Fővárosi Lapok 1889. június (149-176. szám)
1889-06-01 / 149. szám
Szombat, 1889. június 149. szám. Huszonhatodik évfolyam. Félévre................................8 frt Negyedévre...........................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere., Ansertaeum-épület) küldendők. Anya és hitves. (Elbeszélés.) Irta Balogh Arthur. (Folytatás.) Hanem mielőtt még őket fogadhatta volna, Ilona leányát ölelte magához, egy fiatal, tizenhat éves, hófehér arcú, szőke hajú, bájos jelenséget, aki lebilincselő szendeségével, a szűzi szemérem érintetlen hamvával arcán, nagy, sötétkék szemeivel első pillanatra feledhetetlen benyomást keltett, hogy tegyen minden férfi kebelben. — Rossz leány! most kell, hogy lássalak ? — feddé őt gyöngéd szemrehányással, mert még nem is látta ma, atyja magával vivé a vadászatra. Edződjön a fáradságban — mondá — úgyis oly gyönge. Pedig nincs szánalmasabb annál, midőn pipogya, erőtlen, cifra bábnál nem egyéb az asszony. A leány szótlanul rette oda fejét anyja kebelére. Ezt sem merte volna tenni, ha a gyöngéd vonással nem kap rá felhatalmazást. Azután a feltárt ajtón egyenként lejtettek be a kifáradt nimródok, oda járulva a ház úrnője elé az obuigát kézcsókra, amit azonban ezúttal — igen finom, puha, bársonyos kezek lévén azok — nemcsak a rideg illem parancsol megtenniök. Szép vagy, valóban olyan szép vagy, mintha terhére volnál csak leányodnak! azt mondá mindegyikök tekintete, a mikor arcába nézett. Egyszerre hárman-négyen is termettek előtte. — Az uraim — mondá az úrnő szeretetreméltó mosolylyal, — valóban alig reméltem, hogy már ily korán asztalomnál láthassam önöket. Hiszen a vadászat élve minden egyébbről megfeledkeztet. — Csak kiéhült gyomrunk kívánságairól nem, asszonyom, — mondá Györgyényi Zsiga báró, egy lenszőke, magas, vállas arisztokrata. — Íme egy vadász, aki mégis talál előbbrevalót ama nemes szenvedélynél. És önök Dezséry — Szitnyay? — fordult két másik fiatal szeladon felé a szép háziasszony, végig futva egy tekintettel vendégei egész csoportján, amikor is nem kerülé ki figyelmét, hogy Hana legalább négy fiatal férfi udvarlásának kereszttüzét kénytelen kiáltani, amiben azonban úgy látszik, mégis Karcsay viszi a tónust. — Nemkülönben nagyság. Osztjuk előttünk szóló véleményét. E pillanatban egy finom poulard vagy roast-boeuf képezi a világ legnagyobb kincsét szemeinkben, amit egy ugyanekkora darab aranyért sem volnánk hajlandók elcserélni. Mert a pillanatnyilag legszükségesebb a legértékesebb is. Ez a jelen filozófiája asszonyom. Ezt ugyan ép a beszélőről, Dezséry Oszkárról senki sem hitte, de miután jó társaságban csak a megtűrt, oda nem tartozó egyének szoktak banalitásokat mondani, mindenki szellemesnek találta a mondást s egy konvencionális, könnyed kacajjal adóztak érte. Egy percre még mindenki elszéledt, mert a párolgó tálakat kezdték elhelyezni a hosszú asztal körül. Iktáry azonban még e sürgölődés, zsivaj közepette is talált alkalmat, hogy egy pillanatra a kis mellékszobába vonult neje után osonjon. — Figyelmes legyen Karcsay iránt! — mondá halksága dacára nem valami udvarias hangon. S a hang nyerseségét csak fokozta arcának rideg kifejezése, szemeinek szigorú nézése. A nő szelíden hajtotta meg fejét. — Értettem Dénes. De miért nem mondja ezt kérem Ilonnak is talán ? Ez hallatlan vakmerőség volt. — Ilonnak ? haha — ridicule! valóban ridicule ! hát miért van itt maga, ha annyit sem tud egy tizenhat éves gyermeknél kivinni, hogy jó arcot mutasson egy férfi iránt, aki tán holnap-holnapután nyílt kérőként lép fel; jó arcot mutasson, amikor én úgy akarom! Tegye meg, kérem ! Ennél az utolsó szónál megrezdült a szegény, irigylett, boldog asszony egész lényének minden porcikájában. Ismerte már ezt a hangot, tudta, mit jelent ez a »kérem« Iktáry Dénesnél ezen a nyers, érdes, szivet metsző hangon mondva, telve fenyegetéssel, megfélemlítéssel. Nem is igyekezett hát ellenmondani, csak ráhagyólag intett fejével: minden meglesz,, úgy lesz a mint parancsolva van. Aztán a következő pillanatban, mintha mi sera történt volna, mosolygó arccal tért vissza az ebédelőbe. Senki sem vette észre, mennyi megerőltetésébe* kínjába kerül az a mosoly. Sokkal büszkébb volt* semhogy árnyát is engedné a kedvetlenségnek, megaláztatása miatti elkeseredésnek homlokára, arcára lopódzani. A mikor a jó kedvben elköltött ebéd után férj, és feleség ismét együtt, egymagukra találkoztak az egymás hosszába nyíló mellékszobák egyikében, Iktáry komoran lépett neje elé. —Ilont figyelmébe ajánlom s Karcsayt mindenki úgy tekintse, mint Ilon jövendőbelijét. Azzal hátat fordított a nőnek, távozott. III. A minden pillanatban újra és újra megalázott, asszony alig bírta kivárni a percet, midőn véget ér rabszolgasága s szobájába vonulhat. Sietett is fel lélekszakadva, mintha valami üldöző rémtől menekülne. S amikor szobájába ért, olyasvalamit érezett, amit már réges-régen nem tudott érezni a mindennapos ridegségben megfásult szívével. Valami látbatlan kéz szorítja össze torkát, majdnem könyet csal szemeibe. De csitt félre a hiábavaló könyekkel Mit ér a gyermekes érzékenykedése mit javít vele helyzetén, mely külsőleg, a világ előtt fényes, ragyogóirigy lett mindenkitől, de a házi tűzhely körén belül oly átkos megmérgezett, aminőt senki sem irigyelne meg tőle. Gondolkodva hajtotta le fejét karjaira. Lelke önkéntelenül visszaröpült a múlt történeteire.S milyen, sötét, izgalmas történet az. Jobb nem is újítani fel lelkében, hisz csak új gyötrelmet, rettegést szerez vele szívének. Mégsem tudta megakadályozni, hogy amint ott ült egymagában, egy-egy sötét kép végig ne vonuljon szemei előtt. Először fiatal lánynak látja, magát fényben, körül rajongva mindenkitől. Azután látja, hogy az a régi fény mint bomlik szét, mint lesz belől iszonyú sötétség a pazarló atya könnyelműsége miatt. Látja, hogy küzd az árral a család élete- Zmaj-Jovanovics János. — Hadzsics Antal felolvasása a Kisfaludy-Társaság május 29-diki ülésén. — II. Jovanovics, vagy mint őt a szerbek gyermekkorától fogva nevezni szokták. Kis János 1833-ban november 23-án született Újvidéken, tekintélyes, előkelő, régi magyar nemes családból. Női ágon közeli rokona Milán volt szerb királynak. Atyja Újvidék város tanácsnoka, majd polgármestere volt. Már három éves korában tudott olvasni, s nagyon jellemző rá nézve, hogy már akkor is valóságos kis demokrata volt, kinek érzelmeit nagyon bántotta, ha a cselédek őt nem keresztnevén szókták, hanem »ifjúnak« nevezték. Az alig hét éves komoly gyermek örömest hallgatta a hősdalokat, a mondákat s örömest bolygott az erdőkben és mezőkön, a természet bájaiba merülve s verseket faragva, melyeket egy bekötött könyvecskébe írogatott e cím alatt: »Egy fiatal versíró vén dalai.« Öntudatlanul szívta magába a nagyszerű, szabad természetben nyilatkozó örök ősköltészetet, mely az erdők zúgásában, a falevelek titokzatos suhogásában, a vadgalambok és gerlncék bugásában, az üde patakok csörgedezésében, a kelő s lenyugvó napban, a harmatos hajnalban s méla estszürkületben, a fellegek szinváltozó játékában s a magányt kereső csalogányok ábrándos szerelemdalaiban rejlik. Gimnáziumi tanulmányait Újvidéken, Halason és Pozsonyban, a jog és államtudományokat a pesti, prágai és bécsi egyetemeken végezte. Csak atyja kívánságát teljesítette, midőn a jogi pályát választotta, melyhez kedve nem volt. Tanulmányai bevégzése után 1861-ben Újvidék sz. kir. város aljegyzőjének választották meg egyhangúlag, de e tisztségről csakhamar lemondott, költői lelke nem tudván megbarátkozni a gyakorlati jogi élet sokszor »igen furcsa« igazságnézeteivel és követelményeivel. Megválasztatván 1863-ban az akkoriban Budapesten székelő s a Tököly-féle ösztöndij és nevelésalapítványt kezelő szerb »Matica« irodalmi társulat által, a Tököly-intézet igazgatójának, szive hajlamát követve beiratkozott orvostanhallgatónak és a tudorság elnyerése után ,1870-ben Újvidékre, majd Pancsovára, Karlócára, Ó-Kutakra, és végre Bécsbe költözött, hol tiz éven át mint gyakorló orvos működött. Lakhelyének e gyakori változtatása okai az őt s családját ért súlyos sorscsapásokban keresendők. E napokban megrongált egésségének helyreállítása végett a kies fekvésű, valódi üdülőhelyül szolgáló s a Fruska- Gora hegytövében fekvő Kamenica helységbe ment lakni. Irodalmi működése 1849-ben kezdődik a »Tavaszi regg« című dallal, mely elé, elég jellemzően Hameko orosz költőből ezt a merész jelszót helyezte: »Megálmodtam, hogy költőszek.« Ez a költeménye 1851-ben a szerb »Matica« által kiadott »Letopisz« (évkönyvekben) látott napvilágot. Az ezentúl különböző szépirodalmi lapokban megjelent szerelmi, hazafias, humoros és szatirikus dalai, s magyar, francia, orosz és német költőkből átköltött költeményei, de kiválólag egésséges humora csakhamar a szerb olvasó közönség kedvenc költőjévé tették. Mint ilyen szerkesztő 1860-ban a »Komárac« (Szúnyog) című élclapot, majd 1862—63-ban a »Jávor« című szépirodalmi közlönyt ritka tapintatos ügyességgel és ízléssel, melyben Garay »Kont«-ja, Petőfi, Arany, Jókai és Gyulai több költeménye jelent meg saját fordításában. S ámbár a szerb közönség eme jól szerkesztett lapot nagy pártolásban részesítő, Jovanovics mégis megszüntette lapját egy barátja anyagi érdekeit akarván előmozdítani, ki ugyanakkor a »Danica« (Hajnalcsillag) szépirodalmi lapot szerkeszté. Majd 1864-ben »Zmaj« (sárkány), című élclapot alapított s innét irodalmi neve »Zmaj.« Ezt a lapot szerkeszté 1872-ig, midőn e helyett a »Zsizsa« (Szikra) című élclapot inditá meg. Ennek, megszűnte után pedig alapitá 1878-ban a »Sztarmali« (Kisokosdi) cimű humorisztikus lapot, mely azóta folytonosan szerkesztése alatt jelenik meg s fenállása óta szünetlenül nagy pártolásban részesül. Arany »Toldi Miklósa« 1857-ben jelent meg, tőle oly sikerült fordításban,hogy a szerb közönsége magyar költői beszélyt, mint a Jovanovics saját szerzeményét fogadta. Ép ily sikerrel fordította le Arany »Toldi estéjét.« »Toldi szerelmének« egy részét (az egész költemény lefordításán most fáradozik), »Murány ostromát,« Petőfi »János vitézét« s számos dalait, Lyermontov »Demon«-ját és különféle magyar költői termékeket, melyeknek nemcsak anyag-, hanem, alakhű átültetése által tökéletesen elérte minden műfordítás feladatát, mely tudvalevőleg abban áll, hogy az az eredetinek nemcsak tartalomban, hanem alakban és stílben, jellemben és hangban is hű mása legyen. A Kisfaludy-Társaság Jovanovics irodalmi érdemei méltánylásának legszebb jelét adta akkor, midőn a magyar költők ez egyetlen kitűnő műfordítóját. 1867-ben tagjának megválasztotta. Jovanovics e megtisztelő kitüntetést a szó teljes, értelmében megérdemelte, mert a magyar költői műveket oly remekül fordítja szerb nyelvre, hogy azok teljesen ugyanazt a gyönyörérzetet keltik az olvasóban, mint a melyet az eredetinek olvasásán érezne, ha az saját nemzeti nyelvén volna írva. Ezenkívül »Keleti gyöngyök« cím alatt a keleti költők, Hafiz és Mirza Saffi dalait ülteté át a szerb, irodalomba az eredeti művek teljes eredetiségével. Van egy a népéletből merített igen jó vígjátéki is: »A ponty,« melyet folyvást nagy sikerrel adnak