Fővárosi Lapok 1889. szeptember (239-268. szám)
1889-09-01 / 239. szám
tekintenek, hogy a külsőségeket, a formát valamikép meg ne sértsék, csak a szokás, a »convenance«-tól parancsolt dolgokat ismerte, a szívnek a hangja jóformán ismeretlen volt előtte. Adélhoz mégis némi vonzalom kötötte, ez is csak önzéséből támadt, az még gyermek-leány korában nem egy óráját vidámította fel, tette kellemessé, de az idő aztán mégis némi természetességet öntött ebbe. Kiszácsynak nem volt szüksége a bárónő figyelmeztető szavaira. Nem mostantól fogva kísérte figyelemmel mindazt, ami Szalókyval történik. De a Nyékyné szavai mégis meglepték. Vájjon van e valami alapja, hogy így beszéljen? Kis idő múlva künn voltak azúj fészekében, ahogy Nyékyné a villát elnevezte. A környék csöndes, néptelen volt, nem igen követték még az Aurél példáját. A terraszon időző fiatal asszony azonnal felismerte őket, amint a kerti ajtóhoz értek és mosolygó arccal sietett eléjök. — Nagyon kedves vagy jó tanteom. Nem is reméltem még most ez áldozatot — mondá megölelve Nyékynét, míg könyökig meztelen fehér karjával a nagy fekete újfundlandi ebet igyekezett eltávolítani, amely hízelgőn simult az érkezettekhez. Kiszácsynak, amint a mosolygó arcú fiatal asszonyt itt látta, egy egyszerű, nagy, előre hajló ernyőjű szalmakalappal fején, könnyű házi öltönyben, ami szép idomait egész természetességében engedte láttatni, ajkai körül mosolylyal és szemeiben mégis valami leküzdhetlen borúval, egyszerre fájó, élesen metsző érzés fogta el. — Nagyon kedves, hogy jöttök — ismétlé a fiatal asszony. Magától is Kiszácsy — és újból oda nyújtotta a férfinak kezét. — Én hoztam, enyém az érdem! — mondá Nyékyné. Mert tudom, hogy az lesz Aurél előtt. — Igazad van tante. Most nagyon el van merülve a tanulmányaiba. Úgy látszik egészen vissza akar térni első szerelméhez, a festészethez. Lásd, én csak a második voltam. Engem már megunt. Úgy rajzol, fest, mintha abból kellene megélnie. Hiába mosolygott hozzá. Kiszácsy csak rejtett fájdalmat vélt észrevenni hangjából. — Ah! — mondá Nyékyné csodálkozva. És te? te, édes Adél ? mit csinálsz te, ha Aurél ily kegyetlen tud lenni négy hónapos férj korában ? Te engeded ezt ? Hát ezek a szemek, ezek a kék csillagok, hát ez az arc, ez az alak, ami a tiéd. Ah édesem, én csak úgy engedem meg Aurélnak a művészkedést, ha soha mást,, mint a te arcodat, nem vesz mintának! Különben minden képét ezzel a parapluse-vel bököm keresztül. De hol van ő ? Kiszácsy kérem, keresse elő valamelyik zugából a villának a mi Aurél barátunkat. Kiszácsy sietett őt dolgozószobájában felkeresni. De nem azért, hogy a nők közé vigye. Egyedül akart vele lenni egy darabig. Az ajtónyitásra idegesen kapta fel fejét Szalóky. Arca derültséget akart mutatni, de látszott, hogy csak kínosan erőlködik. — Ah Jenő! Úgy vártalak már — mondá eléje menve, kezet nyújtva neki. -- Nagyon ? bizonyosan rám se gondoltál pajtás. Hisz azt mondják, naphosszat nem vagy látható a tanulmányaid miatt. Ezt bajos volna elhinni egy pár hónapos férjről. Mik ezek itt, amikben turkálsz ? És gyors, kapkodó kézzel szórta szét a lapokat, amik az asztalon hevertek. — Régi vázlatok barátom — mondá Szalóky némi zavarral, összeszedve ismét azokat. Oda tapadtak szemei a Kiszácsy arcára. Vajjon soha nem látta az ezeket a vázlatokat ? Pedig az arc meglehetősen kidolgozott. Rá lehetne ismerni. Rá is ismert az egyikre. Hisz ez a Mignon-vázlat, egyik a száz közül, amit Aurél akkor régen papírra vetett. Merőn, átjárón nézett a Szalóky arcába. — Nagyon régiek ezek a vázlatok édes Aurél? hidd meg, hogy nagyon jelentéktelen dolgok. Azt a mintát, amit most választottál magadnak, még mindenki megirigyelte tőled. Én soha sem láttam testben, lélekben szebbet, bevégzettebbet annál. Csak te nem veszed észre, csak te nem irigyeled magadtól, mi ? Nem értelek. (Folyt, köv.) hasonlóan szép nővére pedig apáca lett. A könnyen gyúlékony festő három évvel később Löwe Idába, egy bécsi orvos leányába lett szerelmes, de mivel ekkor a neje még élt, katholikus létére nem vállhatott el Ausztriában, a kivándorlást pedig nem engedték meg neki. Heinrich Emilia volt a harmadik neje, kivel Erdélybe utazott s ott kötött házasságot. Később követte ezt Bécsben a frigy megkötése katholikus szertartás szerint, mert időközben a második neje meghalt. S ekkor csakugyan megtalálta a rég keresett boldogságot, mert Heinrich Emilia meg volt áldva mind ama női erényekkel, melyekkel valakit boldogítani lehet. A művész műtermében megint összegyűlt ama víg asztaltársaság, melyet nem ritkán étkezés és poharazás közt talált együtt a reggel. Neki sok kitűnő barátja volt, köztük Rómában Thorwaldsen, Bécsben Oehlenschlager, s ezekhez sorakoztak Hebbel, Lenau, Liszt, Rahl, Gauermann, Romano, báró Püttlingen (Hoven komponista), Walter Sarolta, Bognár Friderika, Davison színművész, Arit szemorvos, gróf Mailáth János és leánya, Grillparzer, Castelli és Franki költők. Ezek arcképét le is festette. Grillparzer így válaszolt neki: »Ich habe Menschen gemalt wiu Und wagt’ es auf Rehnlichkeit zu hoffen, Doch stimmen die nicht immer zu, Am wenigsten, die am meisten getroffen.« A hozzájáró vendégeknek alkalma nyílt megbámulni ama ritka kincseket, melyeket múzeumában őrzött. Ezek közt egy vöröses hajszál a Schiller haja volt. Az egész kastélyt, melyben lakott, úgy alakíttatta át, hogy ott minden helyiség mintegy gyűjtemény számára legyen berendezve. Igen sok műkincse volt. De legbecsesb vala, egyéniségének nyiltszivű eredetisége, mely akkor sem csorbult, ha az uralkodó előtt állt. Génet nem ismert. Mikor Windischgrätzet festette, szemére veté a Bécs bombáztatását és a burg felgyújtását. Még az uralkodónak is megmondta az igazat. A bécsi bástyák lerombolásáról 1860-ban kezdtek beszélni s Amerling attól tartott, hogy az »udvari hivatalok valami ostobaságot követnek el,« elment tehát február 22-dikén ő felségéhez, aztán Gaul festővel találkozva, neki a fogadtatást így beszélte el: »Azt mondtam a császárnak: »Felség! Azért jöttem, hogy a Glacie-ket megmentsem. Mindent elvesztettünk : a brigittai búcsút, úrnapkor a polgári sereget, a bástyákat. Ha már valaminek történni kellene, akkor két medence lenne készítendő, melyben nyáron csónakázni, télen korcsolyázni lehetne. Az igy keletkező csoportok szép, képet adnának. Csak győződjék meg róla Felség! És a házak! Ha a nagyszámú lakókra gondolnak, jobb volna a régi házakra építeni uj emeleteket.« A császár azt mondta: »Persze, az uj házak nem épen szépek.« Én folytatom: »Az átkozott újságok mindent elrontottak. Most már minden militári felségeddel akar uralkodni.« A császár mosolygott, s én azt hittem, hogy valami bolondot mondtam s csakhamar másra forditom a beszédet: »Felséged jó színben van s ennek örvendek; már régen nem volt szerencsém. Bocsánatot kérek, az ön ideje drága.« A császár megveregette a vállamat s mondá: »Örvendtem, hogy ismét láthatára!« A vaskoronarendet 1877. junius 8-dikán kapta s azt a következő naiv módon köszönte meg: »Felséged nagy örömet csinált nekem. Azért jöttem, hogy a művészet nevében is köszönetet mondjak az őt is ért kitüntetésért. Előbb ilyesmi nem történt, mert csak katonák és hivatalnokok kaptak rendjelet.« »Örvendek, hogy ily derék festőt és hazafit kitüntethettem«, — viszonzá a császár. »De most Felség, — mondá Amerling — sokat építenek Bécsben; már alig igazodom el az uj utcákban, melyek új neveket is kapnak. A Ringstrasse építkezési stílje nekem nem tetszik, olyan mint a kőből készült mintakártya.« Az után így búcsúzott: »A sok gond dacára, mely Felségedet nyomja, mégis egésséges színben van ; ezt nekem, mint festőnek értenem kell!« Az ilyen beszédmód eléggé jellemző benne az eredeti bécsi typust. Ruházata is hasonlított szavához. Irakot nem viselt, s mikor egy hercegnő ebédre hívta, hol Irakban kellett volna megjelennie, inkább a meghívót visszautasította. Fekete bársony kabátban, sötétvörös mellényben, melyen aranygombok voltak s széles karimáju, lágy kalapban jelent meg a császár előtt is s ha a fekete nyakkendő helyett — felesége unszolására — fehéret vett fel, azt hitte, immár megfelelt az etiquette törvényeinek. A kamarások elrémültek s nem akarták a felség elé bocsátani, de a felség mégis elfogadta a derék művészt s jószűket mosolygott eredeti ötletein, mondásain. Mikor Karintiából Bécsbe utazott, egy fiatal szép leány volt a kocsiban, kinek szépsége magára vonta a mester figyelmét. Beszélgetés közben egyszer csak azt mondja: »Ön olyan szép és csinos és már alig van foga. Ez nem járja, csináltasson fogakat; mert az ilyen állapot megrontja szépségét.« S mikor megtudta, hogy a leány szegény, kifizette a fogak árát. Máskor ifjú szép nejével utazott s velök szemben ült két apáca ; az egyik fiatal, szép, a másik agg. 1766 Co I e 11 e. (Francia elbeszélés.) Irta Alexis Bouvier. (Folytatás.) Az ámulat moraja hangzott az irodában; a hivatalnokokat meghatotta ez a nagylelkűség. Davilsonnak siralmas hangja szánalmat ébresztett. Midőn pedig távozott embereitől s elzárkózott a lakásában, — mert a reggel óta játszott jelenet kifárasztotta — szinte kedve kerekedett, jót kacagni embereinek az együgyüsége fölött, kik azt képzelték, hogy őt tökéletesen ismerik. Elégülten merítve most két kezét a zsebeibe igy gondolkozott: — Ha elgondoljuk, mily fáradságba kerül elhitetni az igazságot s mily könnyen sikerül áltatni hazugsággal a világot... sőt önmagunkat is, mert valóban, magam is kezdem hinni a történteket!.. Gyanítottam én azt, hogy az a bohó megöli magát. De lehetséges-e ennyi tanút összegyűjteni, anélkül, hogy keresnék ezeket ? Ezek azt állítják, hogy Marius kicsapongó életet folytatott, kártyázott, könynyelműen szórta a pénzt, sokat költött kedveseire, a többi közt a »Petit Cayenne«-re. Valószínűleg ennek küldte el a pénznek egy részét, — gondolják az emberek. Mily jó, hogy én a nejének azt mondtam, hogy az ő tőkéje még a bankunkban van!.. Ha Marius megelégedett volna azzal — mint reméltem, — hogy Amerikába megy ki, mindig félhettem volna visszatérésétől. De ő megölte magát s ez igazolja mindazt, amit kijelentettem. Meg vagyok győződve, hogy holnap fél millió erejéig szövetkezet alakul, mely társul lép be hozzám. Büszke vagyok csínyemre!... De hadd lássam csak azt a hírlapot. Davilson elővette a zsebrevágott hírlapot, újra elolvasta azt, hangosan téve meg arra vontkozó észrevételeit. Várjon hogy jutott eszébe Chalonsba menni? A strassburgi vonaton jőve, játszhatott-e Badenben? Ez nem látszik valószínűnek... Ő este érkezhetett volna Badenbe s másnap este már elutazott volna onnan ! Igaz, hogy kevesebb idő alatt is el lehet veszíteni háromszáznegyvenötezer frankot... Minő bohóságot beszélek én! Úgy gondolkozom, mintha csakugyan ennyi pénz lett volna nála, pedig nem volt több, mint tízezer frank, ennyit pedig egy negyed óra alatt eljátszhatik. Akkor pedig nem adhatta oda a pénzét a »Petite Cayenne«-nek. Ez sem valószínű. Annyi bizonyos, hogy az ő halála nagyon különös. Szép fiú, fiatal és csupa egésség... De a megítélt évjáradék elrabolta munkakedvét... Végre, könnyebben lélekzem és sokkal nyugodtabb vagyok ma, mint tegnap. Talán hagyott hátra valamely levelet vagy a postán küldött egyet... Ettől félni lehet, de hát a hírlap mit sem szól erről. Szeretném tudni öngyilkosságának körülményeit részletesen. A csöngettyűt kétszer rántották meg." Davilson összerezzent s nyugtalankodva mondta : — Vájjon ki kereshet engem? Az inas kopogtatott ajtaján. — Komoly dolog lehet, hiszen én megtiltottam, hogy bárkit is bebocsássanak. Aztán nyugodt arcot öltve, ment fölnyitni az ajtót. — Ki az ? Nem meghagytam-e, hogy engem ne háborgassanak ? Senkit sem akarok elfogadni. — Uram, én azt hittem, a tilalom nem terjed ki arra, aki most látogatni jött s a ki azt mondta, hogy ön várta őt... — Én vártam valakit? — kérté Davilson csudálkozva s nyugtalankodva tudakozta: — És kicsoda az ? — Debret Mariusné asszony. — Debret Mariusné asszony, — ismétlé Davilson, homlokát redőkbe vonva. — Sir e, izgatottnak látszik-e? — Nem sir, de eléggé izgatottnak látszik. — Ereszsze be a szalonba, rögtön megyek. Az inas távozott. Davilson néhány percig a tükre előtt állt, tanulmányozva arckifejezését. Meg