Fővárosi Lapok 1889. november (300-329. szám)
1889-11-01 / 300. szám
Péntek, 1889. november 1. 300. szám. Huszonhatodik évfolyam. Félévre............................. 8 frt ■togzredévre ............................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. A temető mellett. ( Génestet.) Boldog vagyok kis lakomban, Meg is van az áldva. Jó helyen van, kötekedem Komolyból tréfálva. »Jó helyen van? Város-szélen ? Vagy a közepében? Szép tán onnét a kilátás?« Szólok , na nem épen. A temető mellett! Látok Én minden halottat. Csöndes mind, de szólnak mégis : »Ma én, te tán holnap.« Arra is van élet, néha Éppen zajos élet. Cifra fogat hozza-viszi A sok úri népet. Átsohajtok néha: vajha Fönt megmondanátok, Hogy ha rajtam áll, sokára Mennék csak hozzátok! A temető mellett! Egy-két Lépés és ott vagytok, Ahol — itt fönt elfáradva — Békén nyugodhattok. Tígy van, nem nagy tér választ el A végső lakástól, Ha meghalok, gyalog visznek A halottas házból. Mondod: szörnyű szomszédok a Temetői hantok ? Oh de hát ti, épek, szépek, Tőle messzebb laktok ? Révész Ernő. -------****&■----- Egy első négyesért. (Elbeszélés.) Irta Simay Ödön. (Folytatás.) — Miről van szó ? Engedőimet néni, nem figyeltem, kérdé tettetett közönyével. — Hogy megbocsátod-e, nem rajtam múlt késésemet. — Oh kérem, nincs mit, volt az ajakbigyesztve adott válasz. — Majd kipótoljuk még, megbocsáss. Reményem, fentartottad részemre a szuper csárdást ? — Sajnálom, de már nem rendelkezem vele. — Persze ez baj. Úgy hát a cotilliont ? — Egy táncom sincs már szabad. Nem remélhettem, hogy még lesz szerencsénk ma, —s nem akartam továbbra is petrezselymet árulni. — De Mariska ? — folytatta volna Guszti igazolását, de most újra megnyikkant a hegedű s Mariskát elröpítő táncosa. — Ne búsuljon Guszti, ismerem húgomat, kissé fejes, de majd megengesztelődik, vigasztalta a barátságtalan fogadtatás következtében levertnek látszó fiatalembert a néni. — De kedves Lina néni, mikor én semminek sem vagyok az oka! Hiszen beláthatja, hogy — — Tudom, tudom, nem magától függött. Maga eljött volna ha lehet. Tudja mit, menjen, forduljon egyet a teremben, majd én azalatt kibékítem Mariskát. — Mára már mind hiába, Lina néni, Maris-skának nincs tánca, nekem pedig nincs táncosnőm és én mással nem táncolok. De ugye, mégsem szép tőle, hogy bármi lett légyen is késedelmem oka, legalább egy tánccal nem várt meg ? Ismerhetett volna, hogy nem játszom az adott szóval. Annyira csak megbízhatott volna bennem. Ha még ily csekélységekben sem bízik meg, mi lesz belőlünk, én uram istenem, ha — — Sohase okoskodjék. Menjen, fogadja meg tanácsomat, vegyüljön a mulatók közé. Szellőztesse bogarait. Lina néni nem tűrt ellenmondást; ezt a gyönge (vagy inkább talán erős) oldalát ismerte Guszti úr, nem volt tehát miben válogatnia, nekiindult a teremnek. Közéje keveredett azoknak az életuntságot fitogtató ifjú uraknak, kik többnyire csak azért kérkednek ezzel a divatos nyavalyával, mert sokkal ügyetlenebbek s bárgyúbbak, semhogy a társaságban vagy nők körében megtudnák állani helyöket. Megcsömörlött tőlük. Ez nem neki való kompánia. Majd befordult a cukrászatba, megevett unalmában egy fagylaltot, megivott rá egy pohár citromvizet , s ha előbb a lelke, most a gyomra kezdett kavarogni. Azután az öreg urakhoz nézett be, kik egy mellékteremben ütöttek tábort. Az egyik asztalnál Mokány Bertalan uramnak valamely elvtársa vezette a »csöndest«. A másiknál egy hörcsök-formájú uradalmi tiszttartó tartott értekezletet a tillette laevis et carnes-ről és annak ellenszere , a kénsavas rézétegről. Csak úgy dobálódzott a tudományos műszavakkal, melyekből egy betűt sem értett. Egy sarokban a szolgabiró tárgyalta, hangos pipaszó mellett, néhány magaszőrű pocakos pátriótával a megyei budgetet s oda lyukadt ki minden okoskodása, hogy egyedül a választási rendszer üdvözít. A tiszteletes és fekete attilás pártja adomázik. Néhány rokkant fiatal ember pedig Bacchusnak áldoz. Az a négy tisztes öreg ur ott a szögletben paskievicsezik. Ha ugyan annak lehet nevezni azt az állapotot, midőn négy úriember körül ül egy asztalt s az egész estbosszant gorombáskodik egymással s úgy mellékesen tarokk-kártyát tartanak a kezökben. Történt vala pedig mindez olyan pipafüstben, melyben a bicska is megállana. Guszti barátunk itt kocintott, ott rágyújtott, nevetett az adomán, szerzett gazdászati ismeretet, tanult közigazgatást, vesztett a ferblin, de mindenütt peregrinus volt, nem lehetett hasznát venni sehol. És még ez mind csak bagyján lett volna, ha balvégzete végre a tarokkozók közé nem sodorja, hol épen akkor (az egyik már megunta a dicsőséget) negyedikre volt szükség; itt azután hamarosan, egész leplezetlenül mondták ki reá a szententiát, hogy menjen krumplit kapálni. Temetőben. Az állat, ha szenved, a magányt keresi, csak az ember szeret pompát csinálni fájdalmából. Carmen Sylva. Míg a gondtalan ifjúság derűje mosolygott rám, féltem a halottak országától, futottam a tájékáról is s borzongva gondoltam arra, hogy egykor én is lakója leszek. Most már fájdalom, ismerősek lettünk, megszoktuk egymást, gyakran megfordulok benne, mert gyakran kellett adóznom neki a kérlelhetlenül rám mért szomorú tartozással. Ez az év is leszakított egy kedves virágot keblemről. Talán a föld gyomra is, mint a földnek annyi telhetetlen fia, kincsre vágyott, hogy elnyelte családunk drága kincsét. Mennyit nyel el, hol itt, hol ott, és mégis egyre éhes, egyre szomjas. Vajjon én mikor fogom neki az utolsó adót beszolgáltatni ?* Kimentem a szeretteim sírját meglátogatni. Halottak napja volt s áradt ki a nép a gyászos hely felé. Legtöbbjét szokás, kíváncsiság vezette. Hangos nevetéssel indultak megnézni a pompásan feldíszített sírokat, a temető ünnepi látványát. Hiába, az ember szeret pompát csinálni a fájdalmából is. Virágfüzérek, fényes lámpák, színes lampionok pár óra alatt egész ragyogványnyá alakítják a halottaknak máskor oly csöndes országát. A zokogást elnyomja a tömeg zsivaja. Divat ez is, mint annyi egyéb, de bántó divat azok előtt, kiknek szíve fáj, és könye hull. * Sietve akartam elhagyni a temetőt, midőn egy magányosan álló, széles gúla mellett halk beszélgetés állított meg. Természetes virággal födött, halvány fénynyel megvilágított sirdomb mellett egy fiatal férfi és nő beszéltek. — Minek e hosszas vonakodás ? — szólt a férfi, — nem bízik szerelmemben ? — Hallgasson meg ! Tudja, hogy ez a sirdomb legdrágább kincsemet, édesanyyám hamvait takarja. Ő boldogtalan volt, mert nagyon szeretett és nagyon csalódott. Szomorú örökségül hagyta rám e két szót: ne higyy! Már mint gyermek, úgyszólván az ő könyein át kezdtem lapozgatni az élet könyvét. Megdöbbentő sorokat olvastam belőle. Félek a szerelemtől s nem tudok bízni a férfiban, bár tudom, hogy hivatásunk egymás mellett haladni az élet utain. — Ahol én erős támasza leszek. Hisz tudja, mennyire szeretem! — Tanítson hát meg hinni is. Bizonyítsa be, hogy az volt a csalódás, amit eddig láttam, hogy anyám szenvedésben gazdag élete kivétel volt s hogy nem abból áll az élet: hinni és csalódni s hogy vannak, kik a hivő nő számára paradicsommá tudják tenni az életet. — S ha mindezt bebizonyítom ? — Akkor hinni fogok s az öné leszek. * Koros férfi és fiatal nő karon fogva, röpke beszélgetés közt jöttek a széles utón. A férfin meglátszott, hogy számítás nélkül pazarolta az élet kincseit, s hogy múló örömeknek él. Az élvek mély barázdákat vontak arcára, de a könynyelmű, gondtalan mosoly meghonosult ajakán. A nő magas, karcsú, feltűnő jelenség, nagy lángoló szemekkel, élveteg ajkakkal. Egy ama számosak közül, kik üres lelkükkel képtelenek lévén felfogni a magas hivatást, az élet fölületes örömeit igyekeznek kizsákmányolni. Most sem a kegyelet hozta ide, hanem mint legtöbbjét: a kíváncsiság. Mosolyogva figyelmezteti férjét a sirhalomra, melynél fájdalmas sóhajok közt zokog a gyász ruhája özvegy. — Minek siratni az olyant, amit helyre pótolhatunk ! — Talán szerette nagyon ! — feleli a férfi. — Szerette? Hahaha!Szerette! Igazán nevetséges magától ilyet hallani. Épen magától, a ki neje halála után, — akit úgy mondják lángoló szerelemből vett nőül, félév múlva már most vezetett oltárhoz. — De mikor az a más épen magácska volt. — Én vagy más, ez úgy hiszem mindegy lett volna!* Erisen hantolt, ékntetlen sír mellett, kopottas külsejű férfi állt, melegen szorítva egy alig öt-hat éves leányka kezét. A mély csüggedéssel lehajtott fej és a szenvedésektől halványult arc, hiven tükrözik vissza a vihart, mely életét semmivé tette. Mély sóhajok között, csöppenként peregnek könyei. Ennyit hozhatott szűk anyagi körülményei miatt szerettének, s talán mégis többet hozott, mint e fényes, hivalkodó ékítmények, e könnyűd kézzel letett virágfüzérek, bokréták. Ismerem, városi kis hivatalnok, ki önérzetét nem áldozza fel a nagyok kegyének. Csöndes visszavonultságban él, nem járta a pártfogolás előszobáit, kis otthona volt mindene, egész világa. És most e mindenből mi maradt ? — E sirdomb s az anyja után siró gyermek. — Apa, — szól a kis gyermek, — soha sem jön haza mama ? — Soha! — De akkor ugye lesz más ? — Nem lesz, gyermekem. S ne is kívánd, hogy legyen.