Fővárosi Lapok, 1890. február (27. évfolyam, 31-58. szám)

1890-02-01 / 31. szám

Szombat, 1890. február 1. 31. szám. Huszonhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: M Előfizetések UTIATI A DACIT T A DAF Előfizetési dij: II V Ilii 111 I I I I 1 J 1^. a kiadóhivatalba félévre.................................. Hi V ■■■■ W ISr ■■ ■bllUiai AM (Budapest, ferenciek­ tere, negyedévre . ^_. ... t irt ^ ^ Athenaeum-épü­let) Egyes szám 6 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Róbert házassága. (Elbeszélés.) Mentovich Gyulától. (Folytatás.) Aladár, ki sem a bort, sem magát nem kímélte, csakhamar kedélyes hangulatra lelkesült s mint a kiben az érzelmek lassan-lassan gyűlve, kedélyét már csordulásig töltötték s csak egy kis vihar kell arra, hogy a mederből ki-ki csorduljanak: percek óta küz­dött magában, mig végre, tűzben ragyogó szemekkel ugrott föl helyéről, Róbertet karján fogta s szólt: — Kérlek, jöjj velem, nehány szem van hozzád, barátaink megbocsátanak, hogy néhány percre távo­zunk , — ezzel be sem várva a feleletet, a társaságot odahagyta s az erdő sűrűjének tartott. Robert, mintha valami előérzet nyűgözte volna, nehezen mozdult, nem nagy kedve volt Aladárral bi­zalmas beszélgetésbe bocsátkozni, föltéve, hogy köl­csönös vallomásokra és leleplezésekre kerülhet a sor.­­ Talán nem is lett volna hajlandó e kihívást elfogadni, ha a bor kissé át nem járta volna minden izét, tető­től talpig s a felhevülés adta vakmerőség nem sar­­kalja, hogy szálljon szembe a kísértetekkel, melyeket képzelete az előtérben felzaklatott. Rövid gondolko­zás után, egyetlen szó nélkül távozott s lépteit arra irányozta, merre Aladár a sűrűben eltűnt. Nem messzire, egy mogyoró-bokor tövében találta barát­ját, a mint maga előtt a fűben a boros üveget és a poharakat helyezgette. — Ugyan sokáig fontolgattad, hogy jöjj-e vagy sem, — mondá nevetve, mintha a jóbarát gondolatait eltalálta volna. Róbert nem akarta hallani ez ingerkedő meg­jegyzést, bátran közeledett s megállóit Aladár előtt, mintegy várva azt a rövid titkolózását, mely nem ér­demes arra, hogy nekikészülődjék az ember. — Mindenek előtt egy pohár bort igyál — mondá Aladár, megtöltve a poharakat — bátorságot önt beléd, hogy meghallgathasd azokat a rémítő dol­gokat, melyeket mondani szándékozom. Róbert szelíden mosolygott. — Úgy látom — mondá, — hogy e dolgoknak elmondásához több bor, vagyis bátorság kell, mint meghallgatásához. — Nem állítom az ellenkezőt. De tegyük félre a tréfát és gúnyt ily komoly pillanatban, midőn két emberi lény boldogságáról van szó. — Eh, talán épen te tréfálsz. — szólt Róbert, de szíve csaknem hangosan dobogott. — Nem, nem tréfa, de jer, ülj ide mellém : mi­nél közelebb leszünk egymáshoz, annál könnyebben megérthetj­ük egymást. Róbert letelepült barátja mellé, a nyújtott po­­harat kiürítette, azután lehető közönyös arcot öltve — a­mi egy kissé nehéz volt — barátjára tekintett s miután az még mindig szótlanul bámult poharára, megszólitá: — Várom a nagy titok közlését. — Titok bizony, de hát ezt honnan tudod ? — Gyanítom az előkészületekből, melyek az egész dolgot annyira rejtélyessé teszik. — Igazad van; talán kissé túlzásba is mentem ; a titok, különben, nem az enyém, mondhatnám, hogy inkább a tied. —­ Úgy ? ! Nagyon érdekesen kezdődik. — Mindenesetre. Eleinte magam is nagyon so­kat töprenkedtem rajta, fontolgattam, hánytam ve­tettem, még a gombjaimon is kiszámítottam, hogy el­mondjam-e, vagy hallgassak vele ? Magam sem gon­doltam volna, hogy ily nehéz dolog. Ezzel ismét megtörté a poharakat s egyszerre minden átmenet nélkül, mint valami hirtelen jött öt­letet, hangosan deklamálta: — Igyál annak az egésségére, a kit legjobban szeretsz. Én is ért té iszom! Róbert arca kipirult s boszosan mondá: — Kit értesz ez alatt ? — Azt, a­kit te. A poharak összekoccantak s Róbert minden lelkesültség nélkül ül­te ki a magáét; barátjának semmit sem felelt, de baljóslatú érzelemmel várta szavait. Aladár nem világosította föl barátját e rej­télyes célzás felől, hanem mosolygó arccal mélázott, mintha valami kecsegtető kép tárult volna elébe a más vezéreket fognak választani, ha még tovább is késedelmezünk.« Tankréd egyszersmind szemrehányásokkal illeti Bohemundot, hogy elámítva Alexius császártól, csak a végett vesztegel itt, hogy annak ingadozó trónját gyámolítsa. Bohemund tagadólag felel. Azt mondja, hogy nagyon jól ismeri a császár álnokságát, a­ki inkább a törökökkel és saracénokkal szeretne szövetséget kötni, hogy a keresztes hadakat megsemmisítse. »De, — úgy­mond, — a tettek ideje távol van még, és Jeruzsálem nem fogja magát puszta parancsszóra megadni.« Saját életéből merített szomorú példákkal óvja unokaöcscsét a féktelen buzgalomtól, s Kon­­stantinápolyba küldi, hogy ott a készülő dolgokat megfigyelje. Tankréd elvonul s a keresztes hadak három vezére lép a sátorba: Róbert flandriai gróf, Raimund toulousei gróf, és Róbert Normandia hercege. Bohemund közli velük, hogy Boulson Godef­­réd, a legfőbb parancsnok, megérkezvén Philippopo­­lisba néhány nap múlva köztük lesz. Megjegyzem, hogy Philippopolis annyit jelent, mint Fülöp városa, mert Fülöp macedóniai király alapította a negyedik században Kr. e., Görögország­ból szállítva oda gyarmatosokat. Azért e város a keresztes hadak korában is egészen hellén volt s ezt a sajátságát megtartotta egészen a mai század köze­péig. Ekkor kezdték pánszláv fondorlatok a hellé­neket üldözni oly sikerrel, hogy végre a berlini szer­ződés a hellén várost a szláv nagyzásnak föláldozta. De ennek dacára, a philippopolisi egyetlenegy szín­házban, mely mindig hellén volt, még most is csak hellénül játszanak. De térjünk vissza a dráma folyamához. A had­vezérek hallván, hogy Bouillon már Philippopolisban van, égnek a vágytól, hogy mielőbb Palaestinába indul­hassanak. De Bohemund közli velük, hogy Alexius jövőből, azután egyszerre, kitörő vakmerőséggel, min­den tartózkodás nélkül mondá: — Te, Róbert! Vedd nőül az én húgomat! Róbert a bámulattól mereven nézett Aladárra,­ mintha azt fürkészte volna a legnagyobb ijedelmek közt, hogy várjon tudja-e, mit beszél ? Nem is késett ebbeli véleményének kifejezést adni: — Azt hiszem, hogy a bor elvette az eszedet! — Nem egészen — mondá Aladár, — bár ta­gadhatatlan, hogy kissé merészebb lettem tőle, mint rendes körülmények közt vagyok. Tudd meg, én min­denre el voltam készülve, midőn e néhány szót ki­­mondtam: hittem, hogy kihívsz párbajra, vagy reám rohansz, — de ki kellett mondanom azt, mi már ré­gen nyomja a szívemet. Róbert a legnagyobb zavarban volt, eleinte nem tudta, hogy komolyan, vagy tréfára vegye-e a dolgot s végre is, egyelőre a középúton maradt. Különös — mondá­m, hogy épen most jut eszedbe, ily dologból tréfát űzni! — Ez nem tréfa. — Eddig sohasem szóltál erről előttem. — Nem, mert nem tartottam még időszerűnek. — De, hát most miért mondtad ? — Kérlek, hallgass ki higgadtan. .. — Az lehetetlen. — Hát nem bánom akárhogy, csak hallgass ki. — Nem. Ez túl megy a vendégszeretet által adott jog korlátain. A Róbert erélye lassan-lassan elfoglalta helyét szivében; nem akart meghajolni s jogait hatalmasan követelte. — Meg kell engem hallgatnod, azután tégy a­mit akarsz, senki sem fog kényszeríteni, — mondá Aladár, mialatt a fölkelni készülő Róbert karját megszorítva , erőszakkal visszatarts őt. — Az erőszaknak kénytelen vagyok engedni, — felelt Róbert. —­ Lásd, nekem érdekemben áll nővéremet férj­hez adni. — És engem választottál ki eszközül, célod el­érésére, — mondá Róbert gúnyosan. császár ellen összeesküvés van készülőben s ha ez sikerül, kezeskedik arról, hogy az ő bukása után fog-e az ő utódjává keresztes hadak iránt jó indulattal viselkedni. »És vájjon ki mondhatja meg, nem lesz-e akkor két ellenségünk ?« Indulatosan vág a szavába Normandia hercege, kérdezve, vájjon a keresztes hadak oltalmat és segélyt nyújtsanak-e a császárnak? »Tegyétek ezt, ha tetszik, —­ mondá, — én azonnal távozom.« Bohemund megmagyarázza neki az összeeskü­vés jelentőségét. »Élén áll — úgy­mond, —­ az ural­kodni vágyó Irén császárné és Bryennius Nicephor, a császár veje. Mind a kettő halált forral a császár ellen, hogy Bryennius trónra lépjen, kit Irén azután vak eszközül használhasson. Ez az aszony pedig nagyon gyűlöl minket s minden követ meg fog mozdítani, hogy indulásunkat Palaestina felé megakadályozza s migyen most a hellének a mi barátaink, akkor ellen­ségeink lehetnek.« Rögtön megszólal a harsonák szava és megjelen amiensi Péter, a remete. Jobb kezében kardot, baljá­ban keresztet tartva, fedetlen fővel áll meg a sátor közepén. A hadvezérek félkörben állják körül, Bohe­mund pedig hozzá lép, üdvözli az Isten küldöttjét s bemutatja neki a hadvezéreket. Azután a jelenlevők­nek mondja, hogy Péter, a­ki magát szegény, aláza­tos remetének nevezi, a keresztes hadjáratnak az emeltyűje s hogy az egész vállalat érdeme őt illeti. Péter szerényen válaszolja, hogy II. Orbán pápa, hallván a keresztények kétségbeesett jaj­kiáltá­sait, tüzelte föl a világot erre a szent harcra ; az ő szava visszhangzott mindenhol. Valamint az erdei sebes patak magas hegyekről föltartóztatlanul, viha­rosan zuhan le: úgy áradt szét a hatalmas, fékezhe­­tetlen had, mely előtt az ellenségnek vad seregei tönkre mennek s melynek lángoló zászlaja előtt a hi­tetlenek csordái megsemmisülnek. »El Jeruzsálembe! Isten úgy akarja!« „ ti o ni n é n i A1 e x i ii s.“ (Pervánsylos János hellén drámája.) A tizenegyedik század vége felé a keresztes hadak, Bohemund fővezérsége alatt Skutari magas­latain táboroztak, szemközt Konstantinápolylyal. Skutarit hajdan Chrysopolisnak, azaz Arany­városnak nevezték, mert a perzsák az ötödik század­ban Kr. e. ott érzék a kisázsiai adók után befolyt összes aranyaikat. Midőn az athéniek lettek a tenger uraivá, Chrysopolisban volt ama vámdíjak főpénz­tára, melyeket a Fekete-tengeren vitorlázó hajóktól beszedtek. A negyedik században Kr. u. Nagy-Konstan­­tin Skutari közelében győzte le Liciniust, a keresz­tények üldözőjét. Itt Európa és Ázsia hadai több­ször vívtak véres csatákat, mert ezen az utón ipar­kodtak az ázsiaiak Európába s viszont az európaiak Ázsiába betörni. Ez volt az oka, hogy Bohemund is itt ütötte fel a táborát. A dráma első felvonásában látjuk Bohemundot és unokaöcscsét, Tankrédot, egy nagy sátorban. Tan­­kréd panaszkodik, hogy három hónap óta tétlenül várakoznak. »Kardjainkat, — úgy mond, — rozsda eszi már a hüvelyekben. A harsonák szava táborunk csöndében elnémult s az életnek minden nyoma eltűnt!« Bohemund azt válaszolja neki, hogy ereiben nagyon ifjú vér pezseg s türelemre inti. »Türelem! — kiált föl Tankréd. — Ezt könnyű kimondani. Erőtlen emberek találták föl ezt a szót. Az üres álokoskodás, méltatlan bármely férfiúhoz. Miért indulunk ide a hadsereggel ? Talán hogy az ős Bosporusnak fákkal szépen beültetett partjait cso­dáljuk? Vagy hogy az idegen népeket és szokásaikat kiváncsi vándorokként szemléljük? Nem. A mi utunk Palaestina felé vezet. Hadaink kívánják, hogy oda vezessük s minthogy nem a mi rabszolgáink

Next