Fővárosi Lapok, 1890. március (27. évfolyam, 59-89. szám)
1890-03-01 / 59. szám
Előfizetési dij: J* N M _|f. IS ^ J J 1 | .lg I 3 a kiadóhivatalba ^zomLnt, 1890. marzius 1. ,59. szám. Huszonhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: ___________ .a Előfizetések --Sr1 p/iTTA TJAOT T ADAF rtMvra Bi V dhlBiHI W W Hi ■alBildl V dilBI (Budapest, ferenciek-tere, ■egTedévre....................4 ,r , , .... Athenaeum-épiilet) Egyes szám 6 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. Az én „szentjem. (Elbeszélés.) Irta Simay Ödön. Nem ahhoz a keresztyén vallásfelekezethez tartozom, melyet főleg a római kérdés érdekel, nekem, a világ közepe nem a büszke örökváros, hanem a lapos Debrecen; Így tehát a mi puritán protestáns dogmánk szerint, voltakép nem is volnának szenteim. Nagy merészség tehát, ha én dacára ennek, kitéve magamat annak, hogy az »akol«-ból még ki is zárhatnak, itt nyilvánosan be merem vallani, elismerem, hogy nekem mégis van egy szentem, kit még csak nem is a római kúria, de épen jó magam avattam azzá s szeretném látni azt az advocatus diabolit, kinek ez ellen ellenvetései lehetnének. Biri név alatt kanonizáltam. Ne tessék elővenni a »Szentek életét«, nem az abban szereplő szent Borbála kicsinyítő neve ez ; akiről itt lesz szó, az specialiter az én szentem. Mai nap már nem vetnek vadállatok elé senkit; nem csinálnak senkiből égő fáklyákat; akiről itt beszélek, a mai polgáriasult korban, ama szerény társadalmi viszonyok közt, melyekben élt, lett vértanúja szivének, önkényt vette föl a keresztet, s nem várva senkitől jutalmat, elismerést, követte ön szive sugallatát s igy lett a szeretet vértanúja. Ezért lett ő az én szentem. I. Tavasz van, az üde jég, a nap verőfénye kicsalták a fővárosi világot a Dunapart korzójára. A házak sorjában elhelyezett székeket, padokat, előkelő közönség foglalta el, míg az ifjabb nemzedék tarka tömegben hullámzik előttük fel s alá. Az egyik rész látni akar, a másik láttatni. Bétyné törvényszéki elnökné ő nagysága is ott ül, kedves barátnéja Szamosyné kir. tanácsosné társaságában az egyik padon, mig leányai ismerősökre akadván, föl s le sétálgatnak előtte az aszfalton. Anyjuk szeme tetszős mosolylyal függ rajtok. — Csinosak ugye? — fordul szomszédnéjához. — Elegánsak. — Hagyta helyben a tanácsosné. — Még vissza is fordulnak, úgy nézik. — Pompásan áll rajtuk az új ruha. — Ugye? — Monaszterli? — Nem. Otthon készült. — A »Bazár «-ból? — Dehogy, mi nem szoktunk divatlap után indulni, ami abban megjelenik, az mind igen biablonszerű. — Így tehát saját kompozitió? — Az igazat megvallva, az sem: szabónőnk remeke. — Elizé ? — Nem, új szabónőnk van. — Ki az? — Birinek hivják. Igen ügyes, s bár még igen fiatal, majd hogy még gyermek, rendkívüli ízléssel dolgozik, a mellett szép, csendes, szerény leány s oly megnyerő modorú, hogy leányaim mint barátnőjükkel bánnak vele; sőt képzeld, még az én morgó vén férjemet is meghódította. Tudod máskor mindig haragudott, ha varrónő volt a házban, azt állította, hogy akkor egyikünkkel sem lehet okosan leszélni s e fölötti boszuságát rendesen azután a szegény varrónővel szokta éreztetni; de most Biri iránt még ő is udvarias és kifogást sem tett, midőn leányaim erővel az asztalhoz ültették délben az uj szabónőt. Pretensieuse ? — Oh dehogy, mondom, a szerénység maga. — A ruhák csakugyan szépek és ízlésesek. Leszel szives ide adni a címét? Nekem is van ruhára szükségem, a jövő hónapban, tudod a pataki fürdőbe készülök. — Szívesen. — Igaz, de mondd csak, hogy kerültél ez új tüneményhez ? — Elég rendkívüli módon, a férjem útján. Eleintén csupa könyörületből adtam neki munkát, csak az öregem kedvéért, kinek a Biri atyja valaha írnoka volt. Egykor jobb időket látott művelt ember, amint férjem mondja, ki jobb sorsra lett volna érdemes, de idős volt, azután szeme is megromolt, úgy hogy utoljára nyugalomba kellett helyezni. Nős ember, két leánya van s a nyugdijból alig kerül tizennyolc forint egy hóra. Képzeld el édesem, milyen nyomor lehet négy embernek tizennyolc forintból megélni! E mellett a leányok még serdülők voltak. A nagyobbikat, a mi Birinket,ki kellett természetesen fogni az iskolából s oda adták Alter divattermébe tanuló leánynak; azonban húga még nagyon fiatal volt, azt még taníttatni kellett; ebből gondolom gyermekkertésznő, tanítónő, vagy ilyesmi lesz. Mindezt havi tizennyolc forintból! Majdnem hihetetlen, ha az ember elgondolja, hogy mily drága az élet, a szakácsnőm ma is két forint tíz krajcárért hozott haza egy pár kappant s mikor csak egy szót szóltam érte, még azt merte szememre vetni a szemtelen, hogy úgy is csak a maradék jószágot veszi a piacon, mert úgy is tudja, hogy drágálok mindent. — Hja ezek a cselédek! De kérlek, hagyjuk ezt, kietlen tárgy, beszéljünk inkább a szabónőről, igazán érdekel. — Igazad van. Amint mondtam tehát, Biri egy divatterembe került. A leánynak szép természetes esze, vele született kiváló jó ízlése van s e mellet komoly, nem olyan szeleburdi, mint az ilyen leányok szoktak lenni, kiknek csak cifrálkodáson és gavallérokon jár az eszök. Részint hajlamainál, részint a viszonyoknál fogva, csendes, igyekvő, szorgalmas volt, hogy pár év alatt »első kisasszonynyá« vergődött fel s csak most pár hónapja, mikor az üzlet, melyben eddig volt, gazdát cserélt s az uj tulajdonos fiatalnak nézve, mást helyezett eléje, kezd a maga kezére dolgozni. Jelenleg nemcsak, hogy majd ő maga tartja fenn egész családját, de még húga tovább képeztetéséről is ő gondoskodik. — Hiszen ez igazán meglepő egy egyszerű munkásnőtől! — Biri nem egyszerű munkásnő. Én ugyan Rákóczy fiai. (A »Magyar nemzet Történeté»-ből.) I. úgy hozta magával a sors, hogy amig az utolsó Habsburg férfisarj Magyarországot újra rendező, nagy ellenfele, a Rákóczy fejedelmi család, végképen elmúljon. Két fia volt Il ik Rákóczy Ferencnek: József az idősebb, György a fiatalabb. Növendék gyermekkorukban jutottak mindketten anyjostul Bécs városába: ott élték keresztül azt az egész időszakot, mely atyjuk dicsőségével volt tele.ük erről a dicsőségről nem tudnak semmit. Hogy nem a jezsuiták nevelték őket, azt két körülményből lehet sejteni: az egyik az, hogy semmiféle tudományban nem lettek kiképezve, ami pedig a jezsuita nevelésnek erős oldala; a másik az, hogy nem tudták soha elfelejteni a hazájuk és fejedelmi atyjuk iránti szeretetet, akiktől oly ifjan lettek elszakasztva. Majd az egyik, majd a másik talált utat módot felnőtt férfi korában, bujdosó atyját s annak hű száműzött társait távol Ázsiában felkeresni. Hogyan kerültek oda ? Annak minden körülményét homály borítja. Rákóczy hű társa, Mikes Kelemen, annyit jegyez vada fel, hogy az ifjabb, György, 1727-iki júniusban (tehát a forradalom befejezése után tizenhét esztendővel) az egész világtól megcsalt, eltaszított fejedelem rodostói szomorú magányának némi örömet hozott megjelenésével, Franciaországon keresztül kerülve odáig. Csupán egy 1723-ból kelt adománylevél vet némi világot e rejtélyes útra, melyben Illik Károly (Spanyolországban Vl ik) mint a két Siciliák királya,az ő kedvelt hívének, Rákóczy Györgynek, kit születésének kitűnő fénye s jeles lelki tulajdonságai felettébb ajánlanak, s kit már gyermek korától fogva felséges házának gyámságába s pártfogásába vett, s ki hűséges magaviselete, engedelmessége s jó akarata által kegyelmes indulatát magára vonta, két hűbéri birtokot adományozott Sicilia szigetén; hozzá grófi címet adott neki Giunchi előnévvel; és a birtokán kívül 2500 scudi évi dijat, azzal a föltétellel, hogy Rákóczy György és leendő utódai folyton Siciliában lakjanak s a birtokot és pénzbeli kegydijat el ne idegenülhessék«. Miért tette ez adományozást III. Károly az ifjabb Györgynek? miért nem az idősebb Józsefnek? Csak a múltakra visszatérő képzelet és emlékezés képes erre némi feleletet adni. Még a harcos időkben törekedtek Rákóczy hívei, Ocskay, Pelargus, a fogságban tartott fejedelemfiakat Bécsből, hol csellel, hol erőszakkal megszöktetni. Pelargus még élt: nem békült ki soha a jelennel; szüntelen abban fáradt, hogy a forradalmat újra föléleszsze. Ő lehetett az, aki Györgyöt titokban felvilágosította az iránt, hogy minő fényes feladatok várnak itthon reá. József nem arravaló volt: sötét kedélyű, mindenkiben gyanakodó lélek volt, nagy elhatározásokra képtelen. De György volt az igazi apja fia: csupa rang és szenvedély, nagy eszmékért felhevülni, vakmerő vállalatokba rohanni kész. Eféle csábnak jöhettek nyomára Bécsben, s ezért lehetett az a fényes kitüntetés egy még semmi érdemekkel nem bíró ifjú számára a király részéről. Elküldték őt Bécsből távol Siciliába, hogy a tenger legyen közte és hazája között. De annak a nyugtalan daemonnak, aki az ifjúban a nagyravágyás szellemét felkelte, a tenger sem volt akadály; rátalálhatott a Taormina szakadékai között is s rábírhatta, hogy hagyjon ott uradalmat, grófi címet és gazdag apanaget, s szökjék el a szigetről és keresse fel dicsőséges atyját, ki az élve eltemetés napjait számlálja a Boszporus partján, minden új háborútól várva a feltámadását s minden békekötéskor újból eltemetését látva. — Keserű öröm lehetett a viszontlátásban. A kedvenc fiú elfelejtette anyanyelvét s még a Miatyánkot sem tudta elmondani magyarul. De más nyelven sem volt járatos semmi világi ismeretben, írni is alig tudott. Meglátszott rajta, hogy Bécsben a legaljasabb körök társalgásához szoktatták, szabad csapongására engedve az ifjú szilaj vágyait. Az apának fájdalommal kellett látni a nagy különbséget, ami közte és fia között volt. Rákóczy Ferencz korának legmagasabb míveltségű alakjai közé tartozott. Emlékiratai, miket hátrahagyott, kiváló szellemét tükrözik vissza. A mívelt nyelveket s a klasszikusokat egyaránt beszélte. Nagy itélőtehetsége volt, s lelkületében valamennyi kortársának fölötte állt, s a politikában széles látkört szemlélt végig. A fia pedig nem volt más, mint egy nagy gyermek, akit elmulasztottak iskolába járatni. Rákóczy nem tarta magánál György fiát, sietett őt Franciaországba visszaküldeni, ahol nejének előkelő rokonai laktak. Nem is látta őt azután többet soha. Egy olyan heves vérű, szenvedélyes ifjúnak könnyű volt a francia udvar kéjmámorában elveszni. Vannak mérgek, a miket asszonyaikról szívnak. Rákóczy Györgynek Páris és Versailles rossz iskola volt. Hogy ugyanazon forradalmi alakok, akik őt Siciliából megszöktették, Párisban is kiterjeszték utána kezeiket, az bizonyos, kivált midőn atyja meghalt, s a török kormánynak újabb hadjáratok alkalmával ismét szüksége volt a magyar kivándorlottak számára egy vezérlő alakot előállítani. György Párisban sokat értekezett a török nagykövettel, akinek a palotájával az övét egy kert kötötte össze. Volt egy kedvese, a kinek a testvérét előre küldte Konstantinápolyba, nem sokára maga is utána ment, 1742-ben. E szerint tizenöt évet töltött Párisban, míg elszánta magát a circei karok közül a tettek mezejére lépni. Ott előkelő társaságokban élt sybarita életet, s elmulasztott két nagy alkalmat a hírnév kivívására: egyik volt Franciaország háborúja a lengyel trónöröklés miatt, másik a megújult török háború az orosz-osztrák szövetség ellenében , mindkettő Ausztriára nézve szerencsétlen. Nyomát találjuk a török háborúban, amidőn Belgrádban megjelent a török seregnél. Semmi hős tettet