Fővárosi Lapok 1889. december (330-359. szám)

1889-12-12 / 341. szám

Csütörtök, 1889. december 12. 341. szám. Huszonhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet Előfizetési dij: MMrr............................................ frt Ületgedévre ...... . frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalbe (Budapest, ferenciek-terv, A­thenaeum-épülat) küldendők. Elmúlik a vihar. (Elbeszélés.) Irta Abonyi Árpád. (Folytatás.) — Lássa épen ilyennek ismerem. Ön durva és goromba, de azért van szive, s előttem ez az első. A legelső és egyetlen kívánság! Most azonban hall­gasson meg. Nekem barátom semmi bajom sincs és mégis rosszul érzem magamat. Beteg vagyok... Találja ki a bajomat és hálás leszek. Gyógyítson meg, mert így, a­hogy most vagyok, nem élhetek to­vább. Minden utálatosnak tetszik, a­mire nézek és mindenki gyűlöletes, a­ki hozzám közelít és buta hí­zelgéseivel megrövidíti az életemet. Higgye el, hogy meguntam az életemet, meggyűlöltem ezt a sivár vi­lágot, a­miben élek és ellenállhatatlanul vágyat ére­zek az után a friss és tiszta levegő után, a­melyben például ön is él és a­melyet én még nem éreztem soha. Istenem! ha megértené azt, a­mit mondani aka­rok. .. de lássa, nem tudom jobban megmagyarázni. Találja ki, hogy mi a bajom és gyógyítson meg. Ol­vassa le az arcomról és mentsen meg, ha tud, mert segítség nélkül bizonyosan el fogok veszni. Tán kár is volna még, huszonnégy éves vagyok és mindenem van. Férjem is volt, de meghalt, s azt jól tette, mert nagy bolond volt. Na! Még eszembe jut a szegény, pedig régen elfelejtettem... Az igaz! Gondolja, hogy kár volna értem ? — Azt gondolom, a­mit ön gondol. — Nem rossz, de beszéljünk komolyan. Min­denek előtt minek tart ön engem ? Az ifjú megvonta vállát és hidegen felelt. — Nem találja asszonyom, hogy ez a kérdés egy kissé korai ? — Ah, úgy! Meglehet... Önről azonban annyit hallottam már, hogy egészen bizalmasan érzem magamat a társaságában és szeretném, igen, igen ! nagyon szeretném barátom, igen nagy örömmel ven­ném, ha ön is bizalmat érezne irántam. Nos ? Akarja ? — Ne feledje kérem, — felelte lassú hangon az ifjú, hogy orvos vagyok, a­kinek soha életében semmiféle titka sem volt. — Valóban ? — És ne feledje azt sem, hogy azonnal tizenegy óra lesz. — S aztán ? Mit törődöm én az idővel. Ön or­vos, a­kinek kötelessége, hogy addig ápolja a beteget, a­míg meggyógyul. Én e pillanatban rosszul érzem magamat és kívánom, hogy ön mellettem maradjon. Beszéljünk másról. Ön bizonyára kitalálta már eddig, hogy én nem véletlenül küldtem ön után a kocsimat és most körülbelül azon gondolkozik, hogy miféle ok miatt kérettem ide épen önt, a­kit eddig soha sem láttam, de a kiről — a­mint mondtam — immár na­gyon sokat hallottam. Ne kérdezze, hogy kitől, elé­gedjék meg annyival, hogy értesüléseim a legjobb forrásból valók: hűek és egészen közvetlenek. Ha kí­vánja, azonnal bizonyítani fogok. Lássa én tudom, hogy ön, kedvesem, nagyfokú idealizmusnak a híve, a­melyet titkol, de a­melynek néhány hónap előtt két­ségtelen jelét adta. Ferenc azon gondolkozott, hogy itt hagyja-e ezt a sötét szemű asszonyt, vagy ne? A hölgy belátott a szívébe, mert felült és mo­solyogva így szólt: — Ne szaladjon barátom, ráér később, — most még ne menjen. Hallgassa fecsegésemet, mert hátha még olyat is mondok később, a­mi érdekelni fogja. Ön tehát egy szép napon ismét tele érezte magát ideális hajlamokkal és barátjához lépve, a­ki önt sohasem szerette, merev — no és vallja be, — némileg remegő és indulatos hangon ezt mondta neki: »ha te valaha megcsalod azt a leányt, a­kit én is szeretek és a ki a tied lesz, hát akkor én utánad megyek a világ másik oldalára is és megfojtalak; nem lesz olyan rejtekhely, a mely eltakarjon és nem lesz a földön olyan erő, az égben olyan imádság, a mely megvédelmezzen ; eszedben tartsad tehát jól a szavaimat és a szerint tégy«. így volt-e ez, doktor ? Az ifjú felállt. — Asszonyom! — Ugyan, ugyan barátom. Semmi heveskede­­dés ! Ön arról ismeretes, hogy mindig jó kedve van és semmi sem hozza ki a sodrából. Ne hazudtolja meg tehát a hírét, hanem foglaljon helyet. Máskülönben örvendek, hogy fecsegésemet már nem találja unal­masnak és kiváncsi arra, a­mi ebből a titokzatosnak tetsző leleplezésből ki fog sülni.Hja! kedves doktor.. . Néha igazán még a falaknak is fülei vannak. Azon­ban hallgassa tovább. Nevem Jung Helén, ismer mindenki és senki sem ismer. Furcsa dolog ez na­­gyon. Amolyan nyugtalan bolygó vagyok a földön, a­kiről senki sem tudja, hogy mikor fog eltűnni a föld színéről és hol, még magam sem. Születtem valahol, az isten tudja, hogy hol, anyám is volt, atyám is, de nem tudom hogy kik. Keresztlevelem nem volt, egy sárga házban neveltek és sokat ver­tek, mert nagyon gonosz voltam. Ah nagyon go­nosz voltam ... Azután kiadtak egy fényes ház­ba a gyermekek mellé. Azután megnőttem és ha­szontalan, tetszeni vágyó, rossz leány lettem, a­ki soha sem tudta megbocsátani, ha megalázták. Azu­tán — Nos, azután úgy volt, hogy egy bolond órában férjhez mentem egy úrhoz, a­ki negyven esztendővel volt idősebb, mint én és sokat kínozott. Ez az ember azonban hála istennek meghalt és én özvegy lettem, íme futtában az élettörténetem. Sivár és lealázó, de igaz, nem csinálok belőle titkot, mert az ostobaság. Gondoljon a­mit akar. Tudja meg azonban most még azt is, hogy a­mióta egyedül vagyok, azóta mindenütt keresem azt az embert, a­ki meg bírja érteni a szí­vemet. Becsavarogtam egy csomó várost és nem ta­láltam meg. Történt azonban, hogy valaki Önről be­szélt és felhozta többek között­­azt a kegyetlen mon­dást is, a­melyet az imént idéztem. Akkor így gondol­koztam: ime végre találtam egy embert, a­ki a maga tiszta vonzalmában olyan nagy bolond tudott lenni, hogy azért, a­kit szeretett, meg tudta ölni a tulajdon szívét. Eredj, keresd meg azt az embert és kérd meg szépen, hogy gyógyítson meg és rántson vissza, ha kell erőszakkal is arról a kárhozatos útról, a melyen jársz és a mely az őrültek házába visz. Így történt barátom, hogy a­mint bolyongásaimból ismét vissza­érkeztem, elhatároztam, hogy önnel mindenáron meg­fogok ismerkedni. Neheztel érte? Ferenc visszaült e beszéd közben a székre és A nápolyi élet. It is Broadway repeated in Every street, in every court, in Every alley. Mark Twain. I. ügy vagyok, mintha valaki megigézett volna! Látok és hallok, de valami, tehetetlenség fog el. Mintha eszméletemre fátyol borulna, mintha akara­tom zsibbatag volna, mintha szellemi és testi erőim lekötözni működnének. Lettembe képek villannak, rezgő tünedékeny sugarakkal, hangok verődnek, töredező, olvadékony csengéssel, oly káprázatosan, oly rohamosan, oly elevenséggel és oly gyorsaság­gal, hogy összecsapnak bennem és elborítnak egé­szen ! Mereven állok, az Albergo del Globo szö­­gelletének támaszkodva, erősen és keményen tá­maszkodva , mégis úgy tetszik, mintha elbűvölten és megkövülten feküdném, mintha valami kavargó és kanyargó, zúgó és búgó örvény ingna és ringna velem, sasebes forgatagon elterülve hányódnám! Majd meg úgy tetszik, mintha én magam mozdulat­lan volnék és csak az az örvény csapongna, csattogna kábító morajjal és nyomasztó zajjal körülöttem. Azért olyan megfoghatatlanok lettemnek a felvillanó képek és felverődő hangok. Mi ez ? A nápolyi élet! A nápolyi élet, a­mint a Piazza del Municipion a Via di Romából, a Strada di Chiarából és Strada del Malóból összetorlódik és szemfényvesztő, szédületes emberáttöréssel csapkod és zuhog, majd forrva és so­dorva kavarog. Különösen úgy ünnepi alkonyattal. Mint valami vásáron, de nemzetközi vásáron, tarka össze­visszasággal, gyűrendő sürgéssel rajzik és zajlik itt a sokaság, különböző fajok összekeveredő és mégis kiváló sokasága, elütő arccal, nyelvvel és viselettel, — csat­lakozva és elkülönülve, a­mint kiki a maga céljára és irányára tör s minduntalan egymást keresztezi és megtöri, foszlányokra szakítja, és összeforrasztja; nápolyi és nem nápolyi, olasz, angol, német, orosz, európai, afrikai, és amerikai, s egyéb nemzetbeli, a ki csak e tündéri városban él, s a kit csak messzi földről, messzi világrészből vasút és hajó ide hord. Mert ez a Piazza del Municipio a maga szépségével és nagyságával, mozgalmasságával és látványosságá­val, mint valami óriási medence, hullámverő népten­ger medencéje, magába vonja és gyűjti mind!Mintha Nápoly valamennyi útja és utcája — a vicok, vicolók, vicolettók, saliták és calaták, gradonik és rampek, fondocók és sapporticók rengetegével (a­mint az aprócseprő kapaszkodó és ereszkedő, lépcsőzetes és zig-zugos, zsákszerű és csarnokos sikátorokat neve­zik) e térre öntene ki. Ha a nápolyi élet a tolongások iskolája, a Piazza del Municipio élete csakugyan­az. A gyalog egymást nyomja, a kocsi egymást szorítja, robogó magán-fogat tüzes ménekkel, zakatoló közös szekér döcögő gebék­kel,­­ az omnibus-állomáson egész kiállítás nyüzsög együtt, a szebb idők ínséges emlékeiből. Mert a mi köz­lekedés­­ e helyen fut össze, ezen vág keresztül, innen ágazik el és ide tér meg, szakadatlan megújulással és változással. S pár nap kell legalább, a­míg ez a pezsgő, ez a lüktető, ez e káprázatos és zajos élet bűvöletéből veszít, a­mig az ember idegen létére is­­ önfeledő biztossággal és otthonossággal vegyülhet el bele, hogy az ne az örvényes forgatag szédítésével fogja el, de a csapongó élet gyönyörűségével mulat­tassa ! Egyszerre a tömegbe ereszkedünk. Mennénk, de akaratunk hiába feszül meg, mint valami feszülő húr, feszülő acél-ideg, csak pattog-pattog, de a kívánt hang nélkül. Majd egészen megrekedünk, mint hirtelen támadó és hirtelen gyarapodó szikla előtt, mely még egyre alakitó és egyre tömegesitő ereje miatt áttörhetetlen; majd egészen ellenkező vonalon iramodunk, mint a merre épen szándékoztunk, mintha az a szikla talán földindulásból, talán a maga erejéből meglódulna, é­s tova röpütne utjából. Nem ismerek várost, hol az ujjongó élet kedve és hajszája igy­ forrongna, égne, lobogna, villogna, mint épen itt! Látnivágyó idegenek s élni­ vágyó helybeliek, siető üzlet­emberek, ődöngő henyék, ácsorgó naplo­­pók, a szerencse és gyönyörűség százféle vadászai, egymásba ütköznek, gomolyognak, bonyolódnak és megint kibontakoznak, pattannak, szerte folynak. S mintha csak az a láva, mely a földet burkolja, a maga könnyűségével és ruganyosságával a láb izmainak is könnyűséget és ruganyosságot, fürgeséget és acélos­ságot kölcsönözne, az emberek oly elevenen, oly gyor­san járnak, szinte szállnak , s annyi kecs, annyi len­dület nyilatkozik járásukban, mint valami vidor és élénk rythmusban ! Talán Anteus gyermekei ? Micsoda sürgés-forgás, zsibongás és zúgás csapzik itt össze! Köszönés, nevetés, tréfaszó, riadozó kiabálás röpdös egymáson keresztül és kasul. Mert a nápolyi nép nagyon is beszédes: nyugtalankodik, zajog, lármázik, indulata, szenvedélye, fellobbanása mindjárt hangba és kifejezésbe tör. Hisz ennek a népnek vére nem is vér, hanem kéneső; nem is kéneső, hanem lobogó tűz. Gyermekes és természetes lévén, kiváncsi és okosdi, kérkedik és hetvenkedik, bohós­­kodik és mókázik, néha babonás és nehézkes, néha csúfondáros és könnyelmű, hamar igér, biztat, füllent és félrevezet, ingerlékeny és hevülékeny, s akár rög­­tönös fölgerjedésből, akár boszúból, habozás nélkül folyamodik — a késhez; különben pedig jószívű,­ léhűtő, szerelmes és kalandos, az érzéssel igen gyak­ran játszik, nem bánva és nem félve, ha játéka komé­dia vagy tragédia gyanánt fog-e majd végződni ? Örömest mulat és mulattat, s ez a Piazza del Muni­cipio, a­hol épen hányódunk, mint a csolnak kor­mány és evező nélkül, a meg-megzajduló habokon, teli mindég népies látványossággal. Hiszen itt a Teatro Filarmonico, a Teatro della Penice és mindég

Next