Fővárosi Lapok, 1890. szeptember (27. évfolyam, 241-269. szám)
1890-09-01 / 241. szám
Hétfő, 1890. szeptember 1. 241. szám. Huszonhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: ff __ M Előfizetések P fiTTA TJ/iCjTTATDAF Előfizetési dij: fl WJVH illllljl IIIHr|l * kiadó hiv»t ■ Ib. ......................... ^MB WYHB VP B^^p BBHBHBBBBIHI ■BEhH (Budapest, ferenciek-ter*. ftegyedévre ...... 4 írt é Ült) Eg,.s Mme kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. “EZ«“ Az uj tiszt. (Történet.) Irta Lipcsey Ádám. (Folytatás) A postáskisasszony gyöngédenmegkorholta kis testvérkéit az illetlen berontás miatt, aztán igazságot tett köztük, a mit azok föltétlen hódolattal fogadtak. Egyszerű, csendes bús szóval sóhajtott föl, mikor a gyerekek a fügét rágva kisompolyogtak a hivatalból. — Ezek az én kis árváim. Nem rosszak, csak egy kissé pajkosak s a szomszéd fűszeres egészen elkapatja őket örökös édességeivel. A tiszt álmodozva, szótlanul szemlélte a kis jelenetet, mely fölidézte lelkében a Goethe bűbájos Lottijának gyöngéd, édes képét s a saját szivében is érzett valami wertheries szentimentalizmust megmozzanni. A posta megérkezett, Mari hozzálátott a levelek osztályozásához. Az ismerős, gyászkeretes levélke nem jött meg. A tiszt köszönt és távozott. A cukrászbolt felé mentében ráért kissé elmélkedni s e közben két meglelő körülménynyel jött tisztába. Egyik az, hogy egyáltalán nem bántotta a szokott kedves levélke elmaradása. A másik: várjon miféle ember lehet az a fűszeres, ki a Manyuska kis testvéreinek koszorú-fügét s egyébb édes hiábavalóságokat ajándékozgat. Nem is állotta meg, félúton visszafordult, s betért a kisszerű boltba, ahol vas- és fűszer árukon kivül bélyeget és szivart is árultak. A boltos ráncos képű, töpörödött vén ember volt s nem tudta mire vélni, mert nézi olyan elégült, mosolygós pillantással végig őt is, meg elhízott, asztmás feleségét is a főhadnagy úr. Nyilván van oka az életnek örülni, persze ur, adót sem fizet, az egész élete csupa parádé. S a tiszt vidáman, fütyörészve csörtetett végig a főutca keskeny aszfaltján, maga sem tudta, s nem merte okát adni szokatlan elégültségének, ami különben olyan önkénytelenül, természetesen született, mint a hajnal. Másnap nem ment el a postára. Szorgos önmegfigyelés alá vetette magát, mert olyan jeleket tapasztalt, melyek valami készülődő esztelenségre vallottak. Pedig belátta, hogy helyzetében ilyesmire semmi szüksége nincs. Harmadnapra szokása ellenére a kávéházban próbálta agyonütni az időt. Egy bajtárssal billiárdozott, majd a potrohos, kopasz ezredorvos és egy nyugalmazott őrnagy véghetetlen sakkparthija mellé szegődött türelmes kibicnek. Felségesen unatkozott s végül összemorzsolva rosszul szelelő szivarját, fölkerekedett s elment a leveleiért. Manyuskának közvetlen a zárás előtt tömérdek dolga volt, s csak egy bizalmas fejbólintással viszonozta a tiszt köszönését. Egész csapat kereskedő-inas, hivatalszolga ostromolta a rácsot, mindenik első akart lenni s valósággal dulakodtak a szűk szobában, melynek levegőjét kiállhatatlanná tette a vastag emberi pára, a balzsirral kent bagariacsizmák nyirkos, savanyú szaga. A postáskisasszony három egyforma levélkét adott ki a tisztnek a ketrec kis ablakán, miközben kezök egy szempillantásra összeért. A tiszt szarvasbőrkesztyűjén keresztül is érezni vélte a hosszas, keskeny, finom női kéz bársonyos melegségét. Aztán pár napig minden ismét a régi rendben volt. A levélkék szokott pontosan jöttek, mentek a nélkül, hogy akár csak a legkisebb érintkezésre szolgáltattak volna alkalmat. A tisztet némikép boszantotta az a közönyösség, hogy a postáskisasszony az ő megjelenésekor sem hagyja abba munkáját s egyáltalában nem bánik vele máskép, mint akármelyik jelentéktelen féllel. Egyszer aztán kileste a szabad negyedóráját s akkor kopogtatott be a hivatalba. A leány ép lebontotta a haját, hogy újra fonja. Elfeledte bezárni az ajtót s rémült kis sikerral készült menekülni, mikor a tiszt belépett. Egy pillanatra szótlanul, elfogultan állott a küszöbön, mintha elkápráztatta volna szemét a lány vállára, keblére hulló aranyvörös fényű hajhullám, mely méltó lett volna, hogy egy királynő fejét ékesítse. A lány is zavarba jött. A lebontott haj még talán bizalmasabb, mint egy mélyen kivágott derék. A tiszt bocsánatkérés felét dadogott, Manyuska pedig a homlokáig elpirulva egy kis fehér kendőt kapott föl, hogy azzal bekösse a fejét. Hanem a tiszt esdeklő komoly nézéssel szögezte rá szemét. — Miért akarja épen én előlem eltakarni kincseit. Az életben annyi unalmas, rút dolgot látok, hogy igazi megifjodása a lelkemnek az ön üde, ifjú szépsége. Most már a lányon volt a zavart, szókeresés sora. — Bocsásson meg, az nem illik, nem lehet. Én szegény, egyszerű nő vagyok. A tiszt diadalmas mosolylyal figyelte a lány vergődését, aztán hozzálépett s gyöngéd erőszakkal megfogta vonakodó kis kezét. — Nézze csak, kedves kis lánykám, mit tett le maga velem! Egész csomó gyászkeretes kis levélkét vett elő a zsebéből, a melynek apró, finom gyöngybetűs címét oly jól ismerte már a postáskisasszony. Mostanában érkeztek mind. Az volt rajtuk a különös, hogy egy sem volt fölbontva. Folyt, köv.) Az aggteleki ünnep. (A barlang uj bejárata.) (DN.) Öt évi fáradozás eredményeként mutatta be a Keleti Kárpátosztály, augusztus 26-dikán, az általa létesített uj bejáratot, melynek megnyitásáról volt már szó a »Fővárosi Lapok« vidéki rovatában. De megérdemli a munka és ünnep a tüzetes leírást is. E bejárattal az óriás barlang a legtávolabbi, eddigelé alig látogatott része is, melynek cseppkövei még szűzies tisztaságban tündökölnek, könnyen hozzáférhetővé vált. Eddig az egész barlang bejárása tizenhat-tizennyolc órát vett igénybe, míg most négyöt óra elég lesz hozzá. A megnyitás napján hosszú kocsisorokban jelentek meg a résztvevők egyfelől Torna-Abaújból, másfelől Pelsőcről és Tornaaljáról, s az új bejárat előtti lejtős gyeptérségen eleven élet támadt. A meghívott vendégek lombsátor alatt ettek valamit s aztán az uj bejárat előtt foglaltak helyet. Dr. Rodiczky Jenő, a kassai gazdasági tanintézet igazgatója, üdvözölte a közönséget a Keleti Kárpátok osztálya nevében érdekes beszéddel. »A természet szépsége és alkotó ereje — úgymond — nemcsak a költőt lelkesíti dalra, hanem a legsivárabb kedélyre is hat. Gyermekkorában az emberiség az áhitat és borzadály vegyes érzésével tekintette a természet földfeletti és földalatti csodáit; képzelnie benépesítő erdőt, berket, csermelyt, barlangot. A mai realiiztikus kor szülöttje is, kinek kutató elméje a rege és monda állításait a szkepszis késével boncolgatja, ámulattal szemléli a természet nagyságát, látva mily egyszerű eszközökkel alkotja meg olyan műremekeit is, mint például a Baradla melyhez most zarándokoltunk s melynek uj propyleuma előtt állunk. »Mig utunk ide vezetett, karsztszerű fensikokon, a sajnálat és szégyenkezés vegyes érzéseivel,szemléltük az ember pusztító kezének nyomait. Am, e látvány lehangoló benyomását méltán enyhítheti ide-s jövetelünk célja, mely a kutató elme, a bátor és kitartó cselekvés diadalának megünneplése. Ma, hogy az aggteleki barlang új bejáratát ünnepélyesen felavatjuk, lelki szemünk önkénytelenül visszaréved ama távoli korba, midőn az ember legelőbb érintő lábnyomával talaját. Azóta nem századok, hanem hosszú évezredek tűntek el, mert az az ember, ki először lépett a Baradlába, még a barlangi medve kortársa volt. Utóbb a civilizáció hajnalhasadtával, midőn az ember keblében már a holtak iránti kegyelet föltámadt, temetőül használták egyik csarnokát. Török- tatár dulongások és belviszályok alatt is nem ritkán kereshették föl menedékül e barlangot. De az ily látogatások nyomát elmosta a barlang vizének áradata; mi csak sejthetjük, de nem tudjuk a barlang régibb történetét. Ám a késő unoka, ha álmaiból fölkelthetné azokat, kik hajdanában itt jártak és tart s tózkodtak, önérzettel mutathatna ama törekvésekre, melyek e barlangot járhatóvá tették. »A múlt század végén volt, midőn az angol Gownston ezt a barlangot ismerte s mintegy bevezette a tourisztika körébe. De, hogy mily kevéssé ismeretes Gömörmegye e természeti ritkasága még a nagy világ előtt, annak szomorú bizonysága az, hogy egy különben igen gondosan szerkesztett német encyklopédia a Baradla újabb fölfedezését az 1857-ben itt járt dr. Schmidtnek tulajdonítja, ama tényekkel szemben, hogy báró Prónay Gábor 1801 és 2-ben a saját költségén kutatta át e barlangot Raisz Keresztély mérnökkel vagy 1645 méter hosszában az úgynevezett Vaskapuig, s hogy 1829-ben Gömörmegye közönsége Vass nevű mérnököt küldte ki a barlang fölmérésére, ki akkor a barlang új ágát födözte föl.Mindazáltal a legújabb időkig esemény számba ment, ha egyes kiválóbb férfiak, vagy nagyobb társaságok meglátogatták a barlangot, minek emlékét azonnal megörökíteni törekedtek. így tudjuk, hogy József nádor 1806-ban, estei Ferdinánd főherceg 1817-ben, gróf Almássy 1825 ben, gróf Reviczky Ádám 1819-ben a magyar orvosok és természetvizsgálók 1867-ben, az írók és művészek társasága 1881-ben jártak itt; de azt a tourista áradatot, mely például az adelsbergi grottát lepi el, melyben egy pünkösdi napon hatezer ember is megszokott fordulni, eddigelé hiába vártuk.Hogy ezt csak némileg megérthessük, tudnunk kell, hogy a Baradla napjainkig távol esett minden nagyobb forgalmi úttól, hogy hosszú éveken át bérlők kezében volt, kik annak járhatóvá tételére alig áldozhattak valamit, s így bejárása nemcsak tizenöttizenhat órát, hanem nagy fáradalmakat is igényelt, mitől a legtöbb ember méltán visszariadt, mert az elszállásolás és ellátás sem felelt meg a legszerényebb igényeknek sem. S nem felel meg ma sem, mit figyelembe kell vennünk, ha a most létesített jobb állapot után fényesebb korszakot kívánunk a Baradla számára teremteni. »Kinek agyában fogant meg az a praktikus gondolat, hogy az új áttöréssel az észszerű tourisztika egyik alapszabályával ellentétes fárasztó visszavándorlást fölöslegessé tegye ? E kérdést fölvetem magamnak, de biztost nem sikerült kikutatnom, mert többen tulajdonítják maguknak ez eszmét, mely majdnem egy időben vált hírlapi szellőztetés tárgyává. Heksch Sándor a »Karpathen Führer «szerzője, azt írja, hogy »blitzartig durchzuckte mich der gedanke« . Proché, ki a Hunfalvy János művét több nyelvre lefordította, szintén magáénak mondja e gondolatot. De hogy valamely eszme és annak kivitele közt mily nagy a távolság, annak bizonysága egyrészt az, hogy Heksch Sándor az áttörés hosszát ötven méterre, az egész költséget hatszáz forintra képzelte. Proché másfélszáz méter hosszúságra számította, míg az ez évben befejezett munkából tudjuk, hogy 185 méter hosszúságot kellett áttörni, ami 4800 forintba került. Hogy e vállalkozásunk, a modern bányatechnika e remek művelete sikerüljön, több tényező közreműködésére volt szükség. A magánbérlők kezéből ki kellett venni a barlangot, ami sikerült is, amennyiben a közbirtokosság azt előbb (1881-ben) bérbe, utóbb (1886-ban) örökbérbe adta át egyesület