Fővárosi Lapok 1889. április (89-117. szám)

1889-04-08 / 96. szám

nyat vitt a szerencsétlen embereknek, Ponting pedig szintén körülbelől annyi értékű bankjegyet adott nekik át. A részvét összehozván őket, megszorították egymásnak a kezét s mindenik más után, magánosan tért vissza. Máskor, Miksa, társalgás közben a többi közt, midőn filozófiai és politikai vitába merültek, ily kérdést intézett Simonéhoz: — Végre is, minő véleményen van ön s minő hiten ? Szabadgondolkozó, protestáns, katholika vagy salutista ?... Köztársasági, monarchista vagy anarchista elveket vall-e? — Én nihilista vagyok, — válaszolta komolyan a fiatal leány. Aztán ismét hónapok teltek el, anélkül, hogy valamely jellemzőbb eszmecsere keletkezett volna köztük. Atalában, Miksának úgy tetszett, mintha Simona beszédében és magaviseletében nagyon sok ellenmondás volna. Miksa ép oly kevéssé nyerhetett tudomást Róbert barátjának az érzelmeiről. Nehány odavetett szó Nives kisasszonynak a szépsége felől s arról való elmélkedése, mennyivel jobb, ha szerelem ügyében az ész korlátozza a szivet; ez volt mindaz, a miből következtetést vonhatott. Beléfáradva a gyanitgatásokba, végre elutazott. III. Midőn, Miksa visszatért utazásából, többnyire a La Baronnie-kastélyban töltötte az időt. Talayrac báróné meghívta őt, ama kikötéssel, hogy legalább is néhány hétig az ő körükben időzzék. Ily szíves meghívás sokkal kötelezőbb volt a grófra, semmint ezt visszautasította volna. Őszintén szólva, eme szeretetreméltó követelő modor, melyet a báróné szülőföldéről hozott magával, csaknem meglepte a fiatal embert, mert az utóbbi időkben némi hidegséget tapasztalt Róbertnál; nem mintha keserű szóváltás lett volna köztök a megválás előtt, koránt sem, de most történt először, hogy Róbert nem csatolta kérelmét az anyjáéhoz. A Simonát ért baleset után való nap, Miksa látta távozni az orvost, kinek ez második látogatása volt, (az első a szerencsétlenség napján este történt,) s déli tizenegy órakor bejelenteti magát a gróf, Talayrac bárónénál. Addig, hasztalan kereste Róbertet, nem találkozhatott vele sehol. A báróné, szokása szerint, már pár órával azelőtt készen volt a toilettejével. Eleven, tevékeny asszony volt ő, kerülte a tunyaságot, noha többnyire jelentéktelen munkával töltötte el az időt, csak azért, hogy tétlenségben ne tespedjen. Ötven vagy ötvenöt éves kora mellett is öregnek látszott ő már, ha valaki arcáról ítélt, melyen némi rezesedés mutatkozott; de mozdulatai, magatartása, élénk társalgása és léhasága még mindig fiatalnak tüntették föl. — Ah, üdvözlöm önt, édes barátom! — szólt, mikor Miksa a szoba küszöbén megállt, — csak lépjen be ön bátran, minden ceremónia nélkül. Szobámban fogadom el, de ne féljen: az öreg aszszonyok, mint én is, soha sem fogadnak vendéget reggeli pongyolájukban. Én már kész vagyok toilettemmel s a szobám is tökéletesen rendben van, így tehát bátran beléphet ide bárki, mint valamely szalonba, a nékül hogy az előszobában kellene vesztegelnie. íme, nézze ön, mily menü-t terveztem. Ezt a csekély munkát magamnak tartottam föl. A báróné nagy folyékonysággal beszélt franciául s oly választékos kifejezéseket használt olykor, hogy méltán becsületére vált hajdani nyelvmestereinek. Azt lehetett volna vélni, hogy ő egy angol vagy amerikai színház anyókája, ki hol gyermekes túlzásba esik, hol az élemedett öreg asszonyt játsza. Csakhogy meg volt neki az a tulajdonsága, mit a vén színésznőknél hasztalan keresnénk : kedélyes és éleselmű volt. — Ej no! — folytatta némi szünet után csevegését , — ugyan mondja csak, mit akar velem ? ... Miután tudom, hogy nem óhajtott engem reggeli pongyolámban meglepni... Oh, tudom már, kitaláltam, édes troubadourom. — Mért nevez kegyed engem troubadournak ? Hisz én nem költök verseket s nem is fogok soha... főleg most, midőn az egész világon minden háznál a költészettel foglalkoznak s gépiesen, gyárilag készülnek a költemények; most mikor ezt a tudományt tizenöt lecke vétele után el lehet sajátítani, akár a spanyol nyelvet vagy a volapüköt. Én a komoly tudomány embere vagyok, asszonyom s nem versírással, hanem mértani dolgokkal foglalkozom. — No, bezzeg ez szép biztosíték! Hisz a mérnökök a legnagyobb ábrándozók, — azt mondják — s egyszersmind a legveszélyesebbek is, mert azt hiszik, mindig tudományos alapra fektethetik ábrándjaikat. Valljuk be legalább, hogy ha ön egyáltalában nem foglalkozik versírással, mégis, habár öntudatlanul ír költői prózát... a csillagokhoz. Emez utóbbi szavaknál annyira leplezetlen volt a célzás, hogy Miksa semmiféle ellenvetést nem mert többé tenni a »troubadour« minősítvényre nézve s csupán arra szorítkozott, a mi őt tulajdonkép a báróné fölkeresésére ösztönözte: hiteles híreket óhajtott nyerni Simona kisasszony felől. — A prózai költészet a csillagokhoz ? — mormogta a gróf. Meglehet. Annyi bizonyos, hogy én soha sem nem szavaltam el, sem nem írtam verset vagy prózát... A báróné fölkelt s becsukta az ajtót; aztán leült egy kis kerevetre, intve Miksának, hogy foglaljon mellette helyet. — Nagyon alkalmas hely ez a bizalmas vallomásokra, — szólt a báróné, — amennyiben ha kettő ül rajta, fej fej mellett, váll váll mellett van s nem vagyunk kénytelenek tüdőnk teljes erejével beszélni, hogy egymást megérthessük... Nos édes barátom, beszélni akarok önnel ... anyai jóindulattal. De, vallja be nekem először is, hogy ön azért jött, mert tudni óhajtotta, miképen töltötte Simona az éjszakát — és mit beszélt az orvos ? — Legyen, asszonyom, — viszontá Miksai kissé fölpirulva. — Ebben én semmi illetlenséget sem látok s a vallomás nem esik nehezemre. — Jól van, nagyon jól van.. .de, aztán vallja meg nekem azt is, hogy ön szereti Simonát. A báróné ezt gyöngéd hangon s megnyerő arckifejezéssel mondta. — Oh, nem épen mondhatnám! szólt Miksa zavarral. Ez kissé még hamar volna. — Ejh !.. Édes gyermekem, ne erőtesse magát hazudozással, hiszen én úgy is tudom hányadán vagyunk. — Kegyed, asszonyom, e szerint kissé engem is megelőzött. — Úgy, úgy! Ön harcol önmaga ellen s nem akarja szeretni az én pártfogoltamat. Először mert ön független és vonakodik bárminő igába hajtani a nyakát, főleg az igák legjelentékenyebbikébe... De végre is nincs itt mit tagadni, sem előttem sem a jó isten előtt. De ön dacol először is azért, mert büszke a függetlenségére; aztán dacol azért is, mert Simona kissé... — Kissé?.. Végezze be mondatát, asszonyom. — Kissé ... nyugtalanító. — Hogy érti ezt a báróné, ha szabad kérdeznem ? Mert én a világ minden kincséért sem szeretném, hogy úgy látszanék, mintha osztoznám egy többékevésbbé merész vagy sértő bírálatban, Nives kisaszszonynak a rovására. (Folyt, köv.) sok hozzá hasonló szépségű társaktól körülvéve I látnok. E női szereplők a végzet s a férfiak akaratára bízvák, ellenük nem küzdenek; világuk a szerelem, a családi tűzhely, a boldogság vagy a szenvedés, panasz és átkozódás nélkül, a halál jajszó nélkül. Szerepüket csak a nő valódi hivatásának körén belül keresik és találják fel s inkább a megsemmisülést választják, mintsem magukat oly cselekedetekre engednék ragadtatni, melyek nőiességükből kivetkőztetnék őket. így az»Eger«-ben sajátságos és a költő gondolkodásmódjára, lelkivilágára jellemző fényt vető vonás, hogy oly keveset, alig négy-öt sorban, foglalkozik az egri amazonok történelmileg ismert hősi intézkedésével. Miért tette ezt? Mikor bájos festései és tündöklő fantáziája által oly gyönyörű képeket alkothatott volna belőle ? Felvilágosítást csupán a már fentebb említett körülmény nyújthat. Készebb volt romantikus irányának és költeményének kárára — mert kellemes, meglepő szórakoztatásul válthatták volna fel a férfiak harcát az asszonyok — az egri nők csatázását elhallgatni, mintsem amaz elvével összeütközésbe jönni s a nőket igazi hivatási körükön túl, a harcok mezején szerepeltetni. A »Cserhalom«-ra nézve is a hagyomány azt regéli, hogy az elrabolt leány maga öli meg kún lovasát. Epikusunk bizonyára tudta ezt, de mellőzte : ő nem tűrhette volna, hogy az imént oly naivnak, gyermetegnek, gyöngédnek rajzolt Etelke, ilyen hazafias bár, de mégis férfias, a nőiességgel ellenkező cselekedetet kövessen el. Vörösmarty múzsája csak szerető, hű, ellenkezés nélkül lemondó nőket teremtett; nőt, ki a férfinak boldogítója, vigasztalója, ki örömében és fájdalmában osztozik, de nem egyszersmind tetteiben és hibáiban is; ki, ha kedvese megsebesül, ápolja, ha elvész, megsiratja és meggyászolja; de sem hogy őt megvédje, sem hogy érette bosszút álljon, fegyvert nem ragad; fájdalmát magába zárja s elhervad,mint őszszel a virág, de nem bánt, nem büntet senkit. Aninál kevésbé énekelt meg fondorkodó, csalfa, ravasz, könnyelmű, vétkes nőket. Csupán azokkal a tulajdonságokkal ruházta fel alakjait, melyeket Etelkájában tanult ismerni és szeretni s melyek előtte e nő eszményét alkották. Az ő szelleme és emléke készté a költőt a nőiesség iránt ama határtalan hódolatra, melynek drága zálogait nőszereplőiben oly gyöngéd lélekkel rakta le s ezeknél testben és lélekben szebbet nem sokat mutathat fel irodalmunk. E bájos ideális nőalakok magyar irodalmunknak örök büszkeségei s egyfelől tanúbizonyságai Vörösmarty mély szerelmének és hűségének, másfelől hervadhatatlan díszes költői koszorújának. Szikszay Pál: 706 Shakespeare színpada. (Müncheni terv.) a színpadi technika mai fejlettsége mellett kissé különösnek tetszhetik a műszerető müncheni főintendáns,k. Perfall ama terve, hogy Shakespeare színdarabjait az egyszerű shakespeare-i színpadon adatja elő. Ilyen színpadi »különlegesség« különben nem ritka Németországban. Devrient Ottó, a híres Devrient fia, előadatta Goethe »Faust«-ját a középkori misztérium-színpadon két napon át. Báró Prottlitz, a mannheimi intendáns, megpróbálta Sophokles »Antigoné«-ját koburnusos, álarcos, szócsöves férfiszereplőkkel előadatni. Báró Dingelstedt a »Messinai hölgy« khorusait taktusra szavaltatta, sat. Szóval az efféle színpadi kísérlet nincs előzmény nélkül. Genée Rudolf, az ismert német Shakespeareismerő, pár évvel ezelőtt egy iratkában kemény bírálat alá vette a német Shakespeare-előadásokat természetességük és történeti hűségük szempontjából. Az ott kifejtett nézetek visszhangra találtak K. Perfalinál, aki most feleleveníteni készül Shakespeare színpadát. Nézete szerint a modern színpad nehézkes, komplikált apparátusával és gépezetével tökéletes ellentétben áll Shakespeare drámáival, melyek szövevényes és mégis világos kompozíciójuk dacára, minden mechanizmusra való tekintet nélkül gondolvák és irvák. Az elérendő cél Perfall előtt tehát az, hogy oly színpadot alkossunk, mely Shakespearét lehetőleg utánozza s igy szabadabb és korlátlanabb mozgást engedjen. Shakespeare, ez utólérhetetlen mester drámáit még mindig csak önkényes összevonásokban vagy átdolgozásokban láthatják a színpadon. Báró Perfall tehát, mint egy körlevelében kijelenti, számít a közönség irodalmi és széptani műveltségére, továbbá a müncheni színészek ideális célokért hővülő ambíciójára és megkísérli az újonnan betanulandó »Lear király«-t rövidítés nélkül, Shakespeare felelevenített színpadán bemutatni. E célból áthidaltatja a zenekart, melyekként a színpadhoz kapcsolódik, így a színész és művészete közelebb lesz a néző szeméhez és füléhez. Az első színfalnál fog emelkedni egy állandó épület kapuval és ablaknyitókkal. A középső bejárást függönynyel el lehet fedni. A színpad közepe emelkedettebb, s ott játszódnak le az intimebb jelenetek, ép mint Shakespeare idejében. A háttért mozgatható, festett függöny zárja el s az mutatja majd a megfelelő színt. (Tehát még sem a Shakespeare korabeli tábla a színhelyet jelző felírással, hanem valóságos mozgó dekoráció.) Az egész színpad két színfal mély lesz s oldalt gobelinek zárják el. Majd megválik, hogy a müncheni kísérlet beválik-e reformnak. Azt hiszszük és oly különösség fog maradni, mint az az angol szokás, hogy egy-egy lord nyáron előadatja a »Szent Iván-éji álom«-ot, az »Ahogy tetszik«-et, vagy a »Windsori víg asszonyodat szabad ég alatt, széles parkjában. Azokhoz a darabokhoz úgy sem kell sokkal több egy kis erdei részletnél. De Shakespeare színpadi felelevenítéséhez szükséges volna még feleleveníteni a Shakespeare korabeli ízlést és közönséget is. Szerencsés színház, mely ily kísérletekre is pazarolhatja erejét.