Fővárosi Lapok 1889. október (269-299. szám)
1889-10-01 / 269. szám
Kedd, 1889. október 1. 269. szám. Huszonhatodik évfolyam. Félévre ...... 8 frt Negyedévre..........................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetési fölhívását a száznegyedik évnegyedre ajánljuk a hazai művelt közönség szíves figyelmébe. E mindennap, hétfőn is megjelenő szépirodalmi és társadalmi napi közlönyt jeles dolgozótársak igen széles köre támogatja: kitűnő veteránok és kiváló fiatal erők. Vezérelv: a jó ízlés, nemzeti műveltség, társadalmi haladás. Előfizetési ár: évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok és pénzes levelek e címre küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának Budapesten.« Csak ahhoz az egy sírhalomhoz Ne járjunk oly közel, Csak azt az egy sírt hagyjuk el már, Mely minket nem hagy el! Endrődi Sándor: Vasúton. (Zólyom, julius 24.) Repülök, ám e repülésben Nincs mostan semmi kéj. Mint komor, sötét, nehéz fátyol . Borul reám az éj. Csak sejtem a külső világot, A rónát, hegyeket. Most vad erdőkön vágtatunk át, Majd mélységek felett. Városra város. Felvillognak A lámpák ezrei. Szemem hirtelen, akaratlan kényekkel lesz teli. A vonat mintha temetőkön Robogna át velem: Azt a sok fényt sirhalmokon gyűlt Lángoknak képzelem. Temető mindütt, merre járok, És mindütt sivatag, De szívem minden Szaharánál Pusztább, sivatagabb. El, el! csak tova, messze, gyorsan ! Túl völgyön, hegyeken, Valahol távol még kerülhet Egy szál virág nekem , Egy csöpp a feledés vizéből, Az üdvből egy parány, A nyugalomból egy szemernyi, Talán, talán, talán! Zakatolj hát száguldozó gép, Dübörgő kerekek — És ki e temetővilágból! Hadd lássam az eget. Báy András ifjúkorából.*) (Fáy ügyvédsége. — Gazdálkodás Jobbágyiban. — Leánynéző kirándulások. — Nőnevelés a század elején. — Fáy szerelme ; családi ármány. — Fáy kedélybetegsége. — Az »Arany-Szita«. Fáyék Pesten.) I. Fáy András sokoldalúelfoglaltsága mellett is szorgalmasan készült az ügyvédi vizsgálatra, melyet 1808 elején »cum praeclare« állott ki. Úgy látszik azonban, nem volt szándéka megmaradni az ügyvédi pályán,mert már 1808. május 4-én ezt írja Kazinczynak: »Én most Pesten prokátorkodom; meddig, azt nem tudom. A juristitialis napokat Nógrád vármegyében, Jobbágyiban töltöm, a melyet lakásomnak rendelt ki uramatyám.« Újabb rendeletre azonban ott maradt a törvényszünet letelte után is. Fáy az emberi jogokról inkább költői szívvel, mint prokátori furfanggal gondolkodván, nem igen rajongott a perlekedő pályáért. Eleget tett a közkívánatnak, mely a törvénytanuló nemes ifjútól megvárta az ügyédi oklevél megszerzését, s ennél többet egyelőre atyja sem kívánt, még azt sem, hogy tudományát közszolgálatban értékesítse. A meddő politikai küzdelmek miatt a közélet úgy sem volt virágos mező, a hivataloskodás pedig csak szabadságát korlátozta volna. Fáy tehát annál készségesebben követi atyja rendelkezését, mivel tudta, hogy categoricus parancsaival szemben nem igen tűr ellenmondást. Ezúttal bizonyára még kevésbbé tűrt volna, mert okai voltak e rendelkezésre. Fáynak ezekről sejtelme sem volt. Jobbágyi anyai öröksége lévén, birtokbavétele annyival természetesebbnek látszott, mivel bérlete épen akkor telt le. Hozzáfog tehát a gazdálkodáshoz, s mint egyéb dolgaiban úgy itt sem elégedvén meg a nagyjában való tájékozódással, csakhamar ügyes s számitó gazdává képezi magát. Uj helyzetének épugy megtalálja kényszerű, s csupán hasznos, mint költői oldalait. Ekkor ébred kedve a kertészet iránt is, melyet aztán öreg koráig szenvedéllyel űzött. Atyja rendelkezése azonban a birtok átadásával nem ért véget. Gazdaember háza — úgy mond — nem lehet él asszony nélkül, mig ő távol jár, a cselédség elül-hátul megcsalja. — Fáy nem is kételkedett atyja szavainak igazságában; aztán olyan korban volt, midőn a szív legfogékonyabb az élet örömei iránt; de azért atyjának házasító terve, sőt sürgetése nagyon kedvetlenül érinté. Kénytelen-kelletlen mégis csak elindult a leánynéző körútra, s a következő év folyamán Nógrád- és Gömör megye lányos házait jóformán végiglátogatta. Itt a szomszédság, ott a régi ismeretség, emitt valami ősrokonság, amott a véletlen arra utazás mindig jó ürügyül szolgált a bekopogtatásra. Külső megjelenése nem volt feltűnő, de igen megnyerő. Egy ez időtájt készült arcképén: életpiros arccal, élénk kék szemekkel, kis oldalszakállal s természettől gyűrűs barna hajjal van ábrázolva, s ez arckép jóval később is csak annyiban változott, hogy az oldalszakáll rövidre nyírott bajusz egészité ki. Termete alig középszerű, sovány alkotású, hangja, melynek ezüstcsengésére máig is többen emlékeznek, kellemes; társalgása majd érzelmesen gyöngéd, majd ötletekkel fűszeres, melyek elmondása közben szelíd mosoly ült ajkain; modora szerény, akár öregebb, vagy előkelőbbel, akár magával egykorú, vagy alantabb állóval érintkezik. E tulajdonok miatt mindenütt szívesen látott vendég volt, s minden háznál kellemes emlékezetben maradt. Az öreg urakat tudományával és vagyona tekintélyével, a fiatalokat fel-fellobbanó jókedvével, a nőket pedig társalgó ügyességével nyerte meg. Az élettárs választása azonban nehezen ment, jobban mondva: sehogy sem sikerült. Neki is voltak feltételei, atyjának is, azonfelül mindegyikök rejtegetett valamit egymás előtt. Jellemző, mit e leánynéző útjáról Kazinczynak ir: »Tiz hónapos ulissesi vándorlásomból, melyben egy Pénelopét kerestem és nem találtam, csak tegnapelőtt érkeztem haza (t. i. Gombára, az apai házhoz.) Én a barbarus Gömörben kerestem azt a boldogságot, melyet kedves urambátyám feltalált Sophiejában, de mit tehetek én róla, hogy az öregeknek más ideájuk van a boldogság felől, mint nekünk ifjaknak, akikbe a virgonéz életerő egészen más színnel festegeti a boldogságot. Ez az atyám és az én kinézéseim között való különbözés alkalmasint örök nőtlenségre fog engem kárhoztatni. Közönségesen az időnkbeli hajadonokban is — ide nem értvén azokat, akiket nem ismerek — úgy látszik vagy épen semmi képzeletek nincs a házassági boldogság felől vagy a qualificatiónak balmagyarázásából származott nevelés által meg van bennek vesztegetve. Megvallom, szeretnék e részben megcáfoltatni, de practice, és ha oly szívre akadnék, aki idővel megcáfolna, mely örömest vonnám vissza vakmerő ítélettételemet. Sokat nem kívánok egy személyben, mert akinek jussa van sokat kívánni, sokat kell annak adhatni; de mikor kevés is kevésnél van, vagy szemérmes érdemével elvonja magát a kereső szem elől!Kem a háztűznéző Fáy, ki nem a szivével, hanem az eszével akar szeretni! Neki a leány néző valóságos tanulmányút volt, melyen arra a tapasztalatra jut, hogy a hajadonokat nem nevelik az életnek, igazi hivatásuknak, jó feleségnek. Csak általánosságban mondja ki ítéletét, de igy is van igazság szavaiban. Századunk elején a nőnevelés még nagyon el volt ha* *) Részlet a szerzőnek »Fáy András életrajza« című s a tud. akadémia által Lévay-jutalommal kitüntetett pályaművéből. ----—----- Klára. (Beszély.) Írta Jakab Ödön. Klára volt a neve. Most is csak úgy szólította mindenki, mint leánykorában, pedig már fél esztendeje múlt, hogy sarkig érő szép fekete haját fésű szorította. Ott laktak az alsó faluvégen, a temetőhegy alatt. Kieső fészek volt az egész, de kellemes és tiszta. Szinte érezte a tisztaság illatát, aki oda lépett. Az idő már közelgett a télnek. A falut környező erdőségek a téli álomra szorgosan vetkőztek, sűrű fáik közé itt-ott kényelmesen messze be lehetett látni. Az egész vidéket valami barátságtalan, acélszürke borulat fátyola lengé be. Hideg, sovány szelek dúdoltak végig a határon; ezrével rebbentek szét a megrázott fákról a csörgő falevelek, mint valamely felriasztott apró madárcsapat. Az égen nagy sietséggel futkostak össze a fakó felhőtáblák, mintha valami meglepetést terveznének a falunak éjjelre s azt akarnák megbeszélni oda fenn egymással. Estéledett. Klára egyedül volt benn a homályos szobában, melynek falai a lobogó tűz világától immár pirosodni kezdtek. Főzte a vacsorát, halkan valami édesbús nótát énekelve, melyet még kiskorában tanult az édesanyjától. A nóta szavát régen elfeledte, hanem a dallama világosan élt még emlékezetében. Amíg fujdogálta, háta mögött megnyílt csendesen az ajtó s egy öreg asszony kocogott be rajta. — Jó estét, Klára! Hírt hozok. — Micsoda hirt? Az öreg asszony közelebb hajolt és nyomatékkal súgta: — Hazajött Kerekes Ferenc. Klára meglepetve egyenesedik fel s erősen megérzett hangján az indulat: — Hát aztán ahhoz mi közöm most nekem ? — Jó, jó! Hiszen én nem is azt mondom, hogy éretted jött haza, mert az édesapja betegsége miatt kérték ki egy pár napi szabadságra a katonaságtól. Hanem azért csak mégse mondhatom, hogy nincs itthon, mikor itthon van. — Tőlem lehet! — Tökéletesen igazad van, Klára! De én a te helyedben mégsem beszélnék olyan fitymálva szegényről. Legalább hallgasd meg, hogy az ember mit akar mondani. — Elmondhatja! Az öregasszony szelíd szánakozással folytatá: — Látod, az a szerencsétlen fiú szeret téged most is. — Engem ne szeressen, nekem már van uram. Ami volt, az elmúlt! — De ha mégis szeret. Nem látott még, amióta férjhez mentél, pedig azt üzeni, hogy még egyszer nagyon szeretne meglátni. — Kit? — Hát téged. Engem immár látott. A fiatal menyecske rendkívül megbotránkozott. — Ugyan hogy is jut efféle eszébe ! Tudja, hogy az uram most is örökké félt. Hátha még megtudná, hogy találkoztam vele! — De hiszen azt meg lehet, Klára, okosan csinálni. A férjed sem tudja meg, s te sem követsz el azzal semmi istentelenséget, ha találkozol vele s egy pár jó szóval megvigasztalod szegényt. Azt a jó isten is csak érdemül tudja be. Ne félj, nincsen neki semmi rossz szándéka, csupán nem tud hazulról úgy eltávozni, hogy még bár egyszer a szemedbe ne nézzen. Mindezeket ő üzeni maga. Klára leült az ágy szélére s ott maga elé bámulva eltűnődött. Lelkében az emlékek egész hosszú sora rajzott fel egyszerre s testét édes zsibongás fogta el melegen. Eszébe jutott még csak iménti vidám leánykora, melynek nem egy nyájas emléke volt kötve Kerekes Ferenchez. Sorra bontakoztak ki a múltból azok az egykori kedves vasárnapi délutánok