Fővárosi Lapok 1890. április (90-118. szám)

1890-04-01 / 90. szám

a fülemben s a szívemben, egy symphonia, a­mely őt, engem s a mindenséget fejezte ki. Illetőleg minket csak, hisz ez énnekem a mindenség. De hát akkor mi vagyok én magam egyedül ? Mi énem önmagában ? Én vagyok a magány, az elhagyatottság, több ennél, én vagyok az úr. Önmagamat is elvesztettem.­ örvénybe nézek s az örvény is csak az önmagam képét veri vissza. Miserere... Február 20-án. Tehát a testi nyomor a lelken is ennyire változtat ? Sokszor azt kérdem magamtól: él-e egyátalán Loris Marisin, a zongoraművész, vagy csak álmod­tam előbbem­ éltem alatt. Tehát énem igy változha­tott ? Hol van lelkem az a része, a mely dicsőségről, babérokról álmodott, a melynek egyetlen gondolata »excelsior« volt ? Minden gondolatom, érzésem, be­felé fordult. Ködbe merült a lét — a­mint elhagytam — s énem e ködvilág közepe. Mit érdekel a küzdelem, midőn a vég biztos és közel. Mit a szív szava, midőn hat lábnyi mélységben, a föld alatt, minden csendes. Barátok? Ki ért meg engem? Alig választ el pár hét sziveiktől s már mindegyik régi foglalkozásába, küz­delmeibe merülve felejti, vagy felejteni igyekszik, hogy léteztem. A jaj kiáltás elhangzott s még visszhangra sem talált. . . Aztán ki ért meg ma azok közül, kik tegnap szerettek ? Az én utaimat csak hozzám hasonló fog­hatná fel. . . Hisz magamat is alig értem már ma Hogy láthatna be lelkembe az, ki tegnapi énem ba­rátja volt? Február 27-én. Azt hiszem, megbolondulok. Nem bírok magammal. Kerülöm az embereket s az egy­e­­düllétet nem bírom el. Még a napfény óráiban csak megy, de azokban a kegyetlen szürkületi órákban azt hiszem, nem bírom el a keresztet. Az est lassan, las­san leszáll, homályba borul a puszta szemem előtt, belopózkodik szivembe a honvágy. Úgy érzem, a puszta túlsó végén, a köd mögött dicsőséges napfény­ből gyermekkorom fog kiemelkedni. A múltat siratom, pedig sokat sírtam a múlt­­ban. Az elmúlt fájdalmakat újra átélni tán enyhí­tene a ma üres tompaságán.______________L:------­Aztán, a köd bejárja a szállóház termeit, a kandalló kialvó piros fénye belevegyül a nap utolsó sugaraiba, az elmúlásra emlékeztet minden. A szív összeszorul, s a benyomások olyan erősek, hogy még művészet formájában visszadni sem bírom őket. Le­ültem írni, de az élet oly erős kötelékkel akaszkodott rám, hogy nem bírtam feléje emelkedni s önmagamba estem vissza. Március elsején. Mi lesz velem ? Magamnál va­gyok ? vagy csak álmodom ? Tegnap este, alkonyatkor történt. Nem bírtam ki a salon banalitását, szobámba menekültem. Végig feküdtem a kereveten, a kandalló tüze dicsfénynyel vette körül arcképét. . . csend kö­rültem. Az alkonyat hangulata reám nehezedett, alig bírtam ki. Egyszerre alulról Gounod Ave Mariá­ja csendült meg... Halkan, messziről.. . messziről, tán a túlvilágból jött e hang ? Csak néztem tovább a ké­­­­pet.. . úgy éreztem, hogy e hang hallatára, e képet­­ látva, a nőiesség víziója iramlik át telkemen. Hisz e kép csak úgy, mint e dal, az eszményt jelenti nékem.. A dal vitt szárnyain! Éreztem a lét túlsó pontján az én ellentétes l énemet. Éreztem e percben mindazt, a­mit asszony­­ férfinak jelenthet. »Ave Maria, gratia plena...« Nem bírtam­­ tovább. Rohantam inkább, mint mentem a billiárd­­terembe. A­mint az ajtón belépek, azt hiszem, kis szélhű­dés ér. .. Hiszen­ ez ő, ez Felicitas. Minden mozdulata, a bánatos mosoly ajkain, a lemondás hangjában, minden vonása, a­mely érzést jelent­ő reá hasonlít. (Folyt. köv.) pedig (egy hamupipőke kivételével) sokkal szemérmet­lenebbeknek festi, semhogy mulatságosak lehetnének. »A kapaszkodók« (V. sz.) kikeresztelkedett gaz­dag zsidó szülők közönséges ágaskodását s kései észre­­térését minden humor nélkül, unalmasan, kopáron,­­ késtel­enül mutatja be, mig fiók, ki az ő kijózanitá- Ván dolgozik, a lenézett ispán húgát veszi nőül, ''dig — egy haszontalan főispán helyett — '-a lesz.. Igen közönségesen előadott ' ■­+ és embereket nem az élet, midőn valaki olyas vn­­em termett, ak van nevezve, ■ákba bele 'v. »vi­azonban fölösleges a ennyiben­ko­mikus is, mert kiderül,­­ hogy az az író nem más, mint maga a férje, a­kivel azontúl többre becsüli­ egymást. A »Herkules szobra« a sétány ékessége melynél a levelek átadása ki van tűzve, miközben a Félreértés egy másik párt is megzavar. Noha a titkolószásra, gyanakodásra nincs igazi ok, mert hisz ilyen iodalmi levelezést bízvást bevallhat bármely hama, lelkesedő asszonyka, fran­ciás elmésségel és gyors tempóval az egészből mégis mulatságos kis farce-ot lehetne szőni, de szerzőnk három felvonásra nyújtó,ugyancsak prózailag ellapo­­sitva benne mindent. Kü­önös, hogy jeligéje bár igy hangzik: »Magyarnak ráületni dicsőség, a magyar névnek megfelelni kötelesség«, mégis a nyelven, a prózai, színtelen nyelven kívül más magyar nincs benne ; német a színhely a négy személy s maga a t udolat, melyet nem egy német elbeszélésben el is áltak­ már, a »Csetepaték« (V. sz.) gondolva jobban van, izva. Egy koros nevelő nőgyülöletből na­­szerelemtd szü­lőtlen tanítványát, egy de ez beleszeret egy »erdei tüne-­­ önben grófleány s kivel a maga kozik; de félreértések, gyanakvá­­n eldegenítik őket egymástól, lesznek, a nevelő regyülő­­ndván. Van a műben egy­ermészetesen a »Szent , a bűvös virágot itt A színiroda­lomnak nemcsak er­edetisége, hanem a jellemzés és színezés sajátossága szempontjából is, kívánatos volna ugyan általában, hogy vígjátékiróink a hazai történelem és társadalom köréből merítsék tárgyaikat, mert annak viszonyait és alakjait jobban ismerve, az élet több elevenségével és igazságával rajzolhatják s igy munkáikkal lényegesebben gyara­píthatják a »nemzeti« irodalmat; de vannak tárgyak és viszonyok, melyekhez bajos a hazai légkörben ta­lálni keretet és talajt, s ebben ezúttal is megvan a mentség és magyarázat. Szerzőnk egy kisebb udvar bajait, változásait kívánta háttérül festeni, közel a nagy francia forra­dalom idejéhez és földjéhez, honnan a szabadság, egyenlőség, testvériség igéi bevették magukat a népbe is, mely uj alkotmányt kívánt s összeesküvéshez folya­modott. Kénytelen volt tehát múzsájával kivándo­rolni, hogy ily udvart és népet találjon, mert hisz ab­ban az időben nálunk nem kívántak alkotmányt,­­meg voltak elégedve a régivel s hiába hangzott a schön­­brunni proklamáció,­ szőttek ugyan akkoriban egy ösz­­szeeskü­vést a »magyar jakobinusok,« de ezt a hata­lom vérbe fojta, s lehet valaha szomorújáték, de soha vígjáték tárgya. Idegen keretre volt tehát szükség, hogy szer­zőnk abba illessze komikai hősét, a nagyratermett­­ség hitének kapaszkodóját s az ez által indított bo­nyodalom­­ folyását, mely bohózatias színben hullám­zik ugyan, de mindig egy mederben fut egész a vig­nomé­ziséig, a fölsülésig, a póruljárásig. 656 Az i­r l e­á­n­y. (Francia elbeszélés.) Irta C.Krassot. I. Ennis városka, a clarei grófság eme székhelye, északra fekszik Limerichtől, a Shannon vize mellett s mint minden írországi város, ódon épületekből áll, melyek a mai építészeti modorral összehasonlítva, arról tanúskodnak, hogy e nép polgárisultsága, a miénkkel szemben, több századdal hátra maradt. Az ir n­ép úgy, mint lombokkal elborított diszépületei, hű maradt az elmúlt századokhoz s a legenda embere marad, melyre kegyeletté gondol, mert vallásos áhi­`3re c­iliK­a) .gyomásayiwG* A föld iránt való szeretetéből magyarázhatók meg örökös követelései az idegennel szemben. Fél­tékeny ama talajra, mely angol főurak tulajdona s melyet ő termékenyített meg, verítékével és vérével. Ama törvények, melyeket lázadásai idéztek elő, nem módositották fegyelmezhetetlen jellemét. A hódítás jogából kifolyó törvények iránt való engedelmessége csak türelmességének, nem pedig lemondásának a jele. Nyolc század óta való f­elnyomatása mellett is folyvást reméli szabadságának a visszaszerzését! Hiú illúzió talán, de oly illúzió, mely hősöket teremt. Ossiannak szép költeményei, ki a berkek közt dalol s a tavak partján, hi­ven élnek eme derék paddyk emlékezetében, hazaszeretettől lángoló szi­vükben. Költőjük hangja, melyet hallani vélnek a komoly órákban, éleszti lelkesedésüket s megerősíti hitöket. Írország jó nemtője ez, ki­sit a szélben s zokog az idegen által lerombolt erődök mögött... Nem jelen-e meg lelkek előtt Velledának igéző árny­alakja, hogy egyesítse a gaelek két országát, melyek­nek egyike a világ szövétnekét lobogtatja, m­ig a másika a sötétségbe merült ? * Az ira ki megőrizte ősi együgyüségét, szörnyű haragját, azt a haragot, mely a szolgaságnak, a mely­ben szenved, ádáz vadságot kölcsönöz: rabol, gyújto­gat, gyilkol; a vendégszerető ember szilaj vadállattá változik ; az igazságtalanság, mely megalázza önérze­tét, fölkorbácsolja féktelen dühét. Azonban egyszerre visszanyeri magasztos nyugalmát, mely csak a sze­rencsétlen népek sajátja. .. Minden héten, szombatira kint, a paddyk Ennis városkába élelmi­szereket szállítanak a vásárra, me­lyek burgonyából, gabonából, gyökerekből állnak; a bérlők behajtják apró, fekete süldőiket, melyek oly kitűnő sódarokat szolgáltatnak, kosarakkal szállít­ják a szárított halakat s némi kevés gyümölcsöt. Az élelmi­szerek egyébiránt nem nagy változa­tosságban és bőségben kerültek piacra, mert a gróf­ság mezőgazdasága csekély volt s lakossága abban a mértékben fogyott, a mint a jövőben való boldogulás r­eménye csökkent. A spanyol mester­ek kitűntek abban, hogy a rongyos népet változatos tarkaságban tüntették elő ; egy ecsetvonással jelezték a sors keserű gúnyját,­­ melynek tetszik olykor, a nyomorultakat még ron-­­ gyaikban is bizonyos fényűzéssel ajándékozni meg. Din.iu ....n... t--~ x-.vagyAU írópong lopta el. A férfiak hosszú, szinehagyott köpenyeikben, moso­lyogva pillantottak a fiatal leányokra, kik ugyanoly fényűzéssel öltözködtek ; fejükön kendőt viseltek s az életnek örülni látszottak. Az ir férfiak és nők, egyébiránt nagyon kedélyesek, sok természetes eszék

Next