Fővárosi Lapok, 1890. szeptember (27. évfolyam, 241-269. szám)

1890-09-01 / 241. szám

Hétfő, 1890. szeptember 1. 241. szám. Huszonhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: ff __ M Előfizetések P fiTTA TJ/iCjT­T­A­TDAF Előfizetési dij: fl WJ­V­H illllljl I­I­I­H­r|l * k­i­a­d­ó h­i­v»t ■ I­b. ......................... ^MB W­YHB VP B^^p BB­HBHBBBBIHI ■BEhH (Budapest, ferenciek-ter*. ftegyedévre ...... 4 írt é Ül­t) Eg,.s Mm­e kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. “EZ«“ Az uj tiszt. (Történet.) Irta Lipcsey Ádám­. (Folytatás) A postáskisasszony gyöngéden­­megkorholta kis testvérkéit az illetlen berontás miatt, aztán igaz­ságot tett köztük, a mit azok föltétlen hódolattal fogadtak. Egyszerű, csendes bús szóval sóhajtott föl, mi­kor a gyerekek a fügét rágva kisompolyogtak a hi­vatalból. — Ezek az én kis árváim. Nem rosszak, csak egy kissé pajkosak s a szomszéd fűszeres egészen el­­kapatja őket örökös édességeivel. A tiszt álmodozva, szótlanul szemlélte a kis je­lenetet, mely fölidézte lelkében a Goethe bűbájos Lot­­tijának gyöngéd, édes képét s a saját szivében is ér­zett valami wertheries szentimentalizmust megmoz­­zanni. A posta megérkezett, Mari hozzálátott a leve­lek osztályozásához. Az ismerős, gyászkeretes levélke nem jött meg. A tiszt köszönt és távozott. A cukrászbolt felé mentében ráért kissé elmél­kedni s e közben két meglelő körülménynyel jött tisztába. Egyik az, hogy egyáltalán nem bántotta a szo­kott kedves levélke elmaradása. A másik: várjon mi­féle ember lehet az a fűszeres, ki a Manyuska kis testvéreinek koszorú-fügét s egyébb édes hiábavaló­ságokat ajándékozgat. Nem is állotta meg, félúton visszafordult, s betért a kisszerű boltba, ahol vas- és fűszer árukon kivül bélyeget és szivart is árultak. A boltos ráncos képű, töpörödött vén ember volt s nem tudta mire vélni, mert nézi olyan elégült, mo­solygós pillantással végig őt is, meg elhízott, asztmás feleségét is a főhadnagy úr. Nyilván van oka az életnek örülni, persze ur, adót sem fizet, az egész élete csupa parádé. S a tiszt vidáman, fütyörészve csörtetett végig a fő­utca keskeny aszfaltján, maga sem tudta, s nem merte okát adni szokatlan elégültségének, ami kü­lönben olyan önkénytelenül, természetesen született, mint a hajnal. Másnap nem ment el a postára. Szorgos önmegfigyelés alá vetette magát, mert olyan jeleket tapasztalt, melyek valami készülődő esztelenségre vallottak. Pedig belátta, hogy helyzetében ilyesmire sem­mi szüksége nincs. Harmadnapra szokása ellenére a kávéházban próbálta agyonütni az időt. Egy baj­társsal billiárdo­­zott, majd a potrohos, kopasz ezredorvos és egy nyu­galmazott őrnagy véghetetlen sakkparthija mellé sze­gődött türelmes kibicnek. Felségesen unatkozott s végül összemorzsolva rosszul szelelő szivarját, fölkerekedett s elment a le­veleiért. Manyuskának közvetlen a zárás előtt tömérdek dolga volt, s csak egy bizalmas fejbólintással viszo­nozta a tiszt köszönését. Egész csapat kereskedő-inas, hivatalszolga ost­romolta a rácsot, mindenik első akart lenni s való­sággal dulakodtak a szűk szobában, melynek levegőjét kiállhatatlanná tette a vastag emberi pára, a balzsir­­ral kent bagariacsizmák nyirkos, savanyú szaga. A postáskisasszony három egyforma levélkét adott ki a tisztnek a ketrec kis ablakán, miközben kezök egy szempillantásra összeért. A tiszt szarvasbőrkesztyűjén keresztül is érezni vélte a hosszas, keskeny, finom női kéz bársonyos melegségét. Aztán pár napig minden ismét a régi rend­ben volt. A levélkék szokott pontosan jöttek, mentek a nélkül, hogy akár csak a legkisebb érintkezésre szol­gáltattak volna alkalmat. A tisztet némikép boszantotta az a közönyös­ség, hogy a postáskisasszony az ő megjelenésekor sem hagyja abba munkáját s egyáltalában nem bá­nik vele máskép, mint akármelyik jelentéktelen féllel. Egyszer aztán kileste a szabad negyedóráját s akkor kopogtatott be a hivatalba. A leány ép lebontotta a haját, hogy újra fonja. Elfeledte bezárni az ajtót s rémült kis sikerral ké­szült menekülni, mikor a tiszt belépett. Egy pillanatra szótlanul, elfogultan állott a küszöbön, mintha elkápráztatta volna szemét a lány vállára, keblére hulló aranyvörös fényű hajhullám, mely méltó lett volna, hogy egy királynő fejét éke­sítse. A lány is zavarba jött. A lebontott haj még talán bizalmasabb, mint egy mélyen kivágott derék. A tiszt bocsánatkérés felét dadogott, Manyuska pedig a homlokáig elpirulva egy kis fehér kendőt ka­pott föl, hogy azzal bekösse a fejét. Hanem a tiszt esdeklő komoly nézéssel szö­gezte rá szemét. — Miért akarja épen én előlem eltakarni kin­cseit. Az életben annyi unalmas, rút dolgot látok, hogy igazi megifjodása a lelkemnek az ön üde, ifjú szépsége. Most már a lányon volt a zavart, szókeresés sora. — Bocsásson meg, az nem illik, nem lehet. Én szegény, egyszerű nő vagyok. A tiszt diadalmas mosolylyal figyelte a lány vergődését, aztán hozzálépett s gyöngéd erőszakkal megfogta vonakodó kis kezét. — Nézze csak, kedves kis lánykám, mit tett le maga velem! Egész csomó gyászkeretes kis levélkét vett elő a zsebéből, a melynek apró, finom gyöngybetűs címét oly jól ismerte már a postáskisasszony. Mostanában érkeztek mind. Az volt rajtuk a különös, hogy egy sem volt fölbontva. Folyt, köv.) Az aggteleki ünnep. (A barlang uj bejárata.) (DN.) Öt évi fáradozás eredményeként mutatta be a Keleti Kárpátosztály, augusztus 26-dikán, az általa létesített uj bejáratot, melynek megnyitásáról volt már szó a »Fővárosi Lapok« vidéki rovatában. De megérdemli a munka és ünnep a tüzetes­ le­írást is. E bejárattal az óriás barlang a legtávolabbi, eddigelé alig látogatott része is, melynek cseppkövei még szűzies tisztaságban tündökölnek, könnyen hoz­záférhetővé vált. Eddig az egész barlang bejárása tizenhat-tizennyolc órát vett igénybe, míg most négy­öt óra elég lesz hozzá. A megnyitás napján hosszú kocsisorokban je­lentek meg a résztvevők egyfelől Torna-Abaújból, másfelől Pelsőcről és Tornaaljáról, s az új bejárat előtti lejtős gyeptérségen eleven élet támadt. A meghívott vendégek lombsátor alatt ettek valamit s aztán az uj bejárat előtt foglaltak helyet. Dr. Rodiczky Jenő, a kassai gazdasági tanintézet igazgatója, üdvözölte a közönséget a Keleti Kárpá­tok osztálya nevében érdekes beszéddel. »A természet szépsége és alkotó ereje — úgy­mond — nemcsak a költőt lelkesíti dalra, hanem a legsivárabb kedélyre is hat. Gyermekkorában az em­beriség az áhitat és borzadály vegyes érzésével tekin­tette a természet földfeletti és földalatti csodáit; kép­zelnie benépesítő erdőt, berket, csermelyt, barlangot. A mai realiiztikus kor szülöttje is, kinek kutató el­méje a rege és monda állításait a szkepszis késével boncolgatja, ámulattal szemléli a természet nagysá­gát, látva mily egyszerű eszközökkel alkotja meg olyan műremekeit is, mint például a Baradla mely­hez most zarándokoltunk s melynek uj propyleuma előtt állunk. »Mig utunk ide vezetett, karsztszerű fensiko­­kon, a sajnálat és szégyenkezés vegyes érzéseivel,szem­léltük az ember pusztító kezének nyomait. Am, e látvány lehangoló benyomását méltán enyhítheti ide-s jövetelünk célja, mely a kutató elme, a bátor és ki­tartó cselekvés diadalának megünneplése. Ma, hogy az­­ aggteleki barlang új bejáratát ünnepélyesen felavat­juk, lelki szemünk önkénytelenül vissza­réved ama­­ távoli korba, midőn az ember legelőbb érintő lábnyo­­­­mával talaját. Azóta nem századok, hanem hosszú­­ évezredek tűntek el, mert az az ember, ki először­­ lépett a Baradlába, még a barlangi medve kortársa­­ volt. Utóbb a civilizáció hajnalhasadtával, midőn az­­ ember keblében már a holtak iránti kegyelet föltá­­­­madt, temetőül használták egyik csarnokát. Török-­­ tatár dulongások és belviszályok alatt is nem ritkán­­ kereshették föl menedékül e barlangot. De az ily­­ látogatások nyomát elmosta a barlang vizének ára­­­­data; mi csak sejthetjük, de nem tudjuk a barlang­­ régibb történetét. Ám a késő unoka, ha álmaiból föl­­­­kelthetné azokat, kik hajdanában itt jártak és tart s tózkodtak, önérzettel mutathatna ama törekvésekre, melyek e barlangot járhatóvá tették. »A múlt század végén volt, midőn az angol Gownston ezt a barlangot ismerte s mintegy beve­zette a tourisztika körébe. De, hogy mily kevéssé is­meretes Gömörmegye e természeti ritkasága még a nagy világ előtt, annak szomorú bizonysága az, hogy egy különben igen gondosan szerkesztett német ency­­klopédia a Baradla újabb fölfedezését az 1857-ben itt járt dr. Schmidtnek tulajdonítja, ama tényekkel szemben, hogy báró Prónay Gábor 1801­ és 2-ben a saját költségén kutatta át e barlangot Raisz Keresz­­tély mérnökkel vagy 1645 méter hosszában az úgynevezett Vaskapuig, s hogy 1829-ben Gömörme­gye közönsége Vass nevű mérnököt küldte ki a bar­lang fölmérésére, ki akkor a barlang új ágát fö­­­­dözte föl.­­Mindazáltal a legújabb időkig esemény számba ment, ha egyes kiválóbb férfiak, vagy nagyobb társa­ságok meglátogatták a barlangot, minek emlékét azonnal megörökíteni törekedtek. így tudjuk, hogy József nádor 1806-ban, estei Ferdinánd főherceg 1817-ben, gróf Almássy 1825 ben, gróf Reviczky Ádám 1819-ben a magyar orvosok és természetvizsgá­lók 1867-ben, az írók és művészek társasága 1881-ben jártak itt; de azt a tourista áradatot, mely például az adelsbergi grottát lepi el, melyben egy pünkösdi napon hatezer ember is megszokott fordulni, eddigelé hiába vártuk.­­Hogy ezt csak némileg megérthessük, tudnunk kell, hogy a Baradla napjainkig távol esett minden nagyobb forgalmi úttól, hogy hosszú éveken át bér­lők kezében volt, kik annak járhatóvá tételére alig áldozhattak valamit, s így bejárása nemcsak tizenöt­­tizenhat órát, hanem nagy fáradalmakat is igényelt, mitől a legtöbb ember méltán visszariadt, mert az elszállásolás és ellátás sem felelt meg a legszerényebb igényeknek sem. S nem felel meg ma sem, mit figye­lembe kell vennünk, ha a most létesített jobb állapot után fényesebb korszakot kívánunk a Baradla szá­mára teremteni. »Kinek agyában fogant meg az a praktikus gondolat, hogy az új áttöréssel az észszerű tourisz­tika egyik alapszabályával ellentétes fárasztó vissza­­vándorlást fölöslegessé tegye ? E kérdést fölvetem magamnak, de biztost nem sikerült kikutatnom, mert többen tulajdonítják maguknak ez eszmét, mely majdnem egy időben vált hírlapi szellőztetés tár­gyává. Heksch Sándor a »Karpathen Führer «­szerzője, azt írja, hogy »blitzartig durchzuckte mich der gedanke« . Proché, ki a Hunfalvy János művét több nyelvre lefordította, szintén magáénak mondja e gon­dolatot. De hogy valamely eszme és annak kivitele közt mily nagy a távolság, annak bizonysága egy­részt az, hogy Heksch Sándor az áttörés hosszát ötven méterre, az egész költséget hatszáz forintra képzelte. Proché másfélszáz méter hosszúságra szá­mította, míg az ez évben befejezett munkából tudjuk, hogy 185 méter hosszúságot kellett áttörni, a­mi 4800 forintba került. Hogy e vállalkozásunk, a mo­dern bányatechnika e remek művelete sikerüljön, több tényező közreműködésére volt szükség. A magánbér­lők kezéből ki kellett venni a barlangot, a­mi sikerült is, a­mennyiben a közbirtokosság azt előbb (1881-ben) bérbe, utóbb (1886-ban) örökbérbe adta át egyesület

Next