Fővárosi Lapok 1890. május (119-148. szám)
1890-05-01 / 119. szám
Csütörtök, 1890. május 1. 119. szám. Huszonhetedik évfolyam. Félévre..................................8 frt Negyedévre ......................4 firt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések s kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Az idealista. (Elbeszélés.) Vértesi Gyulától. (Folytatás.) V. Egyszerre csak léptek zaját hallom, s hallom a nevemet. Ott állt előttem Nyisnyai Kázmér. Elmondta, hogy ő is azért jár erre, mert kerülni akarja az embereket. Ki nem állhatja új ruháikat, buta, vigyorgó pofáikat. S azután egész udvariasan örömét fejezte ki a fölött, hogy velem találkozott. — Ön más, mint a többi emberek, — monda, — nem olyan léha, hiú gondolkozása. Jól végig néztem rajta. Kihívó, szinte arcátlan modora mintha eltűnt volna s arcán sem láttam azt a gúnyos, önhitt vonást, mely különben szép arcát egészen ellútította. — Ugye csodálkozik, — folytatá, — hogy ebből az elbizakodott fráterből milyen szelíd ember lett ? Megbüntetett az isten, amiért annyit gúnyolódtam az ön idealizmusa fölött. Boszantóan ostoba módon beleszerettem valakibe. Elmondta azután, hogy az a valaki Horgay Mariska. Meg sem álmodta volna, — mondá, — hogy egy színésznőt máskép is lehessen szeretni, mint ő szokta. Elmondta, hogy ez a leány megejtette szívét, lelkét, hogy ő, a híres szeladon, mikor látja azt az angyalarcot, rá sem gondol a hírhatására, csak nézi, bámulja, mint az ájtatos hivő a madonnaképet. — Néha igazán úgy érzem magam, mintha valami gimnazista gyerek lennék! És az a leány, ha van esze, csak nevethet, kacaghat rajtam! Boszúsan toppantott a lábával s arkait összeharapta. Azután újra elkezdett róla beszélni, tele szelídséggel, tele gyöngédséggel. Hallgattam, hallgattam s az egész lelkemen jól eső gyönyör hangulata áradt szét. Hát nem volt ezé az emberé! Hát méltó arra, hogy szeressem szivem egész szerelmével, lelkem egész hevével. Te jó, te drága ! bocsáss meg, hogy gondolatban is vétkeztem ellened ! _VI. A mitől mindig féltem s a mi után lelkem, szivem mégis olyan epedve áhítozott, bekövetkezett. Hiába akarnám lebeszélni raagamat, hiába tagadom önmagam előtt: szerelmes vagyok Mariskába. Édes istenem, milyen más érzés ez, mint amit más leányokkal szemben éreztem eddig. Volt viszonyom nekem is, mit is tagadnám, de hogy a szívemnek azokba beleszólása lett volna, azt sohasem éreztem. Űzött a vér, alkalmat keresett a vágy, ennyi volt az egész. És most, mikor el-elnézem ezt a bájos gyermeket, csendes a vérem, mint a pihenő tó, vágyat nem érzek leírására, csak azt érzem, hogy nagyon, de nagyon jól esik őt láthatnom, ruhája szélét érinthetnem, arra a helyre ülni, ahonnan ő felkelt, azt a levegőt szívni, amit ő szív. Naphosszat el tudnék nézni azokba a mély tüzű, tiszta fényű szemekbe, el tudnám hallgatni kis szája csacsogását, elnézni kis keze munkáját, mikor öltöget szorgalmasan. Szegény édesanyám pirongat is eleget, hogy miért vagyok annyit távol hazulról. Azt hiszi, hogy korkelykedünk. — Tanulj inkább fiam, — mondogatja szegény, — látod, belenyugodtam ebbe a pályádba is, csak lássam, hogy haladni akarsz rajta. Ha bele se nézel szerepeidbe, nem játszhatod el jól azokat. Bánom is én a szerepeket, és az egész színpadi dicsőséget, egy szava,megmosolygása több nekem mint az egész közönség zúgó tapsvihara. VII. Mint valami álomkép, úgy tűnik föl előttem az az egész mai nap. Csodálatos, kedves álomkép. Ott ültünk a divánon egymás mellett. Egy tegnap este készített kis versemet olvastam fel neki az «Elmulasztott csókról.« Arról szólt, hogy milyen volna főbe lövetni, midőn az agyonbombázástól vonatkodott. Pedig ő is tapasztalt lovagiasságot az ostroma alatt a magyarok részéről. Elrongyosodtak a vívott várban nemcsak a katonák, hanem a főtisztek nejei és lányai is. Január vége felé a Sihak kisasszonyok cipők küldéséért »esedeztek« a künn táborozó honvédtiszteknél, akik azonnal teljesíték kérelmöket. A nőket nem tarthatták ellenségnek. De ez nem pubitá meg apjuk szívét, mely szenvedélyes haraggal, de egyszersmind mindent feláldozó katonai elszántsággal volt eltelve. Feláldozta a mise volt, a bástyákról ellövöldöztette az összes lőport, golyót, járt rongyosan, éhezve, mert utójára még lovait és szamarait is megetette lerongyolt katonáival, s csak akkor egyezett bele a honvédgolyóktól összerongált vár föladásába, mikor már abban tíz egér számára való enni való sem maradt. Az ostrom utolsó parancsnokaként gr. Vécsey honvédtábornok működött s Berger a kulcsokat Vetter tábornoknak adta át július elsején a szürkület előtti órában. Vagy másfélezerre fogyott le akkor már a fegyverét letett várőrség. Szörnyen tönkre ment nép volt külsőleg. Némelyik a lábán nyers állatbőrből rögtönzött bocskort viselt, különféle szakadozott katonai öltönyöket hordtak, volt akin szükségből már polgári elnyűtt frakk lógott, vagy csak egy foltos bakaköpeny; a tiszti rangot némelyik »holzmützé«-n egy tyúktoll jelezte. Sibak a maga ruházatát is mind kiosztá a katonák közt, de az is csakhamar tönkre ment. Vasfeje aztán kénytelen volt megpuhulni, midőn már csak az éhhalál szörnyetege állt előttük. De még a várfeladás órájában sem tört meg. Amint Margitay Gábor írja: »tisztelettel és szánalommal nézték a példátlan kitartás mártír hőseit.« De vették észre, hogy voltak köztük, kik még ekkor is daccal, fitymáló gúnynyal néztek a várat átvevő honvédekre. Ilyen volt Cezati olasz eredetű mérnökkari százados, ki ádáz makacssággal vezette hónapokon át Arad bombázását. Ilyen volt egy fiatal hadisten ellen való vétek egy csókot is elmulasztani, mert elmúlik az élet, az ifjúság. »És későn siratod A csókot, melyet ajkad Soha meg nem kapott.« Amint olvastam a verset, arca egészen az enyémhez hajolt, selymes haja puha szálait arcomon éreztem, illatos meleg lehelete ajkamra szállt, és én olvastam: »Az ajkaink közt nem volt, Csak gondolatnyi tér, De esztelen, bolondnak, A sors kegye mit ér!« — Volt az ilyen közel, akit meg nem csókolt ? — kérdezte reszkető hangon, én pedig a gyönyörtől kábultan, félmámorban, tisztában sem lévén tulajdonképen azzal, hogy mit teszek, oda vontam magamhoz s ajkaink összeforrtak egy édes, hosszú csókban. Ha visszaemlékezem erre a csókra, mondhatlan gyönyör érzete fújta át egész testemet. És mikor az első csók után jött a második, a harmadik, mikor oda húzott magához, csókolta az arcomat, szememet, ajkamat, édes istenem, mivel érdemelten én meg tőled ennyi boldogságot. És milyen festeni való kép volt az a kipirult arcú angyal, mikor a karomból kibontakozva, nagy komolyan oda állott elém, s tettetett haraggal kérdőre vont: — Hogy is mert maga engem megcsókolni? Azután újra oda borult a nyakamba. — Te édes, te drága ! Csak szegény anyám rontotta el a vacsoránál megint a kedvemet. Elmondta ki neki őszintén, bizalmasan az egész dolgot,azt hívén, hogy örülni foga fia boldogságának, — és mit csinált! Úgy beszélt arról a leányról, mint az utolsó komédiásról. — Játszik az veled kedves fiam, — te pedig becsületes vagy ahhoz, hogy szintén játszani tudjál vele. — Miért mondja ezt anyám? — kérdeztem tőle. nagy: Eglefstein, kinek egy rokona, (tán bátyja vagy s apja) a honvédek soraiban küzdött. De vasabb ember egy sem volt a csapatban Sibak másodparancsnoknál. S mit tettek vele a honvédtisztek ? Azt, hogy mikor Temesvárra ment, az ottani honvédtábor tisztjei fáklyás zenét adtak neki, így ismerték el, hogy ha bősz ellenség is, de vitéz katona. Kifejezték, hogy a magyar becsüli a hősi erényt abban is, a ki a legnagyobb ellensége. Sibak maga is ámult-bámult e nem várt meglepetésen s a legmélyebb meghatottsággal rebegte el köszönetét. Margitay könyve csak ennyit mond e ritka jelenetről, mely megérdemelné, hogy írja le valaki részletesebben, a ki még él e fáklyás kitüntetés részesei közül. Arról a táborról jegyzé föl ezt Margitay, melyről és parancsnokáról, gróf Vécsey tábornokról, mint élvvadász, mulató, engedetlen katonáról, annyi sok rosszat tud mondani. Csak Görgeiről mond még több rosszat, elhive róla minden feketét, amit az akkori közkeserűségben ráfentek. Pedig utolsó parancsnoka , Damjanics, aki becsülte, szerette Görgeit s bízott is benne, az emlékírót más felfogásra téríthette volna. De Margitay Gábor, ki a forradalom előtt ügyes épitőmérnök volt s aztán mint mérnök-katona Aradon szolgált folyvást, még pedig buzgón, hasznosan kitartóan szolgált, azok közé a csodálatosan vérmesreményű honvédek közé tartozott, kik azt hitték, hogy az orosz beavatkozás után, sőt még a temesvári szörnyű vereség után is lehetett volna győzni, ha gr. Vécsey követi Bemet Erdélybe, (ahol pedig a muszka volt már az úr.) Görgei pedig nem teszi le a fegyvert, s Arad, Pétervárad és Komárom oly hősileg védik magukat, mint védte Arad várát Berger és Sibak. Sőt többet is hisz. Azt, hogy egy jó nagy vereség után az orosz sereg kitakarodott volna az országból. Tudjuk pedig az orosz írók munkáiból, hogy Miklós cár még egy nagy sereget tartott készen Lovagiasság. (Egy emlékiratból.) (6.) A honvéd világ lázas küzdelmei közt fordultak elő olyan tények, melyek a magyar harcosokra a lovagiság ritka fényét vetik, ami annál szebben tündöklik, mert az ellenfél bizony egészen másféle bánásmódban részesíté a kezébe került foglyokat. Míg a magát megadott Lipótvár főtisztjei, köztük Mednyánszky László báró, vérpadra kerültek, nálunk az elfogott két honvédtábornok, a sok törzs- és főtiszt a legkíméletebb bánásmódban részesültek. Tudva van, hogy Görgei Arthur az első váci ütközet áldozatát, Götz tábornokot mily teljes katonai díszszel temetteté el, megadva a tiszteletet a vitézül elesett ellenségnek. Ha ugyanezt Budavár bevétele után nem adta meg az elejtett Hentzy tábornoknak, annak oka az volt, mert Pestet ok nélkül bombáztatta s egy tisztje a lánchidat is légbe akarta röpíteni. S ez a közvéleményt nagyon felbőszité. A múlt év szeptemberében elhúnyt Margitay Gábor volt honvéd-mérnökkari őrnagy mostanában kiadott »Emlékirataidban olvasunk egy olyan adatot is, mely a honvédtisztek lovagiságának egy már feledésbe ment tényét eleveníti föl. Ez még ékesebben szól minden más adatnál. Az aradi vár — mint tudva van — az ellenség kezében volt 1849 június 28-dikáig. Ez az ellenség egész a végkiéhezésig védte az erősséget, hónapokon át sokszor kegyetlenlenül bombáztatva a várost. Szorongatott korszaka volt ez Arad városának, mely emberben, vagyonban igen sokat szenvedt. Maga a várparancsnok, Berger tábornok, kivel az aradi polgárság azelőtt rokonszenvezett, nem viseltetett a város iránt kemény szívvel s alkalmasint nem egyszer nyugtalan szívvel gondolt rá, hogy katonai kötelessége szerint ép a békeidőben megszeretett várat volt kénytelen rombolni. Annál nagyobb gyűlölettel volt eltelve a város és a honvédség ellen a vár második parancsnoka, Bili ah, ki még Bergert is kész ott