Fővárosi Lapok 1890. április (90-118. szám)
1890-04-01 / 90. szám
a fülemben s a szívemben, egy symphonia, amely őt, engem s a mindenséget fejezte ki. Illetőleg minket csak, hisz ez énnekem a mindenség. De hát akkor mi vagyok én magam egyedül ? Mi énem önmagában ? Én vagyok a magány, az elhagyatottság, több ennél, én vagyok az úr. Önmagamat is elvesztettem. örvénybe nézek s az örvény is csak az önmagam képét veri vissza. Miserere... Február 20-án. Tehát a testi nyomor a lelken is ennyire változtat ? Sokszor azt kérdem magamtól: él-e egyátalán Loris Marisin, a zongoraművész, vagy csak álmodtam előbbem éltem alatt. Tehát énem igy változhatott ? Hol van lelkem az a része, a mely dicsőségről, babérokról álmodott, a melynek egyetlen gondolata »excelsior« volt ? Minden gondolatom, érzésem, befelé fordult. Ködbe merült a lét — amint elhagytam — s énem e ködvilág közepe. Mit érdekel a küzdelem, midőn a vég biztos és közel. Mit a szív szava, midőn hat lábnyi mélységben, a föld alatt, minden csendes. Barátok? Ki ért meg engem? Alig választ el pár hét sziveiktől s már mindegyik régi foglalkozásába, küzdelmeibe merülve felejti, vagy felejteni igyekszik, hogy léteztem. A jaj kiáltás elhangzott s még visszhangra sem talált. . . Aztán ki ért meg ma azok közül, kik tegnap szerettek ? Az én utaimat csak hozzám hasonló foghatná fel. . . Hisz magamat is alig értem már ma Hogy láthatna be lelkembe az, ki tegnapi énem barátja volt? Február 27-én. Azt hiszem, megbolondulok. Nem bírok magammal. Kerülöm az embereket s az egyedüllétet nem bírom el. Még a napfény óráiban csak megy, de azokban a kegyetlen szürkületi órákban azt hiszem, nem bírom el a keresztet. Az est lassan, lassan leszáll, homályba borul a puszta szemem előtt, belopózkodik szivembe a honvágy. Úgy érzem, a puszta túlsó végén, a köd mögött dicsőséges napfényből gyermekkorom fog kiemelkedni. A múltat siratom, pedig sokat sírtam a múltban. Az elmúlt fájdalmakat újra átélni tán enyhítene a ma üres tompaságán.______________L:------Aztán, a köd bejárja a szállóház termeit, a kandalló kialvó piros fénye belevegyül a nap utolsó sugaraiba, az elmúlásra emlékeztet minden. A szív összeszorul, s a benyomások olyan erősek, hogy még művészet formájában visszadni sem bírom őket. Leültem írni, de az élet oly erős kötelékkel akaszkodott rám, hogy nem bírtam feléje emelkedni s önmagamba estem vissza. Március elsején. Mi lesz velem ? Magamnál vagyok ? vagy csak álmodom ? Tegnap este, alkonyatkor történt. Nem bírtam ki a salon banalitását, szobámba menekültem. Végig feküdtem a kereveten, a kandalló tüze dicsfénynyel vette körül arcképét. . . csend körültem. Az alkonyat hangulata reám nehezedett, alig bírtam ki. Egyszerre alulról Gounod Ave Mariája csendült meg... Halkan, messziről.. . messziről, tán a túlvilágból jött e hang ? Csak néztem tovább a képet.. . úgy éreztem, hogy e hang hallatára, e képet látva, a nőiesség víziója iramlik át telkemen. Hisz e kép csak úgy, mint e dal, az eszményt jelenti nékem.. A dal vitt szárnyain! Éreztem a lét túlsó pontján az én ellentétes l énemet. Éreztem e percben mindazt, amit asszony férfinak jelenthet. »Ave Maria, gratia plena...« Nem bírtam tovább. Rohantam inkább, mint mentem a billiárdterembe. Amint az ajtón belépek, azt hiszem, kis szélhűdés ér. .. Hiszen ez ő, ez Felicitas. Minden mozdulata, a bánatos mosoly ajkain, a lemondás hangjában, minden vonása, amely érzést jelentő reá hasonlít. (Folyt. köv.) pedig (egy hamupipőke kivételével) sokkal szemérmetlenebbeknek festi, semhogy mulatságosak lehetnének. »A kapaszkodók« (V. sz.) kikeresztelkedett gazdag zsidó szülők közönséges ágaskodását s kései észretérését minden humor nélkül, unalmasan, kopáron, késtelenül mutatja be, mig fiók, ki az ő kijózanitá- Ván dolgozik, a lenézett ispán húgát veszi nőül, ''dig — egy haszontalan főispán helyett — '-a lesz.. Igen közönségesen előadott ' ■+ és embereket nem az élet, midőn valaki olyas vnem termett, ak van nevezve, ■ákba bele 'v. »viazonban fölösleges a ennyibenkomikus is, mert kiderül, hogy az az író nem más, mint maga a férje, akivel azontúl többre becsüli egymást. A »Herkules szobra« a sétány ékessége melynél a levelek átadása ki van tűzve, miközben a Félreértés egy másik párt is megzavar. Noha a titkolószásra, gyanakodásra nincs igazi ok, mert hisz ilyen iodalmi levelezést bízvást bevallhat bármely hama, lelkesedő asszonyka, franciás elmésségel és gyors tempóval az egészből mégis mulatságos kis farce-ot lehetne szőni, de szerzőnk három felvonásra nyújtó,ugyancsak prózailag ellapositva benne mindent. Küönös, hogy jeligéje bár igy hangzik: »Magyarnak ráületni dicsőség, a magyar névnek megfelelni kötelesség«, mégis a nyelven, a prózai, színtelen nyelven kívül más magyar nincs benne ; német a színhely a négy személy s maga a t udolat, melyet nem egy német elbeszélésben el is áltak már, a »Csetepaték« (V. sz.) gondolva jobban van, izva. Egy koros nevelő nőgyülöletből naszerelemtd szülőtlen tanítványát, egy de ez beleszeret egy »erdei tüne- önben grófleány s kivel a maga kozik; de félreértések, gyanakván eldegenítik őket egymástól, lesznek, a nevelő regyülőndván. Van a műben egyermészetesen a »Szent , a bűvös virágot itt A színirodalomnak nemcsak eredetisége, hanem a jellemzés és színezés sajátossága szempontjából is, kívánatos volna ugyan általában, hogy vígjátékiróink a hazai történelem és társadalom köréből merítsék tárgyaikat, mert annak viszonyait és alakjait jobban ismerve, az élet több elevenségével és igazságával rajzolhatják s igy munkáikkal lényegesebben gyarapíthatják a »nemzeti« irodalmat; de vannak tárgyak és viszonyok, melyekhez bajos a hazai légkörben találni keretet és talajt, s ebben ezúttal is megvan a mentség és magyarázat. Szerzőnk egy kisebb udvar bajait, változásait kívánta háttérül festeni, közel a nagy francia forradalom idejéhez és földjéhez, honnan a szabadság, egyenlőség, testvériség igéi bevették magukat a népbe is, mely uj alkotmányt kívánt s összeesküvéshez folyamodott. Kénytelen volt tehát múzsájával kivándorolni, hogy ily udvart és népet találjon, mert hisz abban az időben nálunk nem kívántak alkotmányt,meg voltak elégedve a régivel s hiába hangzott a schönbrunni proklamáció, szőttek ugyan akkoriban egy öszszeesküvést a »magyar jakobinusok,« de ezt a hatalom vérbe fojta, s lehet valaha szomorújáték, de soha vígjáték tárgya. Idegen keretre volt tehát szükség, hogy szerzőnk abba illessze komikai hősét, a nagyratermettség hitének kapaszkodóját s az ez által indított bonyodalom folyását, mely bohózatias színben hullámzik ugyan, de mindig egy mederben fut egész a vignoméziséig, a fölsülésig, a póruljárásig. 656 Az ir l eány. (Francia elbeszélés.) Irta C.Krassot. I. Ennis városka, a clarei grófság eme székhelye, északra fekszik Limerichtől, a Shannon vize mellett s mint minden írországi város, ódon épületekből áll, melyek a mai építészeti modorral összehasonlítva, arról tanúskodnak, hogy e nép polgárisultsága, a miénkkel szemben, több századdal hátra maradt. Az ir nép úgy, mint lombokkal elborított diszépületei, hű maradt az elmúlt századokhoz s a legenda embere marad, melyre kegyeletté gondol, mert vallásos áhi`3re ciliKa) .gyomásayiwG* A föld iránt való szeretetéből magyarázhatók meg örökös követelései az idegennel szemben. Féltékeny ama talajra, mely angol főurak tulajdona s melyet ő termékenyített meg, verítékével és vérével. Ama törvények, melyeket lázadásai idéztek elő, nem módositották fegyelmezhetetlen jellemét. A hódítás jogából kifolyó törvények iránt való engedelmessége csak türelmességének, nem pedig lemondásának a jele. Nyolc század óta való felnyomatása mellett is folyvást reméli szabadságának a visszaszerzését! Hiú illúzió talán, de oly illúzió, mely hősöket teremt. Ossiannak szép költeményei, ki a berkek közt dalol s a tavak partján, hiven élnek eme derék paddyk emlékezetében, hazaszeretettől lángoló szivükben. Költőjük hangja, melyet hallani vélnek a komoly órákban, éleszti lelkesedésüket s megerősíti hitöket. Írország jó nemtője ez, kisit a szélben s zokog az idegen által lerombolt erődök mögött... Nem jelen-e meg lelkek előtt Velledának igéző árnyalakja, hogy egyesítse a gaelek két országát, melyeknek egyike a világ szövétnekét lobogtatja, mig a másika a sötétségbe merült ? * Az ira ki megőrizte ősi együgyüségét, szörnyű haragját, azt a haragot, mely a szolgaságnak, a melyben szenved, ádáz vadságot kölcsönöz: rabol, gyújtogat, gyilkol; a vendégszerető ember szilaj vadállattá változik ; az igazságtalanság, mely megalázza önérzetét, fölkorbácsolja féktelen dühét. Azonban egyszerre visszanyeri magasztos nyugalmát, mely csak a szerencsétlen népek sajátja. .. Minden héten, szombatira kint, a paddyk Ennis városkába élelmiszereket szállítanak a vásárra, melyek burgonyából, gabonából, gyökerekből állnak; a bérlők behajtják apró, fekete süldőiket, melyek oly kitűnő sódarokat szolgáltatnak, kosarakkal szállítják a szárított halakat s némi kevés gyümölcsöt. Az élelmiszerek egyébiránt nem nagy változatosságban és bőségben kerültek piacra, mert a grófság mezőgazdasága csekély volt s lakossága abban a mértékben fogyott, a mint a jövőben való boldogulás reménye csökkent. A spanyol mesterek kitűntek abban, hogy a rongyos népet változatos tarkaságban tüntették elő ; egy ecsetvonással jelezték a sors keserű gúnyját, melynek tetszik olykor, a nyomorultakat még ron- gyaikban is bizonyos fényűzéssel ajándékozni meg. Din.iu ....n... t--~ x-.vagyAU írópong lopta el. A férfiak hosszú, szinehagyott köpenyeikben, mosolyogva pillantottak a fiatal leányokra, kik ugyanoly fényűzéssel öltözködtek ; fejükön kendőt viseltek s az életnek örülni látszottak. Az ir férfiak és nők, egyébiránt nagyon kedélyesek, sok természetes eszék