Fővárosi Lapok 1889. március (59-88. szám)
1889-03-01 / 59. szám
Péntek, 1889. március 1. 59. szám. Huszonhatodik évfolyam, félévre ....... 8 frt •egyedévre............................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOS. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Való és költemény. 1. Volt egyszer egy szegény fiú, Oly árva, elhagyott! Ha visszagondolok reá, A szivem is sajog. Nem ismerő az anyai Csók áldó melegét, Az édes otthon álmait, Verőfényes legét. Járt föl s alá hegyen, völgyön, Tövises utakon, Csillagtalan, bús éjjelen És tűzszóró napon. Kisérte gond, üldözte bú, Elhagyta a remény. . . így volt talán, — de hagyjuk el, Hisz’ ez csak költemény ! Ne lm együtt van a kis család ! Szép sorba’ álljatok. Nem igy! A legkisebb elől, Hátul a legnagyobb. Te kis pirók, légy csöndesen, Nagy ünnep a mai. Hát tudtok-e, de ám nagyon, »Éljent« kiáltani ? Elég, elég ! Figyeljetek , Meglepjük a mamát, Nevenapja van. Gyermekek, de szép is a világ! Miénk a legjobb nő, anya, Kihez nincs fogható. . . Hű kedvesem, én hitvesem, ,Ugy é, ez a való ? III. Szeretjük, boldogítjuk Mi egymást végtelen, Mindennap fris virággal Adózik a jelen. Az évek elsuhannak, Mint a sebes folyó, S alig hogy észrevesszük. . . Ez a boldog való. Dal kelt föl álmaimból, Édes szerelmi dal, Fejem körül fonódik Gömbölyded női kar, S midőn dobogó szívvel Megcsókolsz, érzem én: Ez minden költemény közt A legszebb költemény. Kenézy Csatár. ------sseess-- -I Mozgósítás. (Elbeszélés.) Írta Werner Gyula. (Folytatás.) Sokkal műveltebb volt, hogysem e megfeledkezés sokáig tartana. — Medvének igaza van. Ez már az életuntság magas foka, zene mellett s az ön édes arcával közelemben halálról elmélkedni. Megforgatta s derülten kezdett társalogni. De a leány komoly s gondolkozó maradt. Szinte gépiesen mozgott s nem nézett táncosa szeme közé. — Elfáradtam. Medve mellettük termett. — Szabad kérni. Emilia könnyedén vállat vont, aztán Zoltánra rá se tekintve, újra táncolni ment. Garmathyné kissé idegesen mozdult meg helyén s Zoltánt magához intette. — Mi történt ? — Semmi különös. Ő nagyságának őszintén bevallottam, hogy három év óta nem táncolok. Úgy látszik, lábaim csakugyan berozsdásodtak s megelégelte a csárdást velem. Nehogy azt higgjék, ez esemény hatott rá, jósokáig az anya mellett maradt. Fesztelen hangon, vidáman társalgott. Oly derülten nevetgéltek, hogy Emilia néhányszor odafigyelt s Medve kiesett az érdekes thémából, melyről ők beszélgettek. — Igazán Emilia nagyság, — mondta képéről az izzadtságot törülgetve, — igazán, maga naprólnapra jobban tetszik nekem. Felső testét, a tánc kedvező alkalmát felhasználva, szokottnál is erősebben ringatta s a lány szemeit kereste. De az, mint előbb Zoltán, egyenesen maga elé nézett, sötét fák közé, az árnyba. Nem is hallotta mit beszél. V. Másnap — délután öt óra lehetett — Zoltán az utcán találkozott Garmathynéval és leányával. A még mindig szépasszony barátságosan mosolygott rá, illetlenség lett volna hozzájuk nem csatlakozni. A kerti mulatságról folyt a beszéd, s az anya Emilia rosszullétével mentegette a leány tegnapi szeszélyét. Zoltán udvariasan s kitérőleg felelt. — Tudja mit, mi most a szőlőbe megyünk. Nem messze van, kisérjen el. Ilyen városi embernek jól esik néhány órát szabadban tölteni. Meghajtotta magát köszönete s beleegyezése jeléül. Kiértek a városból. Előttük fűvel borított nagy rétség terült el, roppant félkörben hegyektől környezve. A nap égetett, de frissítő szél fújdogált. Lépésük zaja elveszett a fűben. Néhány közelben legelésző csikó felemelte fejét s megiramodott. Távolabb katonák végezték gyakorlataikat. Csak mozgó vonaloknak látszottak, s puskacsövük ki-ki fény lett. Emilia szép arcán rémület látszott. Előttük ment, de most meglassította lépteit, hogy beérjék. Kis tarka, sveic bornyú tartott feléjük. Nagy, merev szemével megbámulta a jövevényeket. Garmathyné mosolygott. — Emilia fél a tehenektől. A lány elpirult. — Nagysád szemében pedig van valami, ami tigriseket is megszelídítene. Valami varázs. Könnyed hangon mondta, s nem nézett reá.Figyelmét csapat veréb kötötte le, mely zúgva röpült el fejük felett. Felértek a tetőre. Napfénytől, áttetsző aranyos fátyolba burkolva terült el a vidék. Nyári lakók fehér falai tünedeztek elő a szőlő világos zöld levelei közül. Képek és szobrok. (A műcsarnokban.) (Hm.) Ha a művészet föllendülésénél is számok beszélnek, akkor azt mondhatjuk, hogy a hazai képírás és szobrászat virágkorát éli. Bámulatos, hogy alig két évtized alatt mennyire megszaporodtak festőink, festőnőink és szobrászaink is. Elévülhetetlen érdeme marad Trefort Ágost miniszternek az a sok intézkedése, melylyel alkalmat kívánt nyújtani, hogy mindazok, akiknek tehetségük van a képzőművészetre , azt alaposan ki is mívelhessék. A mintarajziskola (mely voltakép festő- és szobrász-akadémia kezdők számára) minden évben egy csapat fiatal művészt bocsát szárnyra. A különféle állami ösztöndíjak is egész generációkat csábítanak a palettához, mintázó fához. A mesteriskolában, Benczúr Gyula vezetése alatt, valóságos piktor-kolónia tör a halhatatlanság felé; Lotz Károly igazgatása alatt pedig a női festő-akadémia gyöngéd kezű növendékei forgatják az ecsetet. S hány leendő művész és művésznő gyakorolja magát a képírásban, szobor-mintázásban egyes magániskolák falai közt, mert a legtöbb művész atelierje ilyen oktató hely. Nagyobb műiskolája a többi közt Vágó Pálnak és Mesterházy Kálmánnak van. Nem csoda azért, hogy rövid idő alatt nagyon felszaporodtak a műalkotások. Mesterek és tanítványok, veteránok és kezdők folyton folyvást rajzolnak, színeznek, mintáznak. Ha szép az idő, ha borult — de immár Budapest képzőművészei is annyit termel- nek, amennyit Budapest közönsége most még el nem fogyaszthat, meg nem emészthet. Mert a nekilendült alkotás-vágynak épenséggel nem felel meg a vásárlási jókedv. Aránytalanul több kéz fárad el a festék-keverésben, az ecsetforgatásban az agyag-gyúrásban, mint a mecénási tárca kinyitásában. Magánosok újabban váratlanul sok képet vesznek ugyan, de ez még mind kevés! A kormány csak egy-két művet szerez meg évenként a nemzeti múzeum számára , s ha lehet, hát külföldi képeket vesz, mert a külföldi festőket továbbra is meg kell nyerni kiállításaink számára. A Wahrmann-féle konzorcium, mely sok művet szerzett meg, néhány év előtt feloszlott, helyette a király vásárol most évenként nagy számú műveket. Nem egy festőnek az udvar e vásárlási jóindulata adja meg a lehetőséget, hogy újult kedvvel folytassa pályáját. Végül maga a képzőművészeti társulat szerepel, mint legbuzgóbb amateur s igazi mentő a végső szükségben. Megvesz mindent, a minek nem akad kedvelője, a mikor t. i. a budgetje engedi, de sokszor nem engedi, s azért garmadával maradnak hátra a sok reménynyel, vidám alkotó erővel megfestett képek, megmintázott szobrocskák! A kiállítás szabályai nem engedik, hogy valamely mű kétszer állíttassák ki. Ha az első alkalommal nem kél el, többé nem kínálhatja nyilvánosan a készítője, így gyűlnek aztán halomra a festmények plastikai alakok! Bécsben, Münchenben s más városokban is hiába szerepelnek, ott is tömérdek az alkotó kéz, aztán meg az idegen termékekből igazán csak a javát keresik ; s ha keresik, hát a mindenüvé letelepedett magyar művészek gondoskodnak ám helybeli magyar specialitásokról. Valóban ideje volt, hogy a képzőművészeti társulat egy nagyobb szabású árveréssel segítsen a hazai művészek baján. Ha természetes uton nem nyílik rés, melyen át a művelt közönség körébe jussanak , hát mesterségesen kell ilyet nyitni. A külföldön ez jóformán mindennapi dolog; nálunk most esik meg először az ilyen dolog. Ami el nem kél ezen a tárlaton, attól március közepe táján a műcsarnok igazgatósága Görgei István közjegyző jelenlétében nyilvános árverés útján remél szabadulhatni. A nagyszámú műveket szaporítja néhai Hupf Ágoston, e finom ízlésű, budapesti amateur hagyatéka is. Mindössze húsz képből áll a gyűjtemény. Nem mindegyik kiváló, nem is bizonyos rendszer szerint vannnak összeválogatva, de kivetni való egy sincs köztük. Nagy időközökben szerezte meg az egykori tulajdonos, és egyszer-másszor az bírta rá a vételre, hogy segítsen valamely megszorult művészen. Régi és uj, külföldi és magyar képek vegyesen láthatók e kollekcióban, a csöndélet egy régi mesterétől Petter Franz Xaver-től két » Virág kép«-et találunk. Finom kivitelűek s jól is maradtak meg. Az osztrákok jeles tájképfestőjét Lichtenfels Edét, ki nem egy fiatal magyar művésznek volt a mestere, jól képviseli a »Gassevierthalle regényes, szép tiroli részlet, valamint a » Vízesés« című is, mely szintén Tirol egy romantikus pontját mutatja be. Úgy látszik, az elhúnyt műbarát mind ama tájakról kívánt egy-egy képet, ahová kellemes úti emlékek kötötték. Dili Lajos meglepően igaz színekkel, találó hangulattal tárja föl a » Velencei lagunák«-at reggeli pompájukban. Egészen ellentéte, de szintoly megkapó Norman A. egy norvég tájképe, mely »Nyári éj«-et tüntet föl Lofoten mellett. Ritka becsű művek Verstraete Tódor két alkotása. Az egyik »Május havában« címmel vak harmonikást ábrázol, amint a tavasz virágzó fái alatt játszik, nem látva semmit a természet ünnepi mosolyából; a másik a »Nyári regg« című mély hatású, költői tájkép, melyet sokan megkívántak, amikor először volt látható a műcsarnokban. Itt van Abry Leo kitűnő genreképe is, »Hírek a faluból.« A magyar művészetet Brodszky Sándor néhány tájképpel, Molnár József genre-alakokkal és Kern Armin egy cigány-társasággal képviseli. Külön csoportba foglalhatjuk azokat a képeket, melyek a Jó szív egyesület tulajdonát képezik. Ezek is régóta el nem kelt művek s az illető festők ajándékkép adták az országos jótékony célra. Most ezek a festmények is árverezés alá jutnak. Kivétel nélkül jóravaló képek, elismert tehetségű művészektől. Böhm