Fővárosi Lapok, 1890. január (27. évfolyam, 1-30. szám)

1890-01-24 / 23. szám

Montigny komoly maradt s Leonie sem szabadulha­tott aggályaitól. A tábornok kérésére, Germaine zongorához­­ült s egy románcot dalolt, melyet egykor, fiatal leány korában oly nagyon szeretett­.Homloka mutatta : harcosnak született, Vágtatott és röpült, mig tábornok nem lett Majd egy pásztordalt énekelt el, melyet Claudel tábornok, fejének a bólintgatásával kisért: »Pihenj meg kissé az ölemben, Kékszemű angyalom, aludjál, Kékszemű angyalom aludjál! « — Pompás!, asszonyom, pompás!.. Delmas orvos kiáltott föl ekkép elragadtatásá­­■ ban, ki lábujjhegyen, észrevétlenül jelent meg, minden bejelentés nélkül a szalonban. A tábornok a kártyaasztalhoz ment, veje kar­jába öltve karját. Leonie kiadta a parancsát Suzan­­nenak, ki a lámpákat helyezte el: — Delmas úr erős teát szeret. Nem felejti el ?­­— Nem asszonyom. — Hát a pástétomokat elküldte-e már a cuk­rász? Nézzen utána. Az öreg orvos meghajtotta magát Claudelne­­előtt. — Hangja bájoló, asszonyom, egész lelkét fe­jezte ki benne, mely maga a megtestesült kellem! E néhány szót az öreg orvos oly bensőséggel mondta, mely egészen különbözött a szokott beszéd­­modorától s Germaine elérzékenyült. — Nos, Adrien, menjünk? — Parancsolj velem, Fülöp. A két öreg a kártyaasztalhoz ült. — Leonie! — Parancsolj, atyám. — Hol van Suzanne ? •— Akarsz valamit ? —­A pipámat, az asztalon maradt. — Mindjárt megkeresem. De a tábornok, észrevéve, hogy Germaine nyá­jasan magával vonja vejét az ebédlőbe, leányára te­kintett. Megértették egymást. — Maradj, leányom. — Maradok, atyám. Leonie leült a kártyázok mellé. Germaine, betéve a szalonba nyíló ajtót, székkel kínálta meg Montignyt maga mellett. A százados várta, mit fog a napa mondani, vitelü kis akasztófácska, — egy »nos Hector« stb., de mind elvetik. Fölszólal egy kis »gólya«. (Ez műnyelven az­­első évesek neve.) Szegénykének még a hangja is reszket. — Szerény nézetem szerint, talán szép lenne egy kis vörös szív átfúrva nyíllal. A kinyitható szívben lenne a táncrend, a nyíl pedig lenne a ceruza. Az a hang: — Nyomor! A kis gólya folytatja: — Igénytelen nézetem szerint ez által szimbo­likusan kifejezésre jutna az a gondolat, hogy az illető hölgy a táncosának nevét szivében hordja. A kis gólya szomszédja: — Hát a mamák ? Az a hang: »Nyo....« — De ez egyszer már bocsánatot kér a hang gazdája, mert ő nem tudta, miről van szó. Fájdalom, az indítványt elvetik, ■és ha ügyes az elnök, úgy sikerül neki e fontos ügyre is szűkebb bizottságot küldeni ki. — A személyes meghívások eszközlését, vala­mint az arra vonatkozó módozatok megállapítását az urakra bízom, — Így szól az elnök, és jól teszi. Nincs hatalom, nincs diplomata, nincs zsarnok, ki ezt a kérdést határozatilag, érdemlegesen elintéz­hetné. Kiki a szive vonzalmát kövesse. De mikor­­ a tágszivűség oly elterjedt baj, »jogászkörökben«. És az elnök befejezi az első »bálgyűlést«. Most következik aztán a lázas, fáradhatatlan tevékenység! Minden rendező pontosan, buzgón jár el hatáskörében, foly a munka éjjel-nappal. A ren­dezők írják a meghívókat. Több ezer meghívó! Min­denki ír, dolgozik, serénykedik, munkálkodik, mert ez most már csakugyan munka. De milyen édes a gyümölcse, ha szép bál és nagy hölgykoszorú gyűl össze, mely jól mulat. A zene­kar párkányához támaszkodva ott állt, szomorúan a kis gólya. — Mi bajod gólya? —kérdé egy rendezőtársa. — Nyomor! felelte csaknem siránkozó hangon. — »0« nem jött el. Gróf Szapáry Tibor: A „g­ö­r­ö­g“-r­e 1. Tapasztalati jegyzetek. A tanügyi tárca tárgyalásával megint sző­nyegre került a görög nyelv tanításának kérdése, melyről szeretném elmondani nézeteimet én is, ha tért nyernék rá a »Fővárosi Lapok«-ban, hol a múlt év vége felé más nézeteket olvastam. *) Azt én is merészségnek tartom, ha a görögöt az egyes emberek műveltségi próbakövének vennék. Csupán azt tartanám határozott visszaesésnek, ha egy nemzet műveltjei és művelői közt nem akadna mindenkor néhány száz vagy több jó görög, mert mind a tudomány, a művészet és az irodalom, mind pedig a vallás, erkölcs és jellem fejlesztői, kik a görö­göt ismerik, jobban megtudtak és tudnak feladataik­nak felelni, mint ez ismeret nélkül. A göröggel való ismeretséget a legilletékesb tekintélyek azon egyetlen tudománynak tartják, melyből keveset tudni is hasznos. A nemzetek műve­lődésének sok legkomolyabb és leghatalmasb napszá­mosa e nyelvet mintegy ösztönszerű kötelességérzetből holtáig tanulja, műveli és élvezi,élvezi annyival inkább, mert érzi, hogy a görög volt az egyik leglényegesebb eszköz, mely az ő hasznosságát fokozta és fokozza. A görögnek középiskolákban való tanítását azonban azért is ismerték el szükségesnek, mert a szel­lemi gimnasztika egyik leghathatósabb eszközének bizonyult. De a hatást fokozni kellene többi közt az által, hogy e tárgy tanáraitól sokat — nagy gyakor­lati és elméleti képességet — követeljünk. Másrészt szükséges, hogy a nemzet az aspiráló és működő görög tanárokat olyan ösztönző és kitüntető bánás­ban részesítse, mely természetessé teszi a jó tanárok kifejlődését és előállását. *) A nélkül, hogy a görög nyelv középiskolai tanításá­nak kérdésében elfoglalt álláspontunktól csak a legkevésbbé is eltérnénk : készséggel adunk tért 1. dolgozó társunk cikkének. Elismerjük illetékességét a kérdésben. De ép azért, mert sokáig élt Angliában, sőt nevezetes angol könyvet is irt, osztozik abban a hagyományos angol felfogásban, melynek Angolor­szágban A­acaulay, Franciaországban Jules Frary a gyakorlati eredmény szempontjából mondtak ellent. Szerk. Engedje meg a szerkesztőség nekem, ki a fran­cia viszonyokat egy kissé szintén ismerem, hogy ne hagyjam szó nélkül azt a tévedést, mintha Francia­­országban sem lenne több kétszáz jó görögnél. Még a­ki a franciáknak csak irodalmát — értem a komo­lyabbat, magvasabbat, — ismeri, annak is föl kell tűnnie, hogy Franciaországban a görögül tudás mennyire el van terjedve. A ki pedig az ottani szel­lemmel és egyesekkel is ismerős, annak egy kis figye­lemmel látnia kell, hogy ama nagy nép műveltjei előtt legalább is kedves az a »nagy nyelv«, és hogy szükségesnek tartják iskolai tanítását. **) A sok jó és kemény tulajdonokkal bíró ango­loknál még inkább művelik a görögöt. E kitűnőleg gyakorlati nép műveltjei — nem is számítva az oxfordi, cambridgei, edinburgi, glaszgowi s más egyetemek görög tudóit, —­ a görög tudást életszükségnek te­kintik, s ezért az ottani értelmiségben az e nyelvben való jártasság átalánosnak mondható. A rengeteg sok anglikán, preszbiteri, katholikus és száz másféle felekezetű pap mind ismeri e klasszikus nyelvet. A középiskolák görög­ tanárai mind egyetemi görög­munkások voltak. De a többi tárgyak tanárainak görögül tudása is körülbelől azon a fokon áll, a­hol a papoké. Az orvosoknak könnyen megmagyarázható becsvágyai közé tartozik, hogy a régi görög szakíró­kat eredetiben olvassák. Az ügyvédek és egyéb tör­vénytudósok jobbjai szintén egész életükön át fej­lesztik »görögjüket«, forgatva a bölcsészeket, tragi­kusokat s egyéb görög írókat. Nagy görög jártassá­got találunk pedig átalában az írók közt, beleértve a hírlapirodalom nevezetes­ munkásait. A főurak és egyéb gazdagok szintén kötelezőnek tartják a görög­gel való bizalmas ismeretséget. Ez utóbbiak közt található oly gyakran az a típus, mely annyira át van hatva a görög klasszicizmussal, hogy nem is szí­vesen — mert mintegy bántódva — olvas olyasmit, a **) Belátták már ott is, hogy a szomszéd nemzetek nyelve, például a német nyelv tanításának nagyobb hasznát vehették volna, (például az utolsó háborúban,) s vehetik jövő­ben is, mint annak, hogy a középiskolában egy kicsikét tanul­nak görögül, de általában csak annyit, hogy nem sokára ép úgy elfeledik, mint nálunk. Szerk. * 163 — René úr — szólalt meg komolyan Germaine — önnek a háza küszöbén a boldogtalanság köl­tözött be. Leonie mindent tud. Önnek a felesége sir, mert önt teljes lelkéből szereti. Ön nemsokára apa lesz. Nem akarok többet mondani: ön a becsület embere. A múltakban elkövetett hibák nem jönek számításba. Barátom, hallgasson rám és ne vétkezzék többé... A gróf hallgatott, de szerette volna a tábor­­nokné fülébe kiáltani, hogy őt még mindig szereti, hogy szeretni fogja örökké, lángoló szerelemmel, hogy a színésznő csak játékszer volt az ő kezében. Elkeseredésében fölemelte fejét és karjait, mintha da­colni akart volna. De ez csak egy pillanatig tartott. A tisztelet és gyöngédség sugárzott arcáról, majd könybe lábbadt a szeme s legyőzve, elbűvölve veszte­gelt ott. — Nini... jer be — és bocsáss meg! Germaine közeledett a fiatal asszonyhoz, oda vezette a férjéhez s kezeket egymáséba téve, kiter­jesztette feléjök kezeit, mintha meg akarta volna őket áldani. Claudel és Delmas nem kártyáztak többé ; nagy felzúdulással nézték eme jelenetet. Az öreg orvos minden ízében remegett. — Fülöp, engedd megölelnem a mostoha anyát!... (Folyt. köv.) Hazai irodalom, művészet. * Röpirat a kath­. autonómiáról. Dr. B­a­r­t­h­a Béla kir. táblai tanácselnök röpiratot bocsátott közre »Irányelvek a magyarországi katholi­­kus egyház autonómiája részére« címmel. A szerző az autonómia híve s ezt dolgozatának első részében indokolja. Kimutatja, hogy a kath. egyház alkotmányából, sőt ősszervezetéből következik, hogy az egyházi hatalom egész teljében a papság kezében legyen. A világi híveknek az egyház csak oly műkö­dési kört engedhet, mely saját alkotmányával össze­fér. Ama jogosítványok, melyek a világiakra ruház­hatók, csak az egyházi védjog és a kegy­uraság intéz­ményeiben lelhetők fel. A szerző aztán az autonómiára irányuló mozgalom keletkezéséről szól. A katholiku­­sok, úgy­mond, 1848-ban nem új jogot kértek, hanem annak az önkormányzati jognak visszaadását, melyet a hazai közjog tanúsága szerint addig is gyakorol­tak. Kívánták, hogy ama jogot, melyet a protestán­sok is megkaptak, adják meg a katholikusoknak is, t. i. hogy függetlenül intézhessék világi vonatkozású egy­házi és tanulmányi ügyeiket. A szerző felsorolja amaz okokat, melyek szükségessé teszik az autonómiát; ezek az iskolákkal, az alapítványokkal, a kongruával és a párbérrel összefüggő kérdések. Az 1870-iki kongresz­­szus határozatainak ismertetése után a szerző meg­jelölni igyekszik amaz utakat s eszközöket, melyekkel a most fennálló intézményekben foglalt jogosítványo­kat, az egyházi és hazai törvények sérelme nélkül, az autonómiára mint új jogalanyra lehetne ruházni. Elismeri, hogy ha a legfőbb királyi kegyúri jog keze­lésére autonomikus testületet állítanának fel, ez ki­hívná a kormány figyelmét. De meg kell különböz­tetni,­­úgy­mond, e jogot ennek kezelésétől. Amaz a koronától elválaszthatatlan, emez pedig változhatik. A nagyváradi püspök aggályairól szólva, a szerző több kérdésről nyilatkozik. Arra a kérdésre, hogy ki legyen az egyházi vagyon tulajdonosa megjegyzi, hogy a javadalmak jogi személyek, tehát önállóan kezelen­dők. A katholikusok eddigi törekvéseinek, a szerző sze­rint, csak a kormány kezelése alatt lévő kath. alapok s alapítványok állották útját. Az autonómia létesíté­sét pedig úgy tartja elérhetőnek, ha felhagynak az elvi vitákkal s gyakorlati irányt követnek. Az önkor­mányzati testületet az erdélyi egyházmegye jelenlegi autonómiájának mintájára kel szervezni és ennek kap­csán ajánlja, hogy a kongresszust újra hívják össze. E gyűlésnek teendője lenne, ő felségéhez feliratot in­tézni, melyben a kongresszus 1871-ben felterjesztett munkálatának átvizsgálását kérné. Egy szűkebb bi­zottság pedig megtenné javaslatait a szervezeti mun­kálatokra nézve. A kongresszus elnöke, a hercegprí­más a jogfolytonosság alapján hívhatja össze újra a gyűlést, mely fölemelhetné szavát az iskolák, az ala­pítványok, a vallási és tanulmányi alap, a magán pat­­ronátusi intézmény ügyeire vonatkozólag, valamint több más egyházi kérdésben. A röpirat ára 40 kr. * A földrajzi társaság tegnap tartotta az akadémia heti üléstermében évi k­ö­z­gy­ülé­s­é­t. A betegsége miatt távol maradt Vámbéry Ármin he­lyett Xántus János alelnök foglalta el az elnöki széket s hosszabb megnyitó beszédet mondott, meg­emlékezve a tavalyi földrajzi eseményekről. Méltatta Stanley érdemeit, szólt az amerikai köztársaságok kongresszusáról, Brazília politikai átalakulásáról, gróf Teleki Samu afrikai utazásáról s Munkácsi és Pápai szibériai útjáról. Berecz Antala főtitkári jelentést mutatta be, mindenek előtt megemlékezve a veszteségről, mely a társaságot védnöke, Rudolf trón­örökös elhunytával érte. A társaság működéséről be­számolva, említette, hogy tavaly 14 ülést tartottak, de a tagok száma nemhogy gyarapodott volna, hanem 21-gyel fogyott s ma 545 a rendes tagok száma. A titkári jelentés után az elnök azt indítványozta, hogy a társaság védnökévé hg. Coburg Fülöpöt vá­laszszák meg. Ez indítványt a tagok élénk éljenzés közt egyhangúlag elfogadták. A választásokra kerülvén a sor, elnök Vámbéry Ármin, alelnökök pedig Xántus János és Gervay Mihály lettek. Főtitkárrá Berecz Antalt, titkárrá Jankó Jánost, pénztárnokká Floch Henriket választották meg, aztán megalakították a huszonnégy tagú választmányt. Dr. Thirring

Next