Fővárosi Lapok 1889. augusztus (208-238. szám)

1889-08-01 / 208. szám

:-TVO-717“. Csütörtök, 1889. augusztus 1. 208. szám. Huszonhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere I. sz. L emelet Előfizetési dij: Sfélérre . ■egyedóvre 8 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések kiadóhivatalát (Budapest, ferenciek-tar, Athenaeum-épület) küldendők. Egy tehetség története. (Elbeszélés.) Irta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) Vestorius Péter, mint azelőtt atyja, nagyatyja és ki tudja még hány előde, orgonista és kartanitó volt a vártemplomban s mint hivatott zenész szenvedélyes odaadással szentelte magát pályájának. A zene volt, családján kívül az egyedüli, a mi érdekelte, csakis erről szeretett, tudott beszélni s kedvelt mestereinek szerzeményeibe merülve, minden másról megfeledkezett. A zene hangjaiban nyilvánult öröme, bánata, ez nyújtott szórakozást neki az élet egyhangúságában, vigasztalási szomorúságában. Hogy elődei mikor és honnan származtak be, tán maga se tudta. Elég, hogy most már Magyarország polgára volt s mig atyja egy szót se tudott magyarul, ő maga hibásan bár, de értett, beszélt nyelvünkön és fia németes keresztneve dacára, tökéletetesen bírta azt. Neje vagyonos budai polgárlány volt, kibe szép hangjáért szeretett, mellyel templomi éneklések alkalmával kitüntette magát. Most Kézi-mama, régóta lemondván az ilyen művészi becsvágyról, mint jó háziasszony, szerető családanya s a házastársak közt a praktikusabb rész tündökölt. Csendes munkálkodás, boldog elégültség közepett folyt le a kis család élete s a túlparti város lázas tevékenységéről, változatos élvezeteiről nem is álmodva, csak nagy ritkán, valami sürgős ok által kényszerítve keresték fel azt. Életük derült egének egyetlen komoly bánatfelhője kis leányuk halála volt, melyet bár évek vonultak már el felette, leküzdeni nem birtak. Nem voltak szokva a fájdalomhoz s kétszeresen érezték súlyát. De hát igy szokott ez lenni az életben. Újabb csapások élét veszik a réginek s a lélek lassan kint elviselésükhöz idomul, mig ellenben egy régibb tövisszúrás nyoma, melyet más sebek nem követnek, olykor egy egész életen végig sajog. Rézi mama csak gyermekét siratta az elhunytban s igy, ha feledni nem tudta is, de mégis inkább belenyugodott sorsába. Nem igy Vestorius mester, a ki korán fejlett lánykájában rendkívüli zenetehetséget látott, melynek fényes jövendőt jósolt. S mig ő maga volt a szerénység, egyszerű helyzetéből soha ki nem kívánkozott és teljesen meg volt nyugodva a gondolatban, hogy fia egykor az ő nyomaiba lép, leánykájában mindazt az ambíciót összpontositá, a mi valaha művész keblét dagasztá s most mindez álmok szétfoszlását siratta az elköltözött gyermekben. Midőn az említett vasárnapon Arnold ebéd felett elbeszélte a kis Magdával való ismeretségét , elmondta, milyen lelkesültséggel hallgatta a lányka apjának orgonajátékát, miként fakadt sírásra, mikor majdnem erővel elvezette az ablaktól, az öreg zenész szeme felvillant. — Hozd ide nekem azt a gyermeket — mondá fiának.* Özvegy Dorlainé ugyancsak meg volt lepetve, mikor másnap Vestorius mester hozzá bekopogtatott. Zavartan, többször megakadva, meg újra kezdve adta elő jövetele célját. Elmondta, miként ismerkedett meg egymással a két gyermek, mint lett ő maga fia által figyelmes a kis Magdára s miként fedezett fel benne első látásra rendkívüli zenehajlamot. — Úgy van, nagyságos asszonyom — mondá — abban a gyermekben — komoly megggyőződéssel mondhatom — valódi tehetség rejlik. Arnold tegnap délután felhozta hozzánk a gyermeket. Már rendkívüli, komoly szépsége is magasabb hivatásra vall, első tekintetre megnyeri részére a szíveket. Én rögtön megszerettem, leültettem magam mellé és zongorázni kezdtem neki. Tovább egy óránál játsztam előtte Mozart, Beethoven, sőt Bach szerzeményeiből s ő meg nem unta, el nem mozdult a helyéről, bárha feleségem — áldott jó, de egyszerű asszony — süteményekkel s másféle csemegékkel csalogatta. Hanem amikor egy egy darabot elvégeztem, vékonyka hangjával utána dúdolta és apró ujjaival a zongorán kikereste az alapmotívumokat. No, ha ez nem zenetehetség, hát mi egyéb ? — Egyetlen egyszer láttam még életemben ilyet — folytatta egészen lelkesülésbe jőve az ősz zenész — istenben boldogult kislányomnál — s az öreg jámbor kék szemei könyöktől lettek fényesek. — De még ez sem volt olyan nagy csoda, a szegény kis angyal benne született, benne élt, mig itt.... A vége a hosszú bevezetésnek az lett, hogy Vestorius mester megkérte Dorlainét, engedné át neki Magdát a zenében való oktatásra. — Sokat tanítottam életemben, tudok bánni a gyermekekkel s a zenében, merem állítani, — nálamnál szilárdabb alapot senki nem adhat neki. Dorlainé — bár kezdetben nagyon meg volt lepetve, csakhamar megbarátkozott az eszmével. Leánya kiváló zenetehetség! hol kell biztosabb kilátás az óhajtott fényes jövőhöz ? Ennek az embernek csakugyan igaza van, ez a tehetség, a lányka nem mindennapi szépségével párosultan egy szebb, boldogabb idő biztató reményeként tűnt fel az anya előtt. Másrészt a mester becsületes arca, jóságos hangja olyan megnyerő, olyan bizalomgerjesztő volt, hogy lehetetlen volt ajánlatát félremagyarázni. Hálával fogadta hát s késznek nyilatkozott a lánykát neki tanítás végett átengedni. — Magam is meglehetősen játsztam egykor — mondá egy sóhajjal — de az utóbbi évek szomorúságai közt zongorám hangja is fájdalommal töltött el. Vettem észre, hogy kislányomban van némi zenehajlam és nem egyszer tettem szemrehányást magamnak, hogy miért nem fogok tanításához, de — bevallom — irtózat fogott el, valahányszor fel akartam nyitni az évek óta csukott hangszert s igy mindig abban maradt. Aztán hosszas vita fejlődött ki. Dorlainé nem akarta elfogadni, hogy a mester ingyen oktassa lányát, viszont ez hallani sem akart fizetésről. A párisi világkiállításról. (Egy darab kulturtörtént.) Van a Mars-mezőn egy olyan palota, mely a maga nemében unikum. Nem mintha az épület volna valami különös alkotmány, de ami benne van, az már teljességgel az. Az emberi civilizáció törekvéseit, küzdelmeit és eredményeit látjuk itt megtestesítve. A történelmet eddig csak megírták, s aki érdeklődött nemünk kultúrtörténete iránt, az többékevésbbé tudós könyvekből merített okulást. Ma a dolog kissé megváltozott. A holt betű helyét az élő kép kezdi elfoglalni. Nemcsak elbeszélik, leírják, de megjelenetezik, élethű alakokkal rekonstruálják s khronologikus rendben bemutatják az emberiség folytonos haladását. Hiszen nem mondom én, hogy a könyv fölösleges , de hogy nemünk kulturfejlődését a szabadművészetek palotájában néhány nap alatt jobban megtanultam, mint eddig nem egy német tudós vaskos köteteiből, az már kétségtelen tény. Az illusztráció volt eddig a mellékes, a nyomtatott betű a fő. Ki tudja, vájjon nem lesz-e nemsokára e viszony megfordítva ? A szemlélhetőség elve kezd most a tanítási rendszerben lábra kapni, különösen Franciaországban és lehet, hogy már egy közeljövőben sok tudományágnál nem a kép lesz segédeszköz a szöveghez, de a könyv lesz illusztráció a megtestesített tudományokhoz, legyen ez történelem, természetrajz vagy bármi egyéb. Hiába, ez a vén tizenkilencedik század már kimúlófélben van. A huszadik lassanként előre veti árnyékát s egy újabb kor szelleme szól már az idei kiállítás nem egy csodájából felénk. Járatlan utakon törnek előre a szellem munkásai eddig nem is sejtett irányokban, egészen uj célok felé. Olyan tervek valósulnak meg, melyekről még csak néhány évtizeddel is ezelőtt álmodozni se mert volna a kétkedő emberiség. A hang viaszlemezre leíródik s évek elmúltával is ismétli magát. Távlátó gép föltalálásáról is rebesgetnek már, melylyel a világ túlsó felére is elnézhetnénk. Korcsolyákon tovasikló vasúttal tettek e napokban Párisban kísérletet, mely óránként kétszáz kilométernyi gyorsasággal rohan tova. Mesének hangzik mindez, pedig nem az. Nincsen az emberi tevékenységnek egyetlen egy ága sem, mely a párisi világkiállításon új színben ne tűnnék föl, mely ne haladna óriási léptekkel a tökéletesedés felé. Hová megyünk ? Meddig mehetünk ? Hol lesz az emberiség egy újabb század múlva? Annyi kiváló elme, szorgalom és tehetség közös munkája mennyire fogják sokkal előbbre vinni nemünket? A Mars-mező csodáinak láttára mély megilletődéssel kérdezzük így önönmagunkat. Elfog egyéni kicsinységünk lesújtó érzete s betölt az emberi nem nagyságának fölemelő tudata. Lelki szemünk előtt fényes képek jelennek meg a közel jövő nagy vívmányairól, újabb meg újabb találmányok csodáiról, melyek tán meg fogják változtatni egészen a mai világ külsejét s mindez oly zavaros, oly össze-vissza megy agyunkban, látunk, de nem érzünk, hiszünk, de fel nem foghatunk, sejtünk, de mit sem tudunk. Ah, de hiszen ez csak álom! Álom és mesebeszéd. Vagy nem az? Mindegy, most térjünk vissza a valósághoz. A jövőből a jelenbe, a jelenből a múltba. Mert a múlt áll megtestesítve előttünk a szabadművészetek palotájában. A civilizáció emlékeinek temploma ez. Nem csoda tehát, hogy oly különös eszmék és érzelmek fognak el bensejében. Nézzünk csak kissé körül. Óriási teremben vagyunk, de nem egyedül. Kőkorszakbeli embereket látunk magunk előtt, kik egy barlangban ütötték fel tanyájukat. A férfi vadászatról jő haza, széles vállain gazdag zsákmánynyal. A barlangnyitás előtt pedig két nő nehéz munkát folytat: köveket csiszolnak. Egyiket a másikkal, ami bizony nem lehetett valami kellemes foglalkozás. íme ezek voltak »az emberiség első munkásai« , a ma oly bámulatosan magas fokot elért ipar »kezdői.« Nem messze tőlünk két aztékot veszünk észre, a kik növényrostokat rakosgatnak egymás mellé, be-s bevizezik, ütik-verik, a napon száradni engedik s még sok mindenféle egyéb procedura után végre előállítanak valami papirfélét. Ma, a gép egyik oldalán a kazánba ömlik a felolvasztott rongyanyag, vaslemezek meggyúrják, kerekek tovább hajtják s a gép másik oldalán néhány perc múlva a kész papír tűnik elő. Látunk itt még néger kovácsokat, a bronzkorszakból restituált jeleneteket, s ezek mind az emberiség küzdelmét ábrázolják, melylyel a természetet uralma alá iparkodott hajtani s ezáltal saját magát tökéletesíteni. Az alakok viaszból vannak készítve s igen természeteseknek tűnnek föl. Látszik, hogy nem kontárok, hanem elsőrangú művészek munkái, kik az illúziót tökéletessé iparkodtak tenni, s amennyire lehet, e céljukat el is érték. Az alakok ruházata, a lakóbarlangok, a különböző iparág szerint váltakozó munkafolyamat föltüntetése mind igen természethűen van ábrázolva s tényleg, a pillanat benyomása alatt, azt hihetjük, hogy az emberiség civilizálódásának nagy munkája szemünk előtt történik, néhány óra alatt. Igen érdekesek a Khina kultúrtörténetéből bemutatott jelenetek. E nép, mely a külvilágtól elzárkózottan élt, önerejéből már akkor érte el a műveltség egy bizonyos magasabb fokát, midőn a többi népek még egészen a barbarizmus állapotában tengődtek. Igaz, hogy az ott uralkodó konzervatív elvnél fogva, egészen a közelmúlt időkig, ezredeken át semminemű haladás nem volt tapasztalható. Megállották azon a fokon, melyet egyszer elértek. És minő különös, hogy ép most, midőn a folytonos haladás világrészében, az öreg Európában, ismét retrogád elvek kezdenek uralomra jutni, a modern koreszmék iránt eddig érzéketlen ázsiai államok megmozdulnak s ők kezdik a szabadelvűség zászlóját lobogtatni! Khinában sok újítás történik s Japánban néhány hónap előtt behozták az alkotmányos képviseleti rendszert. A világ forgása örökös circulus vitiosus-nak látszik. De visszaesés nem állhat be. Ha visszafelé megy Európa, előrehalad Ázsia.