Fővárosi Lapok 1889. február (32-58. szám)
1889-02-05 / 35. szám
Kedd, 1889. február 5._________ 35. szám. Huszonhatodik évfolyam. Félévre.......................... . 8 frt negyedévre...........................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egy havasi lány. (Elbeszélés a Hóra-világból.) Moldován Gergelytől. Lupsa-Monasteria Torda-Aranyos megyében fekszik. Ha Offenbányáról kihajt az utazó s fölfelé tart az Aranyos partján, eléri az öt falurészből álló Lupsát. Monasteria képezi az ötödik részt, a végső pontot, legkevesebb számú lakossággal. Az utazó meredek kaptatón tart fölfelé, s ha feljutott, szilva- és kőrisfák között, kis templomra akad, melynek tornyából egyetlenegy csengetyü kandikál kifelé. A templom pitvarába lelógó madzagot ritkán szokták meghúzni. A templomnak kevés látogatója lehet, mert az az előtti tér be van gyöpösödve; az ajtó szegleteken ott a pókháló az is porosan, lakójától elhagyottan. Tehát a csengetyű ritkán szólítja templomba a híveket. A templommal átellenben, túl az országúton, emeletes faház emelkedik, szűk ajtóval és törpe ablakokkal. Az ablakokat, félig lehullva, csapdossa a szél; az egyetlenegy ajtón pedig akkora nyílásokat tágított ki az idő, hogy azokon át a ház pitvarába lehet látni. Úgy látszik, ma már nincs lakója, nincs gazdája. Pedig e falurészt e hely után nevezték el Monasztoriáncak. Hajdan, csak száz évvel ezelőtt is, zajosabb volt e hely. A templom vasárnaponként tömve, a szemben levő kaluger-lak hívekkel tele. Ma már mind akettő csendes néma. Száz évvel ezelőtt, mikor Hóra és Kloska csapatai bevonultak a pusztító hadjáratra, a vezér megállított embereit. Itt akarta tölteni az éjszakát. És mikor a csapatok letelepedtek volna, Hóra, a vezér, bement Artemia kalugerhez, aki írástudó volt, jól értett az ördögűzéséhez is, s a patkókat (már mint a cyrill-betűket,) úgy tudta lepingálni, mint akár egy tudós. Bement hozzá és azt mondta neki : — Parinte! jöjj ki az isten szabad ege alá és mondj nekem valamit a jövendőről. Artemia, a szent életű kaluger, betette a Triologiont, mely a böjti dolgokkal foglalkozik, fölvette a kecskefaggyúból készített mécset és azt a jövevény arcához tartá, hogy jól nézhessen szemei közé. Mikor megnézte volna, kérdé: — És ki vagy te, keresztény, a ki az isten titkaiba akarsz belátni? Szólj ! — Én Hóra vagyok, a lázadó hadak vezére, íme lásd! Ekkor Hóra a kozsokját kétfelé nyitotta és kivett onnan egy pázsurát *), mely fényes volt, mint a nap, mert aranyból készült s a mécses világát elhomályositá. A pázsura közepén kereszt állott. — Nagy jószág ez egy paraszt kezében, Hóra. — jegyzé meg a kaluger. — Olyant csak királyok adnak nagy embereknek. — A császártól birom azt! Azért szeretném én a jövendőt magam előtt látni. Szeretném tudni, leszek-e király ? A kalugert bámulat fogta el, mert kozsokos királyról még a mesében sem hallott. — Na jer utánam! — szólt végre. Menjünk ki az isten szabad ege alá. — Aztán eloltotta a mécset letette a lócára és kivezette vendégét. A csapatok egészen elfoglalták a fensiket, tüzet gyújtottak s hozzá láttak már az eltulajdonított juhok és kecskék felnyársalásához. A kutyák vonítása, a föl-fölcsapott lángok, a félig megvilágított alakok, a tompa moraj, itt-ott egy élesebb kurjantás, különös hangulatot kölcsönöztek az éjnek. Szép tiszta éj volt, a kék égen milliárd gyémánt tündöklőtt s ebből akart Artmia jósolni. * A román pázsurának nevezi a kétfejű sast meséiben. — És te ismerni akarod jövődet? Jó, én elmondom neked azt, amit tudok, hasznát veheted. Hóra leste a kalugert, s mi tűrés tagadás, ő aki nem tudott félni, most remegni kezdett. Vájjon mit fog hallani. Artemia pedig, vizsgálni kezdte az eget, és mikor tekintetével keletről nyugatig befutotta volna az égboltozatot, Hérához fordulva mondta: — Crestine! Jó keresztény! Az ég a te királyságodról mit sem akar tudni. Azon én afféle jeleket nem látok sehol. — Mit látsz tehát ? — kérdé Héra nagy nyugtalansággal-Artemia ismét vizsgálódott. — Elmondjam-e? — Előszólt Hóra roppant izgatottsággal. — Jer hát közelebb. Nézd ott fenn, szinte az ég közepén az orsót. — Látom! — Három-négy csillag egymás felett, úgy néz ki, mintha karó volna. — Igen, látom. — No, ha látod, azt is láthatod, hogy az nagyon fényes, úgyszólván vörös fényben úszik, ami épen nem jelent valami jót. Hóra ! — szólt Artemia határozottsággal, — te karóba kerülsz. Hórát mintha menyke sújtotta volna, akként érezte magát e kijelentésre. — Egyebet nem látsz ? — kérdé remegő hangon a kalugertől. — De igen, egyebet is látok, — felelte Artemia. — Íme ott a kereszt, négy kis csillag kereszt alakjában, olyan halovány. Hóra — szólt ismét Artemia határozott hangon, — a te művedet nem szereti az ég.. . te nem jársz a császár akaratjából. E kijelentés, melynek igazságát Hóra nagyon is érezte, még inkább lesújtotta a lázadót. Nem tudott gondolkozni, beszélni. Mikor kissé magához tért, azt mondta a kalugernek: — A te beszéded hazug! Jó éjszakát, atyám. Köszönt s azzal visszatért társaihoz. A temetés napján. (Február 5-dike) (Sz.) A bécsi kolostor-utcában, a kapucinusok sirboltjában ma délután helyezik örök nyugodalomra a szerencsétlen véget ért trónörököst, áldás, ima és kények közt. A főudvarmester azt fogja kérdeni egy szegény koldus szerzetestől: — Megismered-e az elköltözöttben Rudolf császári és királyi főherceget s trónörököst ? Az pedig szomorúan és egyszerűen fogja felelni. — Meg, s a fenséges holttestet, köteles gondoskodásunk szerint, jól meg fogjuk itt őrizni! Még Mátyás császár és király választotta ki e szegény kolostor sírboltját a maga és családja minden tagjának örök nyugvó helyűl. A vallás által rendelt alázatosság vezethette abban, hogy egy fényes uralkodó háznak ragyogásban élt tagjai holtuk után ép ama szegény szerzet egyszerű házába jussanak, melynek tagjai koldulással szerzik kenyerüket. A halálnak mindenkit egyenlővé tevő hatalma nyilatkozik a képben, midőn a földi hatalom egy-egy elköltözött tulajdonosa, az élettől megválva, szegény, ismeretlen szerzeteseknek mintegy tulajdonába megy át. Egy rövid századnegyed alatt háromszor nyílt meg a császári sírbolt olyan halottak számára, kikre a halvégzet nem természetes halált mért, megdöbbentően fokozva ezzel sorsuk gyászát s az utánuk siró bánatot. Egy szépségtől és ifjúságtól viruló hajadon, Albrecht főherceg leánya, Mathild főhercegnő, mint a würtembergi hercegnek boldogságtól sugárzó menyasszonya, mint baleset áldozata, égő gyufától jobbot vetett ruhájában összeégve került az ősök sírboltjába. Ez is megdöbbentő eset, kínos szerencsétlenség volt. Hát még mikor Tegethoff tengernagy Mexicoból hazahozta a vérítélettel kivégzett Miksa császár, uralkodónk fenkölt szellemű testvéröcscsének holttestét, azét a férfiúét, ki szellemének magas szárnyalását költeményekben és finom gondolatokkal teljes útleírásokban hagyta hátra maga után; csodálatos ízlését Miramare és a Lacromasziget gyönyörű alkotásaiban örökíte meg; elszánt és hősies lelkének nagy példáját pedig nehéz harcokkal és még nehezebb halál férfias elviselésével tette örökké emlékezetessé. De még az ő halála sem volt annyira leverő, mert győztes ellenség ádáz dühétől származott és sötét gyászát enyhité a halálos golyókkal való bátor szembenézés heroizmusa, mint amily fájdalmasan borzasztó az a rejtelmes vég, mely a legnemesebben uralkodó szülők örömteljes büszkeségét, a népek reményét ma délután juttatja a kapucinusok sírboltjába. A rendkívüli eset kimagyarázhatlansága teszi ezt oly kínossá. Nem csak a fájdalom sajog bensőnkben, hanem egyszersmind elménk és erkölcsi érzésünk megzavarodását is súlyosan érezzük, midőn a kérdésre: »miért történt ez ?«, nem tudunk választ találni. Szerető szülők, fiatal és bájos hitves, egy kedvesen mosolygó kicsi lányka körében élt, népek meleg rokonszenvét birta, nagy jövőre hivatottan sokat tanult, tudott és érezett, egyaránt buzgón szolgálta a kard és toll munkáját: vájjon lehet-e ily kivételes, boldog körülmények közt támadása olyan kétségbeesésnek, mely kiolt minden kötelességérzetet oly fiatal férfi lelkében, ki mindig a kötelességek buzgó teljesítésének példánya volt? Hisz ő nem érte be azzal,mit munkakörül a születésével járó hivatás mért rá, hogy t. i. katonai és kormányzati nagy jártasságot szerezzen, hanem még — természeti hivatástól ösztönözve — szerzett is magának egyéb sok munkát, tudományok terén, írói foglalkozásban, s ha egy megírott cikke jól sikerült, ép úgy tudott örvendeni neki, mint ha a gyalogezredek kitűnő gyakorlottságát látta szemleútjaiban. Mindig jól érezte magát szalonban, kiállításon, gyakorló téren, műcsarnokban, a természet ölén, rengetegekben és vadvizes láptérségen. A betegség meg meglátogatta ugyan, de reményét, kedvét, bizalmát nem törhette meg. Képzelhető-e, hogy ily férfi ily életkörben megunhassa az életet ? És mégis előttünk a legszomorúbb, a legmegdönthetetlenebb bizonyság: a tény. De a bizonyságban megnyugodni nem bírunk, mert nyitjához nem férhetünk. A képzelem ily rendkívüli és rejtélyes esetben természetszerűleg egyre izgatja magát s keresi a felvilágosító sugarat. Innen ered a találgatás: hátha az a golyó más kézből röpült az agyba, s boszú vagy istenítélet haragja önté? De az bizonyos, hogy ez esetben könnyebb lett volna a leplezés vadászati baleset képében, mert egy mélyen vallásos uralkodó család részéről semmi sem lehet nyomasztóbb nehézség, mint a hit által elítélt öngyilkosságnak hivatalos kihirdettetése. Az igazság iránti nagy hódolat nyilvánult ebben királyunk részéről, s az elképzelhetetlen zavar tétováinak lehet csak tulajdonítanunk, hogy az első órákban, midőn ő felsége sokkal mélyebben le volt verve, semhogy gondolkozni bírhatott volna, a bécsi hivatalos körök szélhűdésről szóltak, mely természetellenes halálesetekben is a végső ok szokott lenni. Nem lehet hibáztatni még az udvari hivatalokat sem, ha az első órákban úgy gondolták, hogy meg kellene kímélni a világot attól az elborzadástól, melyet az ok egyenes kinyilvánítása idéz elő, mert minden öngyilkosság veszedelmes példa, hát még az olyan, mely a trón legfelső lépcsőjénél minden megmagyarázható ok nélkül döbbenti meg az élő világot. A trónörökös gondolkozó, felvilágosult elmével bírt. Több évvel ezelőtt, midőn báró Hellenbach Bécsben spiritista mutatványokkal lépett föl, a trónörökös és János főherceg leplezték le a medium (Bastian) szélhámosságát s akkor a még igen ifjú trónörökös röpiratot is nyomatott ki néhány példányban s abban lelkesedve irt az elme tiszta gondolkozásáról. »Mi a felvilágosultság ? — kérdé. — Én az