Fővárosi Lapok 1889. október (269-299. szám)

1889-10-01 / 269. szám

Kedd, 1889. október 1. 269. szám. Huszonhatodik évfolyam. Félévre ...... 8 frt Negyedévre..........................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, f­erenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetési fölhívását a száznegyedik évnegyedre ajánljuk a hazai művelt közönség szíves figyelmébe. E mindennap, hétfőn is megjelenő szépirodalmi és társadalmi napi közlönyt jeles dolgozótársak igen széles köre támogatja: kitűnő veteránok és kiváló fiatal erők. Vezérelv: a jó ízlés, nemzeti műveltség, társadalmi haladás. Elő­fizetési ár: évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok és pénzes levelek e címre küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának Budapesten.« Csak ahhoz az egy sírhalomhoz Ne járjunk oly közel, Csak azt az egy sírt hagyjuk el már, Mely minket nem hagy el! Endrődi Sándor: Vasúton. (Zólyom, julius 24.) Repülök,­­ ám e repülésben Nincs mostan semmi kéj. Mint komor, sötét, nehéz fátyol . Borul reám az éj. Csak sejtem a külső világot, A rónát, hegyeket. Most vad erdőkön vágtatunk át, Majd mélységek felett. Városra város. Felvillognak A lámpák ezrei. Szemem hirtelen, akaratlan kényekkel lesz teli. A vonat mintha temetőkön Robogna át velem: Azt a sok fényt sirhalmokon gyűlt Lángoknak képzelem. Temető mindütt, merre járok, És mindütt sivatag, De szívem minden Szaharánál Pusztább, sivatagabb. El, el! csak tova, messze, gyorsan ! Túl völgyön, hegyeken, Valahol távol még kerülhet Egy szál virág nekem , Egy csöpp a feledés vizéből, Az üdvből egy parány, A nyugalomból egy szemernyi, Talán, talán, talán! Zakatolj hát száguldozó gép, Dübörgő kerekek — És ki e temetővilágból! Hadd lássam az eget. Báy András ifjúkorából.*) (Fáy ügyvédsége. — Gazdálkodás Jobbágyiban. — Leánynéző kirándulások. — Nőnevelés a század elején. — Fáy szerelme ; családi ármány. — Fáy kedélybetegsége. — Az »Arany-Szita«. Fáyék Pesten.) I. Fáy András sokoldalú­­elfoglaltsága mellett is szorgalmasan készült az ügyvédi vizsgálatra, melyet 1808 elején »cum praeclare« állott ki. Úgy látszik azonban, nem volt szándéka megmaradni az ügyvédi pályán,mert már 1808. május 4-én ezt írja Kazinczy­­nak: »Én most Pesten prokátorkodom; meddig, azt nem tudom. A juristitialis napokat Nógrád vármegyé­ben, Jobbágyiban töltöm, a melyet lakásomnak rendelt ki uramatyám.« Újabb rendeletre azonban ott maradt a törvényszünet letelte után is. Fáy az emberi jogokról inkább költői szívvel, mint prokátori furfanggal gondolkodván, nem igen rajongott a perlekedő pályáért. Eleget tett a köz­kívánatnak, mely a törvénytanuló nemes ifjútól meg­várta az ügyédi oklevél megszerzését, s ennél többet egyelőre atyja sem kívánt, még azt sem, hogy tudo­mányát közszolgálatban értékesítse. A meddő poli­tikai küzdelmek miatt a közélet úgy sem volt virágos mező, a hivataloskodás pedig csak szabadságát korlá­tozta volna. Fáy tehát annál készségesebben követi atyja rendelkezését, mivel tudta, hogy categoricus parancsaival szemben nem igen tűr ellenmondást. Ezúttal bizonyára még kevésbbé tűrt volna, mert okai voltak e rendelkezésre. Fáynak ezekről sejtelme sem volt. Jobbágyi anyai öröksége lévén, birtokbavétele annyival termé­szetesebbnek látszott, mivel bérlete épen akkor telt le. Hozzáfog tehát a gazdálkodáshoz, s mint egyéb dolgaiban úgy itt sem elégedvén meg a nagyjában való tájékozódással, csakhamar ügyes s számitó gaz­dává képezi magát. Uj helyzetének épugy megtalálja kényszerű, s csupán hasznos, mint költői oldalait. Ekkor ébred kedve a kertészet iránt is, melyet aztán öreg koráig szenvedéllyel űzött. Atyja rendelkezése azonban a birtok átadásá­val nem ért véget. Gazdaember háza — úgy mond — nem lehet él asszony nélkül, mig ő távol jár, a cse­lédség elül-hátul megcsalja. — Fáy nem is kételke­dett atyja szavainak igazságában; aztán olyan kor­ban volt, midőn a szív legfogékonyabb az élet örömei iránt; de azért atyjának házasító terve, sőt sürge­tése nagyon kedvetlenül érinté. Kénytelen-kelletlen mégis csak elindult a leány­néző körútra, s a következő év folyamán Nógrád- és Gömör megye lányos­ házait jóformán végiglátogatta. Itt a szomszédság, ott a régi ismeretség, emitt va­lami ősrokonság, amott a véletlen arra­ utazás min­dig jó ürügyül szolgált a bekopogtatásra. Külső meg­jelenése nem volt feltűnő, de igen megnyerő. Egy ez időtájt készült arcképén: életpiros arccal, élénk kék szemekkel, kis oldalszakállal s természettől gyűrűs barna hajjal­­ van ábrázolva, s ez arckép jóval ké­sőbb is csak annyiban változott, hogy az oldalszakáll rövidre nyírott bajusz egészité ki. Termete alig kö­zépszerű, sovány alkotású, hangja, melynek ezüst­csengésére máig is többen emlékeznek, kellemes; tár­salgása majd érzelmesen gyöngéd, majd ötletekkel fűszeres, melyek elmondása közben szelíd mosoly ült ajkain; modora szerény, akár öregebb, vagy előke­lőbbel, akár magával egykorú, vagy alantabb állóval érintkezik. E tulajdonok miatt mindenütt szívesen látott vendég volt, s minden háznál kellemes emlékezet­ben maradt. Az öreg urakat tudományával és va­gyona tekintélyével, a fiatalokat fel-fellobbanó jó­kedvével, a nőket pedig társalgó ügyességével nyerte meg. Az élettárs választása azonban ne­hezen ment, jobban mondva: sehogy sem sikerült. Neki is voltak feltételei, atyjának is, azonfelül mind­­egyikök rejtegetett valamit egymás előtt. Jellemző, mit e leánynéző útjáról Kazinczynak ir: »Tiz hóna­pos ulissesi vándorlásomból, melyben egy Pénelopét kerestem és nem találtam, csak tegnapelőtt érkez­tem haza (t. i. Gombára, az apai házhoz.) Én a bar­­barus Gömörben kerestem azt a boldogságot, melyet kedves urambátyám feltalált Sophiejában, de mit tehetek én róla, hogy az öregeknek más ideájuk van a boldogság felől, mint nekünk ifjaknak, a­kikbe a virgonéz életerő egészen más színnel festegeti a bol­dogságot. Ez az atyám és az én kinézéseim között való különbözés alkalmasint örök nőtlenségre fog engem kárhoztatni. Közönségesen az időnkbeli hajadonokban is — ide nem értvén azokat, a­kiket nem ismerek — úgy látszik vagy épen semmi képze­letek nincs a házassági boldogság felől vagy a qualifi­­catiónak balmagyarázásából származott nevelés által meg van bennek vesztegetve. Megvallom, szeretnék e részben megcáfoltatni, de practice, és ha oly szívre akadnék, a­ki idővel megcáfolna, mely örömest von­nám vissza vakmerő ítélettételemet. Sokat nem kívá­nok egy személyben, mert a­kinek jussa van sokat kívánni, sokat kell annak adhatni; de mikor kevés is kevésnél van, vagy szemérmes érdemével elvonja ma­gát a kereső szem elől!K­em a háztűznéző Fáy, ki nem a szivével, hanem az eszével akar szeretni! Neki a leány néző valóságos tanulmányút volt, melyen arra a tapasztalatra jut, hogy a hajadonokat nem nevelik az életnek, igazi hivatásuknak, jó feleségnek. Csak általánosságban mondja ki ítéletét, de igy is van igazság szavaiban. Századunk elején a nőnevelés még nagyon el volt ha* *) Részlet a szerzőnek »Fáy András életrajza« című s a tud. akadémia által Lévay-jutalommal kitüntetett pályaművéből. ----—-----­ Klára. (Beszély.) Írta Jakab Ödön. Klára volt a neve. Most is csak úgy szólította mindenki, mint leánykorában, pedig már fél eszten­deje múlt, hogy sarkig érő szép fekete haját fésű szorította. Ott laktak az alsó faluvégen, a temetőhegy alatt. Kieső fészek volt az egész, de kellemes és tiszta. Szinte érezte a tisztaság illatát, a­ki oda lépett. Az idő már közelgett a télnek. A falut kör­nyező erdőségek a téli álomra szorgosan vetkőztek, sűrű fáik közé itt-ott kényelmesen messze be lehetett látni. Az egész vidéket valami barátságtalan, acél­szürke borulat fátyola lengé be. Hideg, sovány sze­lek dúdoltak végig a határon; ezrével rebbentek szét a megrázott fákról a csörgő falevelek, mint valamely felriasztott apró madárcsapat. Az égen nagy siet­séggel futkostak össze a fakó felhőtáblák, mintha valami meglepetést terveznének a falunak éjjelre s azt akarnák megbeszélni oda fenn egymással. Estéledett. Klára egyedül volt benn a homályos szobában, melynek falai a lobogó tűz világától immár pirosodni kezdtek. Főzte a vacsorát, halkan valami édesbús nótát énekelve, melyet még kiskorában tanult az édes­anyjától. A nóta szavát régen elfeledte, hanem a dal­lama világosan élt még emlékezetében. A­míg fujdogálta, háta mögött megnyílt csen­desen az ajtó s egy öreg asszony kocogott be rajta. — Jó estét, Klára! Hírt hozok. — Micsoda hirt? Az öreg asszony közelebb hajolt és nyomaték­kal súgta: — Haza­jött Kerekes Ferenc. Klára meglepetve egyenesedik fel s erősen meg­­érzett hangján az indulat: — Hát aztán ahhoz mi közöm most nekem ? — Jó, jó! Hiszen én nem is azt mondom, hogy éretted jött haza, mert az édes­apja betegsége miatt kérték ki egy pár napi szabadságra a katonaságtól. Hanem azért csak még­se mondhatom, hogy nincs itthon, mikor itthon van.­­ — Tőlem lehet! — Tökéletesen igazad van, Klára! De én a te helyedben mégsem beszélnék olyan fitymálva sze­gényről. Legalább hallgasd meg, hogy az ember mit akar mondani. — Elmondhatja! Az öreg­asszony szelíd szánakozással folytatá: — Látod, az a szerencsétlen fiú szeret téged most is. — Engem ne szeressen, nekem már van uram. A­mi volt, az elmúlt! — De ha mégis szeret. Nem látott még, a­mióta férjhez mentél, pedig azt üzeni, hogy még egyszer nagyon szeretne meglátni. — Kit? — Hát téged. Engem immár látott. A fiatal menyecske rendkívül megbotránkozott. — Ugyan hogy is jut efféle eszébe ! Tudja, hogy az uram most is örökké félt. Hátha még meg­tudná, hogy találkoztam vele! — De hiszen azt meg lehet, Klára, okosan csi­nálni. A férjed sem tudja meg, s te sem követsz el azzal semmi istentelenséget, ha találkozol vele s egy pár jó szóval megvigasztalod szegényt. Azt a jó isten is csak érdemül tudja be. Ne félj, nincsen neki semmi rossz szándéka, csupán nem tud hazulról úgy eltávozni, hogy még bár egyszer a szemedbe ne néz­zen. Mindezeket ő üzeni maga. Klára leült az ágy szélére s ott maga elé bá­mulva eltűnődött. Lelkében az emlékek egész hosszú sora rajzott fel egyszerre s testét édes zsibongás fogta el melegen. Eszébe jutott még csak iménti vidám leánykora, melynek nem egy nyájas emléke volt kötve Kerekes Ferenchez. Sorra bontakoztak ki a múltból azok az egykori kedves vasárnapi délutánok

Next