Fővárosi Lapok 1889. február (32-58. szám)

1889-02-01 / 32. szám

Péntek, 1889. február 1. 32. szám. Huszonhatodik évfolyam, Félévre . . . . . . 8 frt Negyedévre...........................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOS. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere I. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere,, Athenaeum-épület) küldendők. Fiatal lány emlékkönyvébe. Tavaszi mezőben, Csergő patak mellett, Ifjú lányka, dalolgatva, Virágokat szedett. Öröme, mosolya Minden virágszálon, Nem tudja, hogy melyik a szebb? Hogy melyikhez szálljon? Csörgedező patak Gyönyörködve látja, Futó habja, ezüst habja Gyöngyeit kínálja. Röppenő madárka Odaszáll hozzája, Dalaira, csevegéssel Dalra nyílik szája. Felhőtlen ég napja Feröszti fényében, Édes öröm, tiszta öröm Ragyog két szemében. Maga a boldogság Megtestesült képe, Az a virág, tavaszvirág, Melyet most letépe. Ifjú lányka lenéz A futó patakra. . . Szomorú lesz , a virágát A bab elragadta. Nézi, nézi hosszan, Szeme könybe lábbad: »Miért is hogy az örömhöz Oly közel a bánat ?« Vidám tavaszkornak Most nyíló virága ! Légy te boldog, nagyon boldog Kedves, ifjú lányka ! A futó életnek Siető patakja Virágidat, örömidet El sohse ragadja! — — Robert Browning. Robert Browning: chief poet of the age. An essay, by­­William G. Kingsland. London, Jarvis and Son.­ Meggondolva azt, hogy mije van Angliának Tennysonban, jelentős dolognak kell találni, ha a »poet laureate« egy honfitársa nem a »Király idyl­­lek« szerzőjét, hanem Browningot nevezi a kor első költőjének. Semmi sem csodálatra méltóbb az oly bámula­tos angol irodalomban, mint az életnedv kiapadha­­tatlansága, mely lehetővé teszi, hogy virágzás virág­zást kövessen. Már Erzsébet kora a jelenkor költé­szetének legkimagaslóbb emlékét hozza létre; elfele­dik ezt saját hazájában, de Anna alatt egy, legalább formailag tökéletes klasszikus irodalom keletkezik. A rococo-izlést a természet kultusza váltja fel, s íme Burns, Byron, Shelley lantja együttrezgésre indítja az emberi érzés minden legrejtettebb idegszálát. A regény költői érték és hatás tekintetében korunk epo­­péjának magaslatára emelkedik; elévülhetetlen re­mekeit Scott, Dickens, Thackeray alkotják meg. Viktória kora azonban a tiszta költészetnek is igen szép kora ; büszkeségei: Tennyson , Swinburne, Browning. Mennyire becsülik az utóbbit hazájában, bizo­nyítja az a körülmény, hogy »Browning­ Society« ke­letkezett és működik, oly társulat, melynek egyedüli célja Browning költészetét tanulmányozni és terjesz­teni. És e társulat előtt mondta ki Canon Farrar, hogy a­mit Browning adott Angliának, »az nemcsak egy könyv, hanem egy egész irodalom« ; az előttünk levő essay szerzője pedig ő benne látja az angolok Göthéjét, Shakespeare után és óta legnagyobb köl­tőjüket. Gröthei vonás mindenekelőtt a Browning sok­oldalúsága. Az emberi szívnek mélységes ismerője ő, és habár végtelen sok és sokféle alak kel életre ki­terjedt vásznán, pápái, szerzetesei, királyai, gyer­mekei, parasztjai mindegyikében valamely élettapasz­talat van megtestesítve. Az igazi emberi vonás jel­lemzi drámáit, »Strafford«-tól »Luria«-ig, melyek egyébként az Erzsébetkori színvonalhoz közel van­nak. A szépművészetek, festés és szobrászat mély ismeretéről tesznek tanúságot »Fra Lippo« és »An­drea del Sarto« című költeményei. A lélektani ku­tatás, a szellemi élet elemzése bámulatra ragad a drámai idyllekben (»Dramatic Idylls«). Gondolatok bősége és tartalmassága párosulva a nyelv zenéjével, átalában minden művének sajátja, de mintegy tető­pontra emelkedik a vén zenész történetében, »Abt Vogler«-ben. Különösen figyelemreméltó vonás azon­ban a költő előszeretete a vallás problémái iránt és »Saul«, »Halál a Sivatagban« (Death in the Desert), »Berisctab’s Fancies« egy hivő tanításait tartal­mazzák, kit nem a tdeologia, hanem a tisztult érze­lem vezérel istenhez. Oly tartalmas és mélyelméjü a Browning költé­szete, hogy e miatt őt Démely bírálója a költőietlen­­ség vádjával illette. Versbe szedett bölcselkedés! De szabad-e a bölcselkedést kizárni a költészetből? Hová lesz akkor »Faust« vagy a »Divina commedia ?« A kérdés csak a körül foroghat, hogy mi módon vannak a legmélyebb problémákkal foglalkozó gon­dolatok költői mezbe öltöztetve. Brownig mindig megtalálja azt a kifejezést, mely a képzeletet serkenti fel; képei élénkek és ragyogók; színezése meleg és életteljes; nyelvének rhyzmusa zenei; ezek mind a valódi költészet föltételei és létrehozói. Annyi min­denesetre áll, hogy Browningnál hiába keresünk könnyű olvasmányt, a tanulmányozástól, sőt a rej­tett szépségek keresésétől visszariadnunk nem sza­bad. És minthogy ily tulajdonságok nem szerzik meg a népszerűséget, főleg kezdetben igen sokan idegen­kedtek a homályosnak és száraznak vélt költőtől, kit minden újabb olvasás és közelebbi megismerés mind­jobban megkedveltet. Első műve, »Pauline« 1832-ben jelent meg. E költeményt, mely igen szép részleteket nyújt, maga is kicsinyelte; el is hagyta az abban követett irányt s uj színben mutatta be tehetségét »Paracelsus«-a által, mely megragadó rajza egy ismeretszerzésnek szentelt, a szerelem későn megbánt eljátszása miatt meddő életnek s mely mélyelmüsége mellett rendkí­vül szép és költői emelkedett nyelve által tűnik ki.. »Paracelsus« s még ennél is inkább »Sordello« úgy­szólván kincsesbányája annak, a­mi Carlyle kifejezése szerint »musical thought«, zenei gondolat. Felette szépek kisebb költeményei is, melyek mindegyikében magas világnézetének valamely ol­dalát tárja fel. Az öngyilkosság borzalmát megkapón tárgyalja a párisi Morgue-ról írt néhány versszaka. Párisban bolyongva, belép a Morgueba, hol az ön­gyilkosok holttesteit közszemlére teszik ki. Ott fekszik élettelenül a katona, a­ki (»wanted to the Buonaparte«) Bonaparte akart volna lenni; mellette (»red as blood a socialist, a leveller«) a vérvörös nivelláló szocialista és harmadik díl az élvezethajhász, kit asszony és sze­rencsejáték vitt idáig. Ez emberek sorsán tűnődve, a költő ez eredményre jut: »I thought and think their sin’s atoned.« (Hittem s hiszem, megbűnhödték bű­nüket). És egy gyönyörű végstrófa kimondja, hogy a­kik vétkeztek, nem lehetnek örökké elkárhozva, mert »What began best, can’t end worst Not what God blessed once, prove accurst« (a­mi legjobban kezdődött, nem végződhetik legrosz­­szabbul; a­mit isten egykor megáldott, nem vál­­hatik elátkozottá.) Ez a költő nézlete az istenigazság­szolgáltatásról ! Felfogása szerint a rossz csak múló tünemény; a lélek lehet »unmade«, mintegy kifor­gatva, de bizonyára »remade«, helyreállítva lesz. Kü­lönb életének különb magaslatán (»other theighst in other lives«). Noha ebből nem következik, hogy itt lent bátran áldozhatunk a gonosz hajlamoknak, hisz Browning »Rabbi Ben Ezrá«-ja gyönyörűen ecseteli az élet kötelességeit — kétségtelen, hogy költőnk Tóth Pál. Örök láz. (Elbeszélés.) Irta Balogh Arthur. (Folytatás.) XX. Még alig bukott fel a nap lángtányéra a lát­határ fölé, midőn már Sarolta útban volt az erdész­ház felé. Merengőn hordozta végig tekintetét a tájon a mikor meg-megállt, elfulladva a meredek átmászá­sában. A kelő nap sugarai beözönlötték egész alak­ját, halvány, fehér arcát, fekete ruháját. Most tán utoljára látja mind­ezeket a helyeket. Sohasem fogja látni, mint bontja ki a nap izzó sugarait ott a he­gyek fölött, mint bukik alá ott a másik irányban. És­­ ezzel el fog temetni mindent, a­mi itt kínossá, gyöt­­relmessé tette az életét. Izgatottan sietett a lak felé. Dánosyt akarta látni. Várjon ma is hideg lesz ? Miért ? Megunta már, vagy nem is érzett soha semmit iránta ? A szoba üresen tátongott eléje. Egy lélek sem volt abban. De minden úgy, mintha alig egy perce távozott volna valaki belőle. Várt. És várt soká, kí­nos türelmetlenséggel. A nap felkúszott sima, kék ujján, magasan és merőlegesen tűztek le sugarai. És ő még mindig egyedül volt az erdészlak elhagyott szobájában. Csak most kezdett tanakodni: mi történhetett Dánosyval ? — Már homály kezdett leszállani lassan észrevétlen. Befutotta a környéket, eltekintett a messzeségbe, nem látja-e annak az alakját. Balsejte­lem kezdette megszállni a bensejét. Mi lehet azzal az emberrel? mi célja ezzel a távolléttel? talán mene­külni akar tőle ? És a­mikor arra gondolt, fékezhete­ len, heves ellenszenv, majdnem gyűlöletet érzett bel­­sejében. Nem volt az fájdalom, hogy elveszítené, csak düh, felháborodás, elkeseredés. Lassan, tépelődőn haladt lefelé az utón. Alig bírták meg lábai, annyira elöntötte a fel­háborodás. Ha tudná, hogy el akarja dobni magától, lő­l ő menekülne el titkon, lopva, hogy ő dobja el őt magától, ő kacagjon felette s ne ő legyen az eldobott, megunt. Nem, nem fogják legyőzni még sem! Soká, késő éjszakáig felvirrasztott, úgy bámult ki ablakain a sötétbe. Fejében nyüzsögtek a gondolatok. Külö­nös sejtelem rohanta meg, úgy érezte, hogy új for­dulóhoz közeledett a lázban, a­miben egy idő óta telnek a napjai. Kínosan várta a másnap felvirrad­­tát. Szerette volna megtudni, ő van-e eldobva, vagy van még ideje, hogy megelőzzön mást a lealázta­­tásban. XXI. A következő nap estéje volt, borongós, sötét, lehangoló. A tájon nehéz melankólia ömlött el, a­mi elragad az emberre is. A kastély földszintjén az egyik, parkra nyíló szobában ott ült egy karosszékben hátradőlve, mere­ven, moccanás nélkül Harter Pál. A bágyadt verő­fény arcába, szemeibe tűzött néha. Sápadt, merev arccal nézett maga elé, üres, fáradt tekintettel, mint egy automata. Felkelt, oda ment az ablakhoz nehezen, megha­jolva, mint egy agg. Napok is megvénítik az embert. A világ üres, kihalt, nem ismer semmit az élet örö­méből többé. Holnap elhagyja végkép a kastélyt. Ha soká itt maradna, megőrülne. Csak néha fog eljönni, abba a szobába, a­mi úgy áll érintetlenül, a­hogy az a nő kilépett belőlle. Eljön, hogy megnézze azt és meg­csókolja azt a hideg lapot ott az ágya fölött, arc­képét. Még egyszer látni akarta a vidéket, még egy­szer végig akart menni azon az utón, a jóit Sarolta annyira szeretett. A mint a szürkület lassan leszál­­lott, elindult az erdei ösvényen. Hűvös szél suhogott az ágak között, nagy csomókba seperve össze a meg­fonnyadt, megveresedett faleveleket. A mint a parkon végig haladt, a mint az erdei útra ért, meg — meg­állt, vissza — vissza­nézett. Itt volt, itt ült, itt látta utoljára sétálni álmodó, merengő arccal. Akkor is Dánosyra gondolhatott. Arra a gondolatra összerez­zent. Ha most látná azt az embert, meg tudná ölni

Next