Fővárosi Lapok 1889. december (330-359. szám)

1889-12-01 / 330. szám

Összerezzent. Láttam szemeit kerekre nyílni, láttam arcából eltűnni a vért, láttam meglepetését, csudálkozását és hallottam hangját, amely tisztán csengett mint az ezüst. — Mikor érkezett ? — Tegnap este. Kezét nyújtotta és igy szólt: — Köszönöm, hogy eljött. — Ah! Régi ismerős ? hallatszott a kritikus szava. — Gyermekkori — válaszolt Zsófi. — És ártatlan. Ugye nagyság? És amint Czitera Arzén ezt mondotta, vitte magával ábrándjaim, terveim tárgyát, egyenesen a fűszerkereskedőhöz és a feleségéhez, akik előtt magas hangon beszélt a leány csudálatos tehetségéről, bámulatos technikájáról és nyugodtságáról, amelyek őt extázisba hozták. A közönség igen megelégedve, hogy a legelső kökörcsini zenereggélyen megjelenhetett és azon fejedelmileg unatkozhatott, rohamosan kezdett távozni, magával ragadva engem is, aki más formában kívántam az első találkozást és a kiben már kételyek támadtak a rózsásnak festett jövő miatt. Lehajtott fővel, gondolataimban elmélyedve ballagtam haza, a hol a kedvenc ételeimből álló ebéddel már várakoztak rám és a hol az én édes jó anyám erős aggodalmakat állt ki a miatt, hogy a hús jobban elfőződik mint kellene. Az ebéd alkalmával szóba került a Balék zenereggélye és szóba került a leány is, akiről én igenigen sokat vágytam hallani. Apám kereken kijelentette, hogy Zsófiából hiányzik az igazi zenetehetség, a hajlam. A folytonos gyakorlat, a fáradtságot alig ismerő buzgalom ügyes kezelőjévé tette a billentyűknek, de a mesterségéből hiányzik az a láng, amit éginek neveznek és ami savát, borsát képezi a zongorajátéknak. Olyan ő, mint egy pompásan készített gépember, amelyben van hang, amely jár-kel, de amelyből hiányzik az élet. Az öreg úr hibájául rovta föl Baiéknak, hogy a leányt erőltették és pedig olyanra erőltették, amelyhez nemcsak a tehetsége, de a kedve sem volt meg. Anyám a leány ellen foglalt állást. Elmondta, hogy a minduntalan hallott dicséret, amely elözönlötte, hiúvá, elbizakodottá tette. Készpénznek vette a magasztalást, a nagy művészekkel való összehasonlítását és ama közleményeket, amelyek az újságban jelentek meg s amelyeket egy olyan kapzsi tanár írt, aki az apja boltjából könyvre hordatott és sohasem quittelt. Nem tudtam megállani, hogy közbe ne szóljak: — De édesanyám, Zsófika sohasem szeretett zongorázni. — Nem ám, de akkor még gyerek volt, mikor játékon járt az esze és mikor még mit sem adott a dicséretekre. De bezzeg megváltozott azután, mikor megkóstolta, hogy milyen édes dolog híresnek, ünnepeknek lenni. Egyebet sem tesz, mint egész nap zongorázik és tapsoltatja magát. Minden ürügyet megkap arra, hogy hangversenyt rendezzenek s ő neki szerepe legyen benne. Hát azt hiszed, hogy az a reggély nem az ő eszméje volt ? Meghallotta, hogy itt van egy pesti zenész és zenekritikus, hát reggélynek kellett lenni. Azt akarja, hogy a pesti lapokban is írjanak felőle. Fogadni mernék, hogy ott is szeretne koncertezni. — Ilyen a hiúság, lelkem — mondta az apám. — Na, meglásd, hogy megbosszulja magát. Szegény anyám egészen kétségbe volt esve, hogy alig ettem a remekbe készült ebédjéből és kikelt a vendéglősök ellen, akik elrontanak minden ízlést. Eszébe sem jutott, hogy az én étvágyamat ő vette el. (Folyt, köv.) U_ ------------------------e ritka és csodás világ beavatottjainak komoly méltánylata. A könyvben közölt »Dantesca« három tanulmányból áll, melyek a Dante Florencét, az ő nejét és mesterét (Virgilt) tüntetik elénk. A nagy költő kortársának, Dino Compagninak nevezetes krónikája az a tükör, melyben itt a középkori Florenc fényes képevisszaverődik. Mert bűnei, villongásai dacára is a középkornak nem volt annál ragyogóbb pontja. Birt sokat a hajdani Athén szelleméből, teremtő erejéből és hatalmából is. Nagyoknak szülő és küzdő helye volt. Dante és Bocaccio városa, hol a művészek alkotóerőben, a nők szépségben, a polgárok kincsekben valának gazdagok. Bonifác pápa okkal mondta: »a florenci a világnak ötödik eleme.« Ismerni kell viszonyait, történetét, embereit, hogy Dantét megértsük. Lánczy Gyula tanulmánya részletesen magyarázza e város életét, politikai és közerkölcsi képét, küzdéseit, sajátos polgári szövetkezeteit, társulásait, hatalmasait és pártoskodásait, melyeknek Dante is áldozatul esett, hogy aztán száműzetésben haljon meg. Ami az ő életéből tudva van, amit állítnak és vitatnak, a mi fénye és homálya volt e szertelen lángelme emberi pályájának, abból a mi szerzőnk sokat karolt föl. Nagy fény sugarai s nagy árny foltjai esnek lapjaira, egyaránt jellemzők a kort és embereket. Ki olvashatná ezt érdeklődés nélkül ? Valamint a nagy költő földeríthető életviszonyait s földi pályájának vitás kérdéseit. Mert sok a vitás pont. Az is kérdés, hogy a földöntúli eszményiség alakja, kiért a költő rajongott, az istenített Beatrice, élő lény volt-e, vagy csak az égi bölcsesség és az isteni tudomány allegóriája ? Bocaccio, ki leírta Dante életét, említi, hogy mikor még gyermek volt, a Polco Portinari szép és eszes kis leánykáját, Beatricét szerette meg, s ezért égtek volna »azok a szerelmes lángok, melyek az évekkel sokasodtak.« Ez a lány Simeon dei Bardi nemzetközi bankár neje lett s midőn meghalt, pár év múlva a sokat búslakodott költő megnősült, feleségül vette Donáti Gemmát s gyermekeik is születtek, de ez a frigy nem volt boldog , a költő attól fogva, hogy Florencből száműzték, tehát tizenkilenc éven át, többé nem látta nejét. Gemma sem volt boldog feleség, de jó anya, ki gyermekeit gondosan nevelte s azok jövőjéért sokat fáradt. Milyen lehetett e házaspár viszonya, mi okozhatta elhidegülésüket: szerzőnk a rendelkezésre álló gyér adatok alapján szintén fejtegeti, elmondva részletesen azt is, hogy a házasság voltakép nem tartozott a középkor eszményei közé. Nemcsak Bocaccio tart a nagy kínnak »egy gyanakvó állattal« (a hitvessel) élni s mellette megvénülni és meghalni, sokkal előtte már Szent Jeromos megtámadta a házassági szövetkezést, s ugyanakkor, midőn a Mária-kultusz, a lovagok és troubadourok nőimádata eszményi módon uralkodott, a házasságot, mint érzéki frigyet, a szószékből is ócsárolták. De nagy költeményében Dante a házasság intézményét soha sem érinti szentségtelen kézzel. Pedig Bocaccio szerint is: »e csodálatos költőnek még érettebb éveiben is széles helyet talált az érzékiség.« Danténak bevallott mestere s az »Isteni szinjáték«-ban vezetője Virgil, az »Aeneas« költője volt, s erről szól a tanulmány harmadik része, mely azonban csak egy kis vázlat s mindenesetre tüzetes kidolgozásra vár. Az van főleg benne elmondva, hogy a középkor mit keresett Virgilben. Kereste a császári eszmét, kapcsolatban Róma világuralmával, s a megváltó vallásának jóslatát- Virgil hőse, Aeneas alapitá Rómát, hogy ez aztán uralkodjék a világon s Gladstone is azt irta Virgilről: »olasz lantos, ki olaszoknak olasz hősről énekel.« Dantét teljesen áthatotta az ő szelleme s igy választó mesteréül. Lánczy Gyulának e tárgyban nem volt még ideje kidolgozni, formába önteni, tanulmánnyá emelni mondandóit s e helyett azzal kárpótol, hogy fordításban közli egy névtelen angol csupa fénynyel rajzolt, költői" fejtegetését »Aeneas és Dido«-ról. E szerint Virgil nem utánzója Homérnak, az őstermészet e költőjének; ő egy alakuló új világ bonyolult eszmekörének tudott nagy kifejezést adni. Lelke el volt telve nagy álmokkal Róma örök nagyságáról. Egy római költő sem szerette oly forrón Augusztus városát. Aeneásban is a római kitartást, szenvedést, hazaszeretetet és önfeláldozást testesíti meg. A trójai bujdosó, elvesztve honát, nem önszántából keresi Itáliát, hanem isteni akarat választottjának tekinti magát, ki távoli cél kitöltésére van hivatva. Dido, a szép és szenvedélyes karthágói királynő hű szerelme és kétségbeesett fájdalma sem tudja őt visszatartóztatni. »Itt a szerelem, ott a haza,« s ő megy hazát alapítani, mely nagy és örökké hatalmas legyen. És midőn a kétségbeesett Didóból a fúriák lángja szól, nemzedékek olthatatlan gyűlöletét hívja a hűtlen Aeneas jövendőbeli népének fejére, s a hosszú idők múlva ki is tör, mert Karthago Róma ellen indul, de elpusztul, mivel Rómával vannak az istenek. Az a tizenkét oldalnyi angol művecske, melyben »Aeneas és Dido« így vannak rajzolva, igazi irodalmi gyöngyszem: erőtől, bájtól és képzelemtől fénylő. Lefordítása is érdem. S beleillik a tanulmány keretébe, mert az »Isteni színjáték« költőjének lelkesülését is motiválja a nagy epikus iránt, ki így festi Róma alapítóját. A »Dantesca« sorozat után a hazai történet és irodalom köréből vett dolgozatok következnek. Szomorú időt és sivár jellemeket vázol az a munka, mely a »Habsburg-ház trónfoglalása s a magyar nemzet a mohácsi vészt követő évtizedekben« címet visel. A Kraknói Vilmos által kiadott »Magyar országgyűlések« adatain és okmányain épült. A hanyatlás zord képét mutatja, s ezt a hanyatlást — mint a szerző fejtegeti — nem maga a mohácsi vész okozta. Egy vesztett csata magában nem tehette volna úgy tönkre az ország függetlenségét. Előző bajok eredménye volt az. Sem Hunyadi János, kinek katonai dicsősége regeszerű, sem a geniális Mátyás, ki gyökeret nem verhető idegen kultúrát plántált át, nem tudtak tartós, erős alapot teremteni, melyen megbízható védelmi szervezet épüljön. Utánok rögtön előálltak a fejetlen oligarchák, kik Mohácsig vitték az országot s azontúl csak siránkoztak és árulkodtak. »A török nem támadott meg olyan országot, melyet ellenállásra készen tudott.« — írták maguk az 1532-diki magyar rendek. A Habsburg-ház sem követeli az országot titkostrónöröklési szerződések címén, (szemben a királyválasztás törvényes jogával), ha nem tudja, kikkel áll szemben. De ahol az esztergomi érsek is oly elvtelen köpenyegforgató, mint Várday Pál, hol a nagyurak nagy része nem a haza, hanem a maga hasznát nézi: ott közpréda minden. Az ország és nép állapota 2446 Marcel (Francia elbeszélés.) Irta M. L. Figuier. (Folytatás.) VIL Pressené asszonyságot alig vették észre a fabriaci parasztok. Egyszerű főkötőben jelent meg a vigalom színhelyén. Nos, a délvidéken a kalap az a nőre nézve, ami a fekete öltözék a férfinak. Még a földművelők feleségei is többé-kevésbbé diszitett főkötőben jelentek meg, mert a fejdísz határozottan jelzi a nők társadalmi állását s egy kalapos hölgyet mindig úgy tekintenek, mint aki a társadalom lépcsőzetének magasabb fokán áll. Preslené asszonynak az arca kitűnő jóságot árult el; világos kék szemének még megvolt az az élénk ragyogása, melyet leányánál bámultak. Őszülő haja még szelídebbé tette arcát. Preslené asszonynál minden kellemes összhangban volt: arcvonásai, hangja, öltözéke. A mulatság közben egyszerre beborult az ég, néhány kövér esőcsepp kezdett aláhullani s távoli mennydörgés ijesztgette a táncolókat. A vihar közeledett s mindenki igyekezett, mennél elébb haza jutni. A Presle-család azonban arra nem is gondolhatott, hogy a kitörni készülő zivatarban hazatérjen. A szegény párisi asszonyság hiába kért kocsit vagy akár talyigát, a Saint-Loup felé vezető ösvény nagy kőtömbök közt kígyózott, melyen csak gyalog lehetett járni. Noélienek az anyja aggódva szemlélte az egyre hevesebben zuhogó esőt. Nem volt egyéb hátra, mint valamelyik gazdának a vendégszeretetéhez folyamodni, bármennyire unalmas legyen is az ily rögtönzött vendéglőben való tartózkodás. Preslené asszony Jeannette-től, Noélie egykori dajkájától kérdezősködött, melyik itt a legtisztességesebb ház, midőn az öreg Lavéne, fia kíséretében közeledett s kérte a kastély asszonyát, legyen szerencséje hajlékában vacsorára s várják be ott, mig a zivatar elvonul. A levegő egyszerre annyira meghűvösödött , hogy Pressené asszony, Jeannette-tel, örömmel helyezkedett el a lobogó venyige-tűz mellett. Hektor előszedte vadásztarisznyájából vadászatának eredményét s megmutatta Ninának, miképen kell a kövér fürjeket megkoppasztani, hogy kár ne történjék a húsukban. Nina legkevésbbé sem vette észre azt a barátságos érzületet, mely Marcel és Noélie közt mindinkább növekedett. Szerelem dolgában gyakran a leginkább érdekeltek a legvakabbak; egyébiránt e szegény leánynak egészen elkáprázott a szeme a Hektor óraláncán csüggő apró ékszerektől s vadászkabátjának fényes gombjaitól. Marcel és Noélie mit sem beszéltek most, csak Ibre-nak, a fiatal vadász vizslájának selymes fejét simogatták s a szép vadászeb szinte átvillanyozottnak látszott a szerelmesek kezeinek cirógatásától. Magdolna asszony azalatt előkereste a konyhakést s minden könyörület nélkül sorra metszegette a szegény házi szárnyasoknak a nyakát. Valóságos harcot folytatott a »Hamvas« lábai alatt, hová a tarka tollú baromfiak menekültek. Hiába, Lavénené nem habozott, legszebb bóbitásércéit föláldozni amaz előkelő vendégek tiszteletére, kik házukat megtisztelték. A délvidékiek azt tartják igazi lakomának, ha a pecsenyék bőven ke-