etelka kérdőleg emelte fel hozzá szemeit. De Zádor már a szép asszonynyal fecsegett valami sem­mis dologról. Mikor a kis­lány hazatért s magában maradt a lámpafényénél a jó Klára kisasszonynyal, nem áll­hatta meg, hogy rá ne térjen Delényi megjegyzésére, mint valami érthetetlen dologra. — Mennyire hasonlít pedig ez rá. Ilyen volt ő már Bécsben is. Szereti a bizarr gondolatokat. Néha az ember fél napig töri a fejét azon, a­mit mondott, nem találja értelmét s még sem vetheti el, mint sem­mis szószaporitást. Mintha márványba vésné minden mondását, olyan tartós az valamennyi. Pedig mindig tréfálni látszik s úgy tesz, mintha legnagyobb öröme abban telnék, hogy bolondokat­ mond. Emlékszem, hogy Hochstadtéknél mennyire kivált modorával, beszélge­tésével a többi fiatal ember közül. Senki annyi osto­baságot egy este össze nem fecsegett mint ő, minden összefüggés, egyetlenegy megfontolt szó közbevegyí­­tése nélkül, é­s mégis mindenki meg volt győződve, hogy bármely komoly tárgyban mérkőzhetik a jelen­levő tudósan-komoly ifjak bármelyikével... Puszta megjelenése életet öntött a társaságba; mozdulatai könnyedek, fesztelenek valának; az ember sohsem tudta, hogy melyik pillanatban térdel a háziasszony előtt, kinek fia jó barátja volt. Mikor ez utóbbi egyik télen Párisba ment farsangolni, Delényi lett a vicetestvér, ki Hochstadtnét s két leányát a bálokba kisérte. A két hamis lány sokat is évődött vele, így például, kedvenc cselek volt, hogy egyik jobbra, a másik balra ment kísérőjével, hogy Delényit a lányok felett való őrködés lehetetlenségéről meggyőzzék. A magára hagyott chaperon ilyenkor komikus kétségbe­esést színlelve állott meg a táncterem közepében,­­ majd a mamához sietett baját elpanaszolni s a szö­kevényeket bevádolni. A testes asszonyság a maga jóságos kedélyességével vigasztalta: »No hát ha megszöktek, mulattassa mamájukat.« És Delényi el­ült óraszámra a mama mellett i­s nem unatkozott. Úgy látszik, élénk gondolatmenete sohasem engedé vele megismertetni az unalmat. Olyan kedélye volt, mely képes lett volna a h­obinson szigetén is társul­összetévesztenü­nk a lelkifurdalással. A lelkiismeret hangja nem szólalt meg benne, bánatot nem érzett­­javulni nem akart. Azt hitte, ha titokban marad a valódi tettes, a gyanít­­ásra háramlik, ő meg lesz mentve, s minden jól lesz. De Szaniel csalódott. Nem gondolt a sors sze­szélyére, nem annak véletlen meglepetéseire. Nem gondolt arra, hogy a tett elkövetésével és a saját kedvesének fivérét fogják gyanúsítani. Pedig úgy történt, Szanielnek kedvese Filisz volt, a­ki bő­szeretet­tel csüngött a fiatal orvoson. Filisz kedves, nyájas és szép leány volt, kiben az értelmiség a bájjal, a szel­lem a szépséggel párosult. • Képzelhető, mennyire megijedt egy nap, mikor megtudta, hogy öcscsét gyilkossággal vádolják. Filisz öcscse, Florentin régeb­ben ugyan már elkövetett valami kisebb vétséget, a­miért szigorúan meg is büntették, de most csupán különböző szerencsétlen körülmények véletlen össze­játszása következtében került a gyilkosság vádja alá. Eilisz kétségbeeséssel gondolt hőn szeretett fivérének jövendő sorsára. Ő meg volt győződve Flo­rentin ártatlanságáról s minden követ megmozdított érdekében. E leány küzdelme öcscse ártatlanságának kiderítéséért valóban hősies küzdelem, az olvasót különös érzelem fogja el, tudva, hogy Filisznek talán nem sokára választania kell a testvér és kedves között. Szaniel helyzete igen kellemetlen. Filisz egyre nógatja, hogy tegyen már valamit az ártatlan Flo­rentin érdekében, de Szaniel nagyon óvatosan és rendkívüli elővigyázattal jár el, nehogy valamikép önmagát kompromittálja. Malot művésziesen ecseteli a küzdelmet, melyet Szaniel lelke ekkor önmagával vív. Érzi, ha Floren­tini bűnösnek találják, ő megszabadul a folytonos félelem és rettegés alól és ismét nyugodtabb lehet. Tudja: ha Florentini elitélik —­­ő maga végleg föl van mentve. De hát engedje-e elitélni kedvesének „A lelkiismeret.“ (Regény, Malot Hektortól, 1888. Charpentier és társa kiadása.) A jelenkori francia írók szeretik a problémák fölvetését. Valahányszor egy-egy újabb francia köny­vet veszek kezembe,képzeletemben mindig mintegy látni vélem már azt a nagy kérdőjelet, melyre ez a könyv akar lenni a felelet. Most is, Ohnet »Akarat«-a után, mely a lélek erejét, Malot »Lelkiismeret«-e jelent meg, mely a lélek gyöngeségét tárja föl az olvasó szemei előtt. A lélek gyöngeségét, mely el akar rejteni, titok homályával fedni valamely bűnös cselekvést; a lélek gyöngeségét, melynek nincs elég ereje és bátorsága, hogy az elkövetett tett következményeit is elviselje. Malot azt a problémát akarja megfejteni, hogy vájjon elkövethetünk-e büntetlenül valamely vétkes cselekvényt ? S ha nem is ér utat a törvényszék bün­tető keze, vájjon békében és teljes lelki nyugalom­mal élvezhetjük-e büntettünk gyümölcseit, ha még oly nagy is akaraterőnk és önuralmunk ? Ez a kérdés, melyet Malot fölvetett s a »Lelki­ismeret« reá a felelet. De hát mi tulajdonkép a lelkiismeret ? Nem-e rémkép ez csupán ? Fölizgatott képzelem szülte álom­kép ? Igen a lelkiismeret nem egyéb, mint maga az a rémkép, mely szünetlen üldöz, ingerel, bánt, kinéz, nem egyéb, mint a fölizgatott képzelem szörnyű mun­kálkodása. Rablánc, mely lelkünkre önsúlyként ne­hezedik, melyet minduntalan és mindenhová magunk­kal cipelünk, mely elől nem menekülhetünk soha. Vele szemben hiú minden tagadás, ő kérlelhetetlen szigorral ítél és büntet is. Biró és hóhér együtt, így ecsetelte-e Malot is a lelkiismeretet? így tüntette-e föl a lélek gyöngeségét és szörnyű lakolá­sát ? Nem! Malot másként ítélt, máskép fejtette meg a problémát. De ne vágjunk bírálatunk elé, a regény tartalmának egyszerű elmondásából úgyis ki fog tűnni az író felfogása. A regény hőse egy fiatal orvos, Szaniel. Szegény ember, de nemcsak szegény, hanem eladósodott is, kit hitelezői szüntelen üldöznek. Már minden pénz­forrást kimerített s igy gonosz uzsorással volt kény­telen összeköttetésbe lépni. Ez őt idővel teljesen hatalmába kerítette, úgy hogy már nem volt mód Szanielre nézve, menekülni az uzsorás karmai közül. Ekkor először szólal meg belsejében gonosz szelleme s ez most tusára kél a beléoltott erkölcsiséggel és jobb érzéssel. Valami titkos, homályos ösztön bűn­tettre ingerli őt, hogy így egy csapással megmenekül­jön szörnyű helyzetéből. Azt mondja magának: — Ez az uzsorás gonosz és ártalmas ember. Életével senki sem törődik. Nincs, a­ki szeresse, min­denki megveri. Pénze van, de senki sem élvezi. Ő maga sem. Én orvos vagyok, eszes, tudományos férfiú, a­ki még hasznára válhatik az emberiségnek, s a­kire még szép jövő vár. Miért menjek tönkre én? S miért ép e gonosz uzsorás által ? Nem természetesebb-e, ha én őt megölöm, s így nemcsak megmenekülök szörnyű hitelezőmtől, hanem még nagy vagyon birtokába is jutok? így akarja elámitani önmagát, igy akarja el­­ámitani lelkének furdaló szózatát. S az ál­okok győz­tek. Szaniel elhatározta magában az uzsorás meg­gyilkolását és elhatározását nem sokára végre is hajtotta. A gyilkosság nagy szenzációt keltett, de a tet­test nem tudták fölfedezni. Szaniel igen óvatosan követte el a gyilkosságot s minden nyomot és jelet, mely elárulhatta volna, gondosan, megsemmisített. De a gyilkosság elkövetése után nagy változás tör­tént belsejében. Gonosz tette valóban gonosztevővé is alakította át. Lelke megromlott, kivesztek belőle az erény és nemes érzetek, egy maradt meg benne csupán: az önzés. Az önzés, mely csak a saját javát akarja, csak a saját jólétéről gondoskodik szüntele­nül ;s még egy: a félelem, a bírák, a felfedezés, a­­ büntetés előtti félelem. De ezt a félelmet nem szabad

Next