Fővárosi Lapok 1890. május (119-148. szám)

1890-05-01 / 119. szám

Csütörtök, 1890. május 1. 119. szám. Huszonhetedik évfolyam. Félévre..................................8 frt Negyedévre ......................4 firt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések s kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, A­thenaeum-épület) küldendők. Az idealista. (Elbeszélés.) Vértesi Gyulától. (Folytatás.) V. Egyszerre csak léptek zaját hallom, s hallom a nevemet. Ott állt előttem Nyisnyai Kázmér. Elmondta, hogy ő is azért jár erre, mert kerülni akarja az embereket. Ki nem állhatja új ruháikat, buta, vi­­gyorgó pofáikat. S azután egész udvariasan örömét fejezte ki a fölött, hogy velem találkozott. — Ön más, mint a többi emberek, — monda, — nem olyan léha, hiú gondolkozása. Jól végig néztem rajta. Kihívó, szinte arcátlan modora mintha eltűnt volna s arcán sem láttam azt a gúnyos, önhitt vonást, mely különben szép arcát egészen ellútította. — Ugy­e csodálkozik, — folytatá, — hogy ebből az elbizakodott fráterből milyen szelíd ember lett ? Megbüntetett az isten, a­miért annyit gúnyolód­tam az ön idealizmusa fölött. Boszantóan ostoba módon bele­szerettem valakibe. Elmondta azután, hogy az a valaki Horgay Mariska. Meg sem álmodta volna, — mondá, — hogy egy színésznőt máskép is lehessen szeretni, mint ő szokta. Elmondta, hogy ez a leány megejtette szívét, lelkét, hogy ő, a híres szeladon, mikor látja azt az angyalarcot, rá sem gondol a hírhatására, csak nézi, bámulja, mint az ájtatos hivő a madonnaképet. — Néha igazán úgy érzem magam, mintha va­lami gimnazista gyerek lennék! És az­ a leány, ha van esze, csak nevethet, kacaghat rajtam! Boszúsan toppantott a lábával s arkait össze­harapta. Azután újra elkezdett róla beszélni, tele szelídséggel, tele gyöngédséggel. Hallgattam, hallgattam s az egész lelkemen jól eső gyönyör hangulata áradt szét. Hát nem volt ezé az emberé! Hát méltó arra, hogy szeressem szivem egész szerelmével, lelkem egész hevével. Te jó, te drága ! bocsáss meg, hogy gondolat­ban is vétkeztem ellened ! _VI. A mitől mindig féltem s a mi után lelkem, szi­vem mégis olyan epedve áhítozott, bekövetkezett. Hiába akarnám lebeszélni raagamat, hiába tagadom önmagam előtt: szerelmes vagyok Mariskába. Édes istenem, milyen más érzés ez, mint a­mit más leányokkal szemben ér­eztem eddig. Volt viszo­nyom nekem is, mit is tagadnám, de hogy a szívem­nek azokba beleszólása lett volna, azt sohasem érez­tem. Űzött a vér, alkalmat keresett a vágy, ennyi volt az egész. És most, mikor el-elnézem ezt a bájos gyerme­ket, csendes a vérem, mint a pihenő tó, vágyat nem érzek leírására, csak azt érzem, hogy nagyon, de nagyon jól esik őt láthatnom, ruhája szélét érinthet­nem, arra a helyre ülni, a­honnan ő felkelt, azt a levegőt szívni, a­mit ő szív. Naphosszat el tudnék nézni azokba a mély tüzű, tiszta fényű szemekbe, el tudnám hallgatni kis szája csacsogását, elnézni kis keze munkáját, mikor öltöget szorgalmasan. Szegény édes­anyám pirongat is eleget, hogy miért vagyok annyit távol hazulról. Azt hiszi, hogy korkelykedünk. — Tanulj inkább fiam, — mondogatja szegény, — látod, belenyugodtam ebbe a pályádba is, csak lássam, hogy haladni akarsz rajta. Ha bele se nézel szerepeidbe, nem já­tszhatod el jól azokat. Bánom is én a szerepeket, és az egész színpadi dicsőséget, egy szava,megm­­osolygása több nekem mint az egész közönség zúgó tapsvihara.­­ VII. Mint valami álomkép, úgy tűnik föl előttem az az egész mai nap. Csodálatos, kedves álomkép. Ott ültünk a divánon egymás mellett. Egy tegnap este készített kis versemet olvastam fel neki az «Elmulasztott csókról.« Arról szólt, hogy milyen volna főbe lövetni, midőn az agyonbombázástól vonat­­­kodott. Pedig ő is tapasztalt lovagiasságot az ostrom­a alatt a magyarok részéről. Elrongyosodtak a vívott várban nemcsak a katonák, hanem a főtisztek nejei és lányai is. Január vége felé a Sih­ak kisasszonyok cipők küldéséért »esedeztek« a künn táborozó hon­védtiszteknél, a­kik azonnal teljesíték kérelmöket. A nőket nem tarthatták ellenségnek. De ez nem pu­­bitá meg apjuk szívét, mely szenvedélyes haraggal, de egyszersmind mindent feláldozó katonai elszánt­sággal volt eltelve. Feláldozta a mise volt, a bástyák­ról ellövöldöztette az összes lőport, golyót, járt ron­gyosan, éhezve, mert utójára még lovait és szamarait is megetette lerongyolt katonáival, s csak akkor egye­zett bele a honvédgoly­óktól összerongált vár föladá­sába, mikor már abban tíz egér számára való enni való sem maradt. Az ostrom utolsó parancsnokaként gr. Vécsey honvédtábornok működött s Berger a kulcsokat Vet­ter tábornoknak adta át július elsején a szürkület előtti órában. Vagy másfélezerre fogyott le akkor már a fegy­verét letett várőrség. Szörnyen tönkre ment nép volt külsőleg. Némelyik a lábán nyers állatbőrből rög­tönzött bocskort viselt, különféle szakadozott katonai öltönyöket hordtak, volt a­kin szükségből már pol­gári elnyűtt frakk lógott, vagy csak egy foltos baka­köpeny; a tiszti rangot némelyik »holzmützé«-n egy tyúktoll jelezte. Sib­ak a maga ruházatát is mind ki­­osztá a katonák közt, de az is csakhamar tönkre ment. Vasfeje aztán kénytelen volt megpuhulni, mi­dőn már csak az éhhalál szörnyetege állt előttük. De még a várfeladás órájában sem tört meg. A­mint Margitay Gábor írja: »tisztelettel és szána­lommal nézték a példátlan kitartás mártír hőseit.« De vették észre, hogy voltak köztük, kik még ekkor is daccal, fitymáló gúnynyal néztek a várat átvevő honvédekre. Ilyen volt Cezati olasz eredetű mérnök­kari százados, ki ádáz makacssággal vezette hónapo­kon át Arad bombázását. Ilyen volt egy fiatal had­isten ellen való vétek egy csókot is elmulasztani, mert elmúlik az élet, az ifjúság. »És későn siratod A csókot, melyet ajkad Soha meg nem kapott.« Amint olvastam a verset, arca egészen az enyémhez hajolt, selymes haja puha szálait arcomon éreztem, illatos meleg lehelete ajkamra szállt, és én olvastam: »Az ajkaink közt nem volt, Csak gondolatnyi tér, De esztelen, bolondnak, A sors kegye mit ér!« — Volt az ilyen közel, akit meg nem csókolt ? — kérdezte reszkető hangon, én pedig a gyönyörtől kábultan, félmámorban, tisztában sem lévén tulaj­donképen azzal, hogy mit teszek, oda vontam magam­hoz s ajkaink összeforrtak egy édes, hosszú csókban. Ha visszaemlékezem erre a csókra, mondhatlan gyönyör érzete fújta át egész testemet. És mikor az első csók után jött a második, a har­madik, mikor oda húzott magához, csókolta az ar­comat, szememet, ajkamat,­­ édes istenem, mivel ér­demelten én meg tőled ennyi boldogságot. És milyen festeni való kép volt az a kipirult arcú angyal, mikor a karomból kibontakozva, nagy komo­lyan oda állott elém, s tettetett haraggal kérdőre vont: — Hogy is mert maga engem megcsókolni? Azután újra oda borult a nyakamba. — Te édes, te drága ! Csak szegény anyám rontotta el a vacsoránál megint a kedvemet. Elmondta ki neki őszintén, bizalmasan az egész dolgot,azt hívén, hogy örülni fog­­a fia boldogságának, — és mit csinált! Úgy beszélt arról a leányról, mint az utolsó komédiásról. — Játszik az veled kedves fiam, — te pedig becsületes vagy ahhoz, hogy szintén játszani tud­jál vele. — Miért mondja ezt anyám? — kérdez­tem tőle.­­ nagy: Eglefstein, kinek egy rokona, (tán bátyja vagy s apja) a honvédek soraiban küzdött. De vasabb em­ber egy sem volt a csapatban Sib­ak másodparancs­noknál. S mit tettek vele a honvédtisztek ? Azt, hogy mikor Temesvárra ment, az ottani honvédtábor tisztjei fáklyás zenét adtak neki, így ismerték el, hogy ha bősz ellenség is, de vitéz katona. Kifejezték, hogy a magyar becsüli a hősi erényt ab­ban is, a ki a legnagyobb ellensége. Sib­ak maga is ámult-bámult e nem várt meg­lepetésen s a legmélyebb meghatottsággal rebegte el köszönetét. Margitay könyve csak ennyit mond e ritka je­lenetről, mely megérdemelné, hogy írja le valaki rész­letesebben, a ki még él e fáklyás kitüntetés részesei közül. Arról a táborról jegyzé föl ezt Margitay, mely­ről és parancsnokáról, gróf Vécsey tábornokról, mint élvvadász, mulató, engedetlen katonáról, annyi sok rosszat tud mondani. Csak Görgeiről mond még több rosszat, elhive róla minden feketét, a­mit az akkori közkeserűségben rá­fentek. Pedig utolsó parancs­noka , Damjanics, a­ki becsülte, szerette Görgeit s bízott is benne, az emlékírót más felfogásra téríthette volna. De Margitay Gábor, ki a forradalom előtt ügyes épitő­mérnök volt s aztán mint mérnök-katona Aradon szolgált folyvást, még pedig buzgón, hasz­nosan kitartóan szolgált, azok közé a csodálatosan vérmesreményű honvédek közé tartozott, kik azt hit­ték, hogy az orosz beavatkozás után, sőt még a te­mesvári szörnyű vereség után is lehetett volna győzni, ha gr. Vécsey követi Bemet Erdélybe, (ahol pedig a muszka volt már az úr.) Görgei pedig nem teszi le a fegyvert, s Arad, Pétervárad és Komárom oly hősi­­leg védik magukat, mint védte Arad várát Berger és Sib­ak. Sőt többet is hisz. Azt, hogy egy jó nagy vereség után az orosz sereg kitakarodott volna az országból. Tudjuk pedig az orosz írók munkáiból, hogy Miklós cár még egy nagy sereget tartott készen Lovagiasság. (Egy emlékiratból.) (6.) A honvéd­ világ lázas küzdelmei közt for­dultak elő olyan tények, melyek a magyar harcosokra a lovagiság ritka fényét vetik, a­mi annál szebben tündöklik, mert az ellenfél bizony egészen másféle bánásmódban részesíté a kezébe került foglyokat. Míg a magát megadott Lipótvár főtisztjei, köz­tük Mednyánszky László báró, vérpadra kerültek, nálunk az elfogott két honvédtábornok, a sok törzs- és főtiszt a legkíméletebb bánásmódban részesültek. Tudva van, hogy Görgei Arthur az első váci ütközet áldozatát, Götz tábornokot mily teljes kato­nai díszszel temetteté el, megadva a tiszteletet a vité­zül elesett ellenségnek. Ha ugyanezt Budavár bevé­tele után nem adta meg az elejtett Hentzy tábornok­nak, annak oka az volt, mert Pestet ok nélkül bom­­báztatta s egy tisztje a lánchidat is légbe akarta rö­píteni. S ez a közvéleményt nagyon felbőszité. A múlt év szeptemberében elhúnyt Margitay Gábor volt honvéd-mérnökkari őrnagy mo­stanában kiadott »Emlékirataidban olvasunk egy olyan adatot is, mely a honvé­dtisztek lovagiságának egy már fele­désbe ment tényét eleveníti föl. Ez még ékesebben szól minden más adatnál. Az aradi vár — mint tudva van — az ellenség kezében volt 1849 június 28-dikáig. Ez az ellenség egész a végkiéhezésig védte az erősséget, hónapokon át sokszor kegyetlenlenül bombáztatva a várost. Szo­rongatott korszaka volt ez Arad városának, mely emberben, vagyonban igen sokat szenvedt. Maga a várparancsnok, Berger tábornok, kivel az aradi polgárság azelőtt rokonszenvezett, nem visel­tetett a város iránt kemény szívvel s alkalmasint nem egyszer nyugtalan szívvel gondolt rá, hogy katonai kö­telessége szerint ép a békeidőben megszeretett vára­t volt kénytelen rombolni. Annál nagyobb gyűlölettel volt eltelve a város és a honvédség ellen a vár máso­dik parancsnoka, Bili ah, ki még Bergert is kész ott

Next