Fővárosi Lapok, 1890. október (27. évfolyam, 270-300. szám)

1890-10-10 / 279. szám

lalkozott s összeköttetésben volt a tőzsdével, üzérek­kel. Tudta a két úrról, hogy erőnek erejével az arany ifjúság közé tolakodnak s hogy ott számba ve­gyék őket, szeretik a fenegyerekeket adni. — Jó reggelt urak. Nem háborgatok? — Csak tessék közénk, — előzékenykedik Hop­fen et comp. — Ide mellém, ha úgy tetszik, — kínálja szék­kel a Hönigschnabel cég. — Hogy tetszik lenni, urak ? — Szélcsend. Kinek van miből, az a tenger hullámaiban, kinek erre nem jutott, az itthon fürdik a saját rejtekében. — És a tőzsde ? — A külügyminiszter ismételve biztosítja a békét, — mondja a Hönigschnabel cég. — Csak olyan ez, mint az életbiztosítás. An­nál sürgősebben biztosítanak, mennél közelebb vár­ják az illető halálát. Próbálkozik, nehogy hátrább maradjon egy lófejjel, — élcelődik a Hopfen­et. comp. is. — Rózsás kedvek van, szinte félek megrontani. Egy szívességre kérném fel. — Parancsoljon. — Komoly kérelmem volna. — Szóljon. — Nagy szolgálatot tehetnének nekem. — Hm! — Kissé kockáztatott dolog — kezdi Száraz, ki párbaj­ esetéből a büntető törvénykönyvvel való összeütközés miatt a segédeire származható kelle­metlenségekre gondolt. A két jó úr összenézett. Hopfen et comp, az órára tekint. . — Bocsánat, talán nem olyan sürgős. Tiz az óra s nekem most halaszthatatlan dolgom van, — szabadkozik meghőkölve e bekezdéstől. — Feleded, hogy nekem is veled kell tartanom, — kap a kibúvón társa, oly mosolylyal, mintha va­laki fülét húzzák s reá parancsolnak, hogy fütyüljön. — Röstellem, hogy nem állhatok épen jelenleg szolgálatjára. — Azt hiszem nem fogja rossz néven venni, de tetszik tudni, az üzlet — — De uraim, csak nem tagadják meg látatlan­ban, — igyekszik szavukba vágni Száraz. — Különben tessék majd más alkalommal adni elő a dolgot. — Úgy van, hiszen beszélhetünk még egyéb­kor is erről, ha majd a konstellációk — — Most azonban nem késhetem tovább. — Van szerencsénk magunkat ajánlani. (Folyt, köv.) Hogy lett Olsen konzervatív? (Norvég beszély.) Irta K. Winterh­jelm. Olsen az elégületlenek közé tartozott s a ra­­dikál párttal szavazott, mi annyiban az ő szeren­cséje volt, a mennyiben a szavazási jog végett ház­­tulajdonos iparkodott lenni s miután több évi szor­galmának gyümölcséből a ház árát lassan kint kifizet­­gette, nagyon jól folytak a dolgai. Gonosz nyelvek tudni akarták, hogy ő voltakép nem született rabulista s a »hatalom emberei«-vel szemben tanúsított elégületlensége onnan ered, hogy a saját helyzetével nem volt megelégedve, ama helyes öntudatban, hogy ő jobban is boldogulhatott volna. A ravasz, eleveneszű, éles nyelvű embert ugyanis, már az iskolában értelmes főnek tartották , de hát ő nagyon is korán meg akart házasodni, soha sem ment a vizsgálatra s kénytelen, volt tapasztalni, hogy vala­mennyi kartársa föléje emelkedett, míg ő a napnak hat órájában egy iskolánál rabszolgálatot teljesített. Fent, a klubban, a kártyaasztalnál minden este hiven megjelent s a politikai vitatkozások, melyekben mindig »solo«-t játszott, rendesen csöndesen végződ­tek, mígnem egyik pajtásunk nagyon fiatal korában miniszter lett. Eme naptól fogva szükségesnek látszott a politikát a kártyaasztaltól száműzni. Olsen különben nagyon vidám és igénytelen pajtás volt, kitűnő, egyenlő kedélyhangulattal, mely soha sem borult el, kivéve, ha valamiképen alkalma nyílt a »hatalom emberei«-ről, a »kotek­ák«-ról vagy a »magasabb körök«-ről beszélni. De ekkor is csak egy hirtelen fölvillanást lehetett látni a pápa szeme mögött, míg kissé madárszerű vonásai gúnyos jelleget öltöttek. Ha azonban ilyenkor valaki eléggé okos volt s a beszédet az ő háziasságára terelte át, csakhamar újra kiderült az arca. — Hát hiszen, ha az embernek felesége, gyer­mekei és kedélyes tűzhelye nem volnának, mit sem érne az élet ezen a világon, — kezdé ilyenkor rende­sen. Aztán a legnagyobb dicsérettel emlékezett meg fiairól, ezekről az »ördöngős«, jó eszű gyermekekről, leányairól, eme »kedves teremtések«-ről s az anyjok­­ról, »ki mindent tökéletesen végez s mindnyájunkat azokká tett, a mik vagyunk.« Ebben pedig igaza volt Olsennek, mert az ő felesége csakugyan ama megfoghatatlan lények közé tartozott, kik az egész házat a lelkiismeretükre veszik s mégis marad idejök mindenütt megjelenni, a­mint azt a társadalom megkívánja. Igazi rossz kedve ritkán volt Olsennek. Ez kül­sőleg abban nyilvánult, hogy kezeit nadrágzsebeibe merítve ült, a lábait kinyújtotta, kissé lesütötte a fejét s pápaszemét nagyon lenyomta az orrára, hogy könnyebben láthasson át a fölött. Olsen mindig első volt a klubban s ha mi őt a megszokott helyén az asztal mellett ülve találtuk, már tudtuk, hányat ütött az óra s őrizkedtünk őt ingerelni. Különben ő csak olyankor volt kedvetlen, mikor a választás ideje közelgett, de ilyenkor mindig. Való­színűleg a fölött töprengett, várjon a baloldal, mely­hez ő tartozott, mikor jut valaha győzelemre, eddig ugyan még a reménynek egy szikrája sem mutat­kozott. Egy szép nap azonban rendkívül elcsudálkoz­­tam, mikor őt szemüvege fölött komoran pislogni lát­tam, a­mint a klubba a szokottnál korábban mentem. Pedig még csak félév múlva volt a községta­nács választásának határideje. — Jó napot, Olsen. — Jó napot. — Nincs még itt senki ? — No, mivelhogy egyedül vagyunk, beszélnem kell veled. — Nos, szólj, mi a baj ? Úgy látszik nem vagy jó kedvedben. — Jó kedvemben? Az ördögnek meg ennek a nagyanyjának lehet jó kedve ! Hallgass meg! Azután egy kéziratcsomagot vont ki a szebéből. — Ezt én Antalnak a könyvtárcájában talál­tam. Mit szólsz ehhez ? Antal a legnagyobbik fia volt, tizenöt éves sihe­­der, első az osztályában, Olsennek a kedvence, »ara­nyos fia«, balzsamos szelencé«-je. Szétbontottam a kéziratot s olvasni kezdtem, mig Olsen néha-néha valamit mormogott, nyilván elkeseredésében, nem találva szavakat a kellő ki­fejezésre. A következőket olvastam: »Ne nyerjenek-e a tanulók politikai szavazat­jogot ? Mivelhogy egyesületünk e folyó évben pálya­díjat tűzött ki eme kérdésre: »Mi a legfontosabb kívánság a jövőben az iskolára nézve ?« teljesség­gel nem kételkedem, hogy leghelyesebben felelhe­tünk meg eme kérdés szellőztetése által: »Nem illetné-e meg a tanulókat a politikai szavazatjog?« Minden uj eszme ellenmondásba ütközik eleinte- A hatalom emberei, kierőszakolt előjogaikat nem akarják a kezekből kiszalasztani. Darwin, a­kinek a műveit nagy érdeklődéssel olvastam, azt mondja, hogy ha új eszmék, új talál­mányok, új világnézetek jutnak napvilágra, eleinte kinevetik azokat s őrültségnek nyilvánítják; majd azt állítják, hogy azok a vallás ellen harcolnak, de Haza vágyott szüleihez, kikhez példás szeretet köti, a borsodi szép tájakra, melyeknek báját nem tudta feledni. Pár évi hirlapiroskodás után Miskolcra ment, a ref. középiskolába tanárnak. Tanítva ott a magyar és latin irodalmat, szerény tanári székén apostolkod­­hatott kedve szerint, erősítve tanítványainak magyar érzületét az önkényuralom germanizálási törekvései­vel szemben. Tanárnak is jeles volt, ki előadásával, és buz­galmával nagyon jól hatott növendékeire. És maga is folyvást tanult, hogy az eredeti nyelvek kulcsával jusson a francia és angol költészet kincstáraiba, re­mek­műveken finomítsa ízlését s egyszersmind mű­fordításokkal is gazdagítsa irodalmunkat, így kapott később előkelő helyet a magyar Shakespeare műfor­dítói közt, s így kapjuk majd tőle nem sokára a ma­gyar Burns kiadását. Midőn a közélet hosszú éjjele után virradni kezdett, az ő lantja is buzdító hangokat árasztott. Részt vett az 1860-diki Kazinczy-ünnepekben, 1861- ben a miskolci iskolában megalkotta a máig is fenn­álló »Kazinczy-önképző kör«-t s »Kazinczy Emlény« című kötetet is adott ki. Szorgalmasan munkálkodott a közszellem élesz­tésén ő is s művei visszatükrözik a változó korképét. A »Széchenyi-gyász« című munkája különösen élénk hatást tett. A központban egyre éledő irodalmi körök nagyrabecsülték s 1862-ben a Kisfaludy-Társaság, 1863-ban pedig az Akadémia választa meg tagjának. Ez utóbbi évben tartotta meg székfoglalóját a Kis­faludy-Társaság körében »A szép nyilvánulásairól« irt becses tartalmú széptudományi értekezésével. A fővárosi irodalmi intézeteknél emlékbeszédeivel is fel­tűnt. Két jó barátja emlékezetét ünnepli az ékesszó­lás hangján: 1865-ben a Kazinczy Gáborét, 1869- ben pedig a Tompa Mihályét. Általában szónoki tehetsége is kitűnő. Hol érzelmes, hol vidám köszöntő beszédeivel minden társaságot elbájol. Közszónokla­tai egyszerűek, szabatosak, tartalmasak s nem egy­szer lehetett volna országos képviselő ; de a szerep­lést ő kerüli, hiúság nem bántja; kötelességeit buz­gón teljesíti, az irodalmi foglalkozás gyönyöre, de élni szűkebb körben szeret, s bár bizonyára örvend munkája elismerésének, a mai éljenzések valószí­nűleg zavarba ejtik szerény természetét, habár ép oly nyugodt természet, mint a­milyen tiszta fej és meleg szív. Nem külső javak és összeköttetések, hanem ezeknél nagyobb és ritkább szerencse, tehetség és érdem szerezték meg számára az utat a tanári sze­rény széktől a megyei főjegyzőség díszes polcára az ország egyik leghíresebb magyar megyéjében. Nem ő kereste a tisztviselői állást, őt keresték fel a megye urai. Kérték, hogy mondjon le tanári állásáról s vegye kezébe a vármegye tollát. Megtette és azóta működésének java része a megyéé, egy szá­zadnegyed óta. Hűség és buzgalom jellemzik ez állásá­ban, s ama ritka emberek közé tartozik, a kiknek annyi érdek harca közepett sem tud ellenségük lenni senki. A ki azzá válik egy perc izgatottságában, csakhamar megbánja. Úgy van teremve, hogy sze­ressék, s úgy él, hogy csak becsülni tudják.Természeté­­ből ki van zárva minden bántó szenvedélyesség, s egyszersmind fogékony az élet örömei s a baráti kö­rök vidámsága iránt. A hivataltól szabad óráit iro­dalmi foglalkozással vagy a vadászat kedvtelésével s kisebb baráti körök vidámságával tölti be s tud oko­san és szépen élni. Hiányzik azonban neki az élet egy nagy áldása — a család; de e hiányt pótolj­a agg szüleinek szeretetével, kiket minden áldott vasárnap meglátogat Szentpéteren, továbbá a jó barátok kö­rével, mely meleg rokonszenvvel veszi körül. Mint költőt nem kell jellemezni, mert ismerik. Két kötet Versgyűjteménye, mely 1880-ban jelent meg, igaz lelki képét adja, mert nála a költészet a saját bensejének tiszta tüköre. Nincs egy sora, mely : szenvelgés vagy pompázás volna. Örömét, fájdalmát mindig a legőszintébben fejezi ki s olykor gyászának oly hatásos kifejezést tud adni, mint az »Arany em­lékezete« címen 1883-ban irt ódájában. Dalai a me­lancholia édes lágyhangú szülöttei. Ezért is tudtak rájok,­­mint a »Száraz ágon bús gerlice,« »Fehér­­ galamb,« »Ha meghalok« kezdetűtekre,­ olyan vonzó és hamar elterjedő dallamokat írni. De hogy az öröm­nek is mily megkapó hangot tud adni, mutatja a többi közt »Szüreten« című költeménye. Hangja mindig poétái, nyelve zenei, tárgyai pedig egyszerűen eszmé­nyiek. Van benne valami horatiusi kedv és bölcseség. »Az ő vágya nem sziklára fészkel, Megelégszik kis bokor tövével.« Versköteteire pedig elmondhatjuk: »Változatos virágokkal Van megáldva az a kert.« A költő és ember ritkán olvad össze oly telje­sen, mint Lévay Józsefben. Ezért is környezi oly sok tisztelet és szeretet. A zajt nem keresi, a rangot nem áhítja, a ki­tüntetéseket kerüli. De az arany toll kitüntetését még­sem kerülhette ki, bár midőn felajánlották neki, azt mondta rá: a kötelesség teljesítése nem érdem s így jutalmat nem is várhat értte senki, de elfogadja há­lával, mert végre is az ünnep fénye végeredményében azokra esik vissza, a­kik azt tartják. Ez is kifejezi azt a nemes gondolkozású és költői szivű férfit, kiről elmondhatjuk a legszebbet, hogy t. i. minden izében emberi. Halmy Gyula, 2054

Next