Fővárosi Lapok 1889. április (89-117. szám)
1889-04-01 / 89. szám
Hétfő, 1889. ápril 1. 89. szám. Huszonhatodik évfolyam. félévre..................................8 frt Éttgyedévre.............................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOS. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere I. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere Athenaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetését, a 26-dik évfolyam második negyedére, ajánljuk a művelt olvasó közönség figyelmébe. A lap naponként teljes ivén, hétfőn féliven, jelenik meg, válogatott szépirodalmi művekkel, változatos tartalmú tárcákkal, bő és fris hírrovatokkal. A nemzeti műveltség, társadalmi haladás és ízlésfejlesztés komoly érdekeit szolgálja buzgón és élénken. Dolgozótársai régi jeles írók és fiatal szép tehetségek. Kiadója az Arimacum-társulat. Előfizetési ára: évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. A postautalványok és pénzes levelek e címen küldendők. A »Fővárosi Lapok« kiadóhivatalának Budapest. Mindenki kenyere. (Elbeszélés.) Írta Kazár Emil. A nagy bőrgyárban egy hétfőn reggelintött a sztrájk. A sok kéz mind fenyegetőzött, nagyobb bért követelt és nem dolgozott. A gyártulajdonosok — kik Morvaországban laknak — távirati uton adták meg az utasítást, hogy a munkásokkal alkudozni kell, mert a gyárnak sok beszolgáltatni valója van kitűzött időre a hadseregnek. Csak nagyobb bért nem kell adni, ígérni azonban lehet. A gyár vezetője fölötte szép beszéddel fogadta a sztrájkolók küldöttségét. Hanem azért még szerdán is oly csöndes volt minden a nagy műhelyekben, mint vasárnap délutánonként. Ekkor a gyár vezetője így szólt hozzám, a nagy üzlet egyik tisztjéhez: — El kell mennie doktor Jóhoz, beszélni vele, hangoztatni neki a gyár háláját, ha észretéríti a semmirevalókat. Ami a gyár háláját illeti, arra nézve itt van egy 500 forintos utalvány a pénztárhoz. Ha az ördöngős doktor netán túlságosan nagyot hallana, ön még jobban is megnyomhatja a szót és végső esetben ezer forintot kiálthat a fülébe. Itt van még öt utalvány, mindenik száz forinttal javítva. De az istenért, mielőtt egy öregbített utalványt tartana a vén gazember szeme elé, nagyon beszéljen a lelkére a hazai ipar pangásáról és a gyárak sanyarúságáról. Jól használja föl a száz és száz forintok felvonáskörét. Ezer forintig épen öt felvonás, mint valami szomorújáték. És ez az is, mert a morvák a mi bőrünkből hasítják ki a maguk veszteségét. Menjen a doktorhoz. Doktor Ját eléggé ismertük. Minden munkásmozgalomban hallani lehetett nevét és szónoklatait. A munkás nép orvosa. Köztük lakik, velük él. Veszére, prófétája. Tekintélye rendkívüli. Az utalványokkal zsebemben, azt gondoltam, hogy jól fizethet a praxisa. Kün a város szélén lakik, a régi puskaporos toronynál, a vasúti és az árvíz elleni töltések közé szorult zugban. Honda hely, melyet szegénység és sanyarúság tart megszállva. Alkonyatkor indultam meg, jól tudva, hogy a doktort csak este találom otthon. A piszkos utca meghatott. Kövezetnek semmi nyoma. Az épen hazatérő szekerek fölverték a port, mely fekete, minthogy itt folyvást kőszenet szállítanak egy vasúti raktárból. Az udvarok mélyek, nyirkosak, mint egy verem, körülépítve tákolt színekkel, melyekben napszámosok tanyáznak. Az ajtók előtt, a deszka-kerités tövében az utca porában apró gyermekek, az elmúlt himlőtől petyegzett arccal, sápadtak, soványak s minden lépten-nyomon hallani a szamárhurut állatias hangját. Az asszonyok a kapuk előtt állnak. A pálinkamérések tömve. A hentesbolt zsir szaga a fálasztó porral együtt nehezíti a levegőt. Végre az egyik házon megláttam a kis táblát: »Dr. Jó Mihály, szegények orvosa.« Az utca gyepes. Egy pár akácfa és bálvány fa már nagyra is nőtt. Jól esett egy hosszat lélekzeni s elveszteni azt a szomorú képet, mely az utcán ismétlődött mindenütt. A háznak tornáca volt, s azon egész csoport asszonyok gyermekekkel, munkás emberek, sárga, sovány arccal, felkötött kézzel, bepólyált fejjel, vagy botra támaszkodva. Egy rászoknék hely jutott két hosszú lócán ; a többi a falnak támaszkodott. Csak mind a doktorhoz jöttek. Mikor beszélhetek hát én vele ? A gangon kiakasztott pala-tábla teleírva. Azon is a doktort hívják. Egy felkötött karú fiatal legénytől megkérdeztem, hogy itthon-e a doktor. »Még nem jött haza.« Mindenki végig nézett rajtam. Láthatták, hogy nem ide való vagyok. Egy vén ember, akinek egyik lábát mankó pótolta, kocogott elém. Megnyugtatott, hogy a doktor úr nemsokára jön. Valószininűleg az az inasa. Mondtam neki, hogy meg akarom várni, nagyon sürgős beszélni valóm volna vele. — A doktor úrnak sok sürgős dolga van, — mondá a sánta ember egy csöppet sem biztató hangon és szemét végig jártatta a várakozókon. — Sok a himlő, a torokbaj. És aztán ezek is itt! — Nem beteghez akarom hívni. Egyéb dolgom volna a doktor úrral. Adtam az öregnek egy szivart. Azt zsebébe tette, aztán figyelmeztetett, hogy ott van egy délignyilóval befutott filagonia, várjak ott. Elmúlt egy félóra, mikor megjött doktor Jó, egy kis vézna öreg ember, rendkívül nagy fejjel, rút arccal, de oly sebes, olyan élénk mozgással, mely mutatta, hogy ereje és egéssége tökéletesen rendben van. — Mindjárt fiaim, mindjárt! — kiáltott a várakozókhoz. — Bizony nem a magam baja miatt késtem. Egyik-másikhoz oda is fordult, kérdezett, vagy mondott valamit. Én ezalatt szintén a gangra mentem. Egy pilanatra megakadt rajtam a szeme, kezével köszöntött, de aztán besietett szobájába, semmi különösebb figyelemre nem méltatva, pedig számítottam erre. (Folyt. köv.) „Villars dragonyosai“ (A remete csengetyüje.) (Víg opera három felvonásban. Zenéjét szerző Maillart. Szövegét írták Lockroy és Cormon. Fordították Rákosi Jenő és Ilvva Lajos. Első előadása az operaházban márc. 31-én.) (LB) Mahler Gusztáv opera-igazgató szerencséskezű ember. Ittléte óta tegnap a harmadik vig dalművel gazdagította operánk repertoire-ját, melyben eddig a nagy operák domináltak. És nemcsak, hogy a személyzet fiatal nemzedékéből ügyes játék-operistákat válogatott össze, meg is dönti ama dalvéleményt, hogy az operaház nagy arányaihoz nem illik jól a könnyebb zene és a párbeszéd. Ma már a könnyebb zene kedvelői is szívesen mennek az operaházba, mert Mahler egyforma gonddal bocsát mindent a közönség elé, legyen ez "Wagner Rikhárd műve, vagy Maillarté. »Villars dragonyosai« nem ismeretlen dalmű közönségünk előtt. Vagy két esztendeje a népszínház adta elő »A dragonyosok« címen. Az akkori pompás fordításban láttuk viszont tegnap. A cím nem fedezi teljesen a tartalmat s azért németben és nálunk a vidéken a szintén nem pontos »Remete csengetyűje« néven adogatják. Harminc éve, hogy kedves csengése az operaházakban felhangzik. Mi ezt az igazi francia zenét tegnap élveztük először teljes szépségében. A zenekar oly finom nuance-ozással emelt ki minden árnyalatot, az énekkar s a solisták oly szépen juttatták érvényre számaikat, hogy öröm volt hallani. A szöveg félig vidám, félig komoly s a zeneszerző mindenben ragaszkodik hozzá, még pedig szerencséjére. Ahol a szerelmi vallomás boldogító érzetét akarja kifejezni, mint Friquet Rose (Bianchi Bianka) és Sylvain (Kiss Béla) duettjében a 2-dik felvonásban, ott hevesebb rithmusokban lüktet és magas színvonalra emelkedik. Ahol a falusiak félelmét illusztrálja a katonák előtt, ott élénk s a helyzetet pompásan festő. Ha a katonák hetykeségét jellemzi, majdnem köznapi indulókkal teszi; ha az istenfélő menekülő hugenották imája szólal meg, egyszerű protestáns zsoltárt utánoz. Találóbb s a helyzetet zeneileg jobban festő számot, mint a második felvonás csengetyű-tercettje, keveset hallottunk. Tetszetős számok még az első felvonásban Rose és Belamy (Takács) találkozója, Georgette (Ábrányiné) couplet-ja a »remete csengetyűjé«-ről és a befejező dal és tánc, a harmadik felvonás pletykáló kardala, Rose Friquet olaszos áriája stb. Szóval van a dalműben kedves, csinos és fülbemászó szám elég s ahogy most adják nálunk, lehetetlen nem tetszenie. Hanem az is igaz, Maillart zenéje ahhoz, hogy hatásos, kecses, szellemes és finom legyen, nem csekély mértékben kaphatott inspirációt a pompás szövegtől. Ügyesen vegyül abban a víg és komoly elem, a falusi idill és a politika. Egy faluban vagyunk az Estrelles-hegyek közt 1704-ben, a hugenotta-háborúk vége felé. Villars gróf dragonyosai üldözik a protestánsokat, kik a hegyekbe menekülnek. A hegylakók s a falubeliek a menekülőkkel tartanak. De egyszerre a dragonyosok megszállják a völgyet. A parasztok elrejtik előlök az asszonynépet, rosszul fogadják a katonákat , talán úgy hamarabb eltakarodnak. De Belamy altiszt kifürkészi az elrejtett asszonyokat s lesz nagy mulatság. Ezalatt Sylvain mindenes értesítheti a fenyegető veszélyről a menekülőket, Rose Friquet, az a poetikusan rajzolt pásztorleány, a »Tücsök«, »Mignon« és »Dinorah« testvére, el is vezeti őket biztos helyre, csakhogy Belamy, aki a »remete csengetyűje« alatt találkozót adott Thibaut bérlő (Hegedűs) feleségének, megtudandó igaz-e a monda, hogy ha a tájon egy férjes asszony meghallgatja a széptevőt,megcsendül a harangocska, — mondom Belamy meglesi őket és katonáit utánuk küldi. A faluban felháborodnak az árulásra, ki tehette volna más, mint a katonákkal sokat sugdosott Friquet Rose, akitől vőlegénye, Sylvain is szitkozódva elfordul. De mikor kitűnik, hogy a menekülőknek semmi bajuk . Belamyt a »remete csengetyűjé«-vel elnémítják, minden jóra fordul és a darab lakodalmas tánccal végződik. A cselekvény menete élénk, a párbeszédek elevenek, a helyzetek természetesen következnek. Még az alakok is ügyes kézzel jellemezvék. Sylvain egyszerű, derék parasztfia; Belamy hetyke nőhóditó; Thibaut furfangos paraszt, felesége Georgette kicsit kacérkodó. Az is igaz, hogy Maillart hasonló jó szöveget nem kapott többé s így nevét »Villars dragonyosai«-n kívül más dalmű nem tartja fenn a zene történetében. Huszonnégy év alatt mindössze öt operát írt. Beteges ember volt és hozzá vagyonos, csak akkor társalgott a múzsákkal, ha valami különös jó kedve támadt. Első dalműve, a »Gastibella«, a toledói őrült népszerű történetének szövegére, 1847-ben szép sikerrel nyita meg a párisi »Opéra national«-t (a későbbi »Théátre lyrique«-t). De ez ép oly kevéssé serkentő az írásra, mint nem busita a Lamartine »Graziellá«jából szerencsétlenül kiszabott »Cataneai halászok« bukása, mely csinos zenéje dacára hajótörést szenvedett a képtelen librettón. Közömbösen a zeneszerzői hírnév iránt halt meg 1871-ben. Elégedjünk meg vele, hogy a »Villars dragonyosai« annyira sikerült és tapsoljunk jó lélekkel az az operaházi előadásnak. Mert Bianchi Bianka k a, a Rose Friquet szerepében ismét egy pompás alakítással lepte meg közönségünket. Mily találó volt daca az első felvonásban kicsufoltatásáért s aztán a szerelem hatalma alatt mennyire átalakult. A Sylvainnel való duettben egész tárháza volt a szívnek, meleg érzésnek. Harmadik felvonásbeli koloraturáliáját nyílt színen hosszan tapsolták. Takács a nőhóditó katonát elég hetykeséggel, mozgásban s énekben katonásan mutatta be. Belamyja méltó társa Figarójának, Iibrányiné asszony kedves, pajzánkodó, csínnal éneklő Georgette-je, Hegedűs jámbor Thibautja helyüket jól megállták. Kiss Béla (Sylvain) meglepő természetességgel beszélt és szép hanggal énekelt. Haladása szembetűnő s ügyes lírai tenort várhatunk belőle. Az énekkarok is hozzájárultak, hogy az előadásról mindenki a legjobb hangulatban távozott. Meg kell még dicsérnünk Ujházyt, ki a szereplőket játszani tanítá. Folytonos élénkség uralkodott a színpadon. A rendezésben segédkezett Mahler igazgató is, kit a főbb szereplőkkel együtt ismételten a lámpák elé hívta a színházat egészen megtöltő közönség. A tegnapi siker után szeretnék operaházunkban hallani »Piccolino«-t, »Hoffmann meséi«-t és a »Három Pinto«-t.