Fővárosi Lapok, 1890. október (27. évfolyam, 270-300. szám)
1890-10-10 / 279. szám
lalkozott s összeköttetésben volt a tőzsdével, üzérekkel. Tudta a két úrról, hogy erőnek erejével az arany ifjúság közé tolakodnak s hogy ott számba vegyék őket, szeretik a fenegyerekeket adni. — Jó reggelt urak. Nem háborgatok? — Csak tessék közénk, — előzékenykedik Hopfen et comp. — Ide mellém, ha úgy tetszik, — kínálja székkel a Hönigschnabel cég. — Hogy tetszik lenni, urak ? — Szélcsend. Kinek van miből, az a tenger hullámaiban, kinek erre nem jutott, az itthon fürdik a saját rejtekében. — És a tőzsde ? — A külügyminiszter ismételve biztosítja a békét, — mondja a Hönigschnabel cég. — Csak olyan ez, mint az életbiztosítás. Annál sürgősebben biztosítanak, mennél közelebb várják az illető halálát. Próbálkozik, nehogy hátrább maradjon egy lófejjel, — élcelődik a Hopfenet. comp. is. — Rózsás kedvek van, szinte félek megrontani. Egy szívességre kérném fel. — Parancsoljon. — Komoly kérelmem volna. — Szóljon. — Nagy szolgálatot tehetnének nekem. — Hm! — Kissé kockáztatott dolog — kezdi Száraz, ki párbaj esetéből a büntető törvénykönyvvel való összeütközés miatt a segédeire származható kellemetlenségekre gondolt. A két jó úr összenézett. Hopfen et comp, az órára tekint. . — Bocsánat, talán nem olyan sürgős. Tiz az óra s nekem most halaszthatatlan dolgom van, — szabadkozik meghőkölve e bekezdéstől. — Feleded, hogy nekem is veled kell tartanom, — kap a kibúvón társa, oly mosolylyal, mintha valaki fülét húzzák s reá parancsolnak, hogy fütyüljön. — Röstellem, hogy nem állhatok épen jelenleg szolgálatjára. — Azt hiszem nem fogja rossz néven venni, de tetszik tudni, az üzlet — — De uraim, csak nem tagadják meg látatlanban, — igyekszik szavukba vágni Száraz. — Különben tessék majd más alkalommal adni elő a dolgot. — Úgy van, hiszen beszélhetünk még egyébkor is erről, ha majd a konstellációk — — Most azonban nem késhetem tovább. — Van szerencsénk magunkat ajánlani. (Folyt, köv.) Hogy lett Olsen konzervatív? (Norvég beszély.) Irta K. Winterhjelm. Olsen az elégületlenek közé tartozott s a radikál párttal szavazott, mi annyiban az ő szerencséje volt, a mennyiben a szavazási jog végett háztulajdonos iparkodott lenni s miután több évi szorgalmának gyümölcséből a ház árát lassan kint kifizetgette, nagyon jól folytak a dolgai. Gonosz nyelvek tudni akarták, hogy ő voltakép nem született rabulista s a »hatalom emberei«-vel szemben tanúsított elégületlensége onnan ered, hogy a saját helyzetével nem volt megelégedve, ama helyes öntudatban, hogy ő jobban is boldogulhatott volna. A ravasz, eleveneszű, éles nyelvű embert ugyanis, már az iskolában értelmes főnek tartották , de hát ő nagyon is korán meg akart házasodni, soha sem ment a vizsgálatra s kénytelen, volt tapasztalni, hogy valamennyi kartársa föléje emelkedett, míg ő a napnak hat órájában egy iskolánál rabszolgálatot teljesített. Fent, a klubban, a kártyaasztalnál minden este hiven megjelent s a politikai vitatkozások, melyekben mindig »solo«-t játszott, rendesen csöndesen végződtek, mígnem egyik pajtásunk nagyon fiatal korában miniszter lett. Eme naptól fogva szükségesnek látszott a politikát a kártyaasztaltól száműzni. Olsen különben nagyon vidám és igénytelen pajtás volt, kitűnő, egyenlő kedélyhangulattal, mely soha sem borult el, kivéve, ha valamiképen alkalma nyílt a »hatalom emberei«-ről, a »kotekák«-ról vagy a »magasabb körök«-ről beszélni. De ekkor is csak egy hirtelen fölvillanást lehetett látni a pápa szeme mögött, míg kissé madárszerű vonásai gúnyos jelleget öltöttek. Ha azonban ilyenkor valaki eléggé okos volt s a beszédet az ő háziasságára terelte át, csakhamar újra kiderült az arca. — Hát hiszen, ha az embernek felesége, gyermekei és kedélyes tűzhelye nem volnának, mit sem érne az élet ezen a világon, — kezdé ilyenkor rendesen. Aztán a legnagyobb dicsérettel emlékezett meg fiairól, ezekről az »ördöngős«, jó eszű gyermekekről, leányairól, eme »kedves teremtések«-ről s az anyjokról, »ki mindent tökéletesen végez s mindnyájunkat azokká tett, a mik vagyunk.« Ebben pedig igaza volt Olsennek, mert az ő felesége csakugyan ama megfoghatatlan lények közé tartozott, kik az egész házat a lelkiismeretükre veszik s mégis marad idejök mindenütt megjelenni, amint azt a társadalom megkívánja. Igazi rossz kedve ritkán volt Olsennek. Ez külsőleg abban nyilvánult, hogy kezeit nadrágzsebeibe merítve ült, a lábait kinyújtotta, kissé lesütötte a fejét s pápaszemét nagyon lenyomta az orrára, hogy könnyebben láthasson át a fölött. Olsen mindig első volt a klubban s ha mi őt a megszokott helyén az asztal mellett ülve találtuk, már tudtuk, hányat ütött az óra s őrizkedtünk őt ingerelni. Különben ő csak olyankor volt kedvetlen, mikor a választás ideje közelgett, de ilyenkor mindig. Valószínűleg a fölött töprengett, várjon a baloldal, melyhez ő tartozott, mikor jut valaha győzelemre, eddig ugyan még a reménynek egy szikrája sem mutatkozott. Egy szép nap azonban rendkívül elcsudálkoztam, mikor őt szemüvege fölött komoran pislogni láttam, amint a klubba a szokottnál korábban mentem. Pedig még csak félév múlva volt a községtanács választásának határideje. — Jó napot, Olsen. — Jó napot. — Nincs még itt senki ? — No, mivelhogy egyedül vagyunk, beszélnem kell veled. — Nos, szólj, mi a baj ? Úgy látszik nem vagy jó kedvedben. — Jó kedvemben? Az ördögnek meg ennek a nagyanyjának lehet jó kedve ! Hallgass meg! Azután egy kéziratcsomagot vont ki a szebéből. — Ezt én Antalnak a könyvtárcájában találtam. Mit szólsz ehhez ? Antal a legnagyobbik fia volt, tizenöt éves siheder, első az osztályában, Olsennek a kedvence, »aranyos fia«, balzsamos szelencé«-je. Szétbontottam a kéziratot s olvasni kezdtem, mig Olsen néha-néha valamit mormogott, nyilván elkeseredésében, nem találva szavakat a kellő kifejezésre. A következőket olvastam: »Ne nyerjenek-e a tanulók politikai szavazatjogot ? Mivelhogy egyesületünk e folyó évben pályadíjat tűzött ki eme kérdésre: »Mi a legfontosabb kívánság a jövőben az iskolára nézve ?« teljességgel nem kételkedem, hogy leghelyesebben felelhetünk meg eme kérdés szellőztetése által: »Nem illetné-e meg a tanulókat a politikai szavazatjog?« Minden uj eszme ellenmondásba ütközik eleinte- A hatalom emberei, kierőszakolt előjogaikat nem akarják a kezekből kiszalasztani. Darwin, akinek a műveit nagy érdeklődéssel olvastam, azt mondja, hogy ha új eszmék, új találmányok, új világnézetek jutnak napvilágra, eleinte kinevetik azokat s őrültségnek nyilvánítják; majd azt állítják, hogy azok a vallás ellen harcolnak, de Haza vágyott szüleihez, kikhez példás szeretet köti, a borsodi szép tájakra, melyeknek báját nem tudta feledni. Pár évi hirlapiroskodás után Miskolcra ment, a ref. középiskolába tanárnak. Tanítva ott a magyar és latin irodalmat, szerény tanári székén apostolkodhatott kedve szerint, erősítve tanítványainak magyar érzületét az önkényuralom germanizálási törekvéseivel szemben. Tanárnak is jeles volt, ki előadásával, és buzgalmával nagyon jól hatott növendékeire. És maga is folyvást tanult, hogy az eredeti nyelvek kulcsával jusson a francia és angol költészet kincstáraiba, remekműveken finomítsa ízlését s egyszersmind műfordításokkal is gazdagítsa irodalmunkat, így kapott később előkelő helyet a magyar Shakespeare műfordítói közt, s így kapjuk majd tőle nem sokára a magyar Burns kiadását. Midőn a közélet hosszú éjjele után virradni kezdett, az ő lantja is buzdító hangokat árasztott. Részt vett az 1860-diki Kazinczy-ünnepekben, 1861- ben a miskolci iskolában megalkotta a máig is fennálló »Kazinczy-önképző kör«-t s »Kazinczy Emlény« című kötetet is adott ki. Szorgalmasan munkálkodott a közszellem élesztésén ő is s művei visszatükrözik a változó korképét. A »Széchenyi-gyász« című munkája különösen élénk hatást tett. A központban egyre éledő irodalmi körök nagyrabecsülték s 1862-ben a Kisfaludy-Társaság, 1863-ban pedig az Akadémia választa meg tagjának. Ez utóbbi évben tartotta meg székfoglalóját a Kisfaludy-Társaság körében »A szép nyilvánulásairól« irt becses tartalmú széptudományi értekezésével. A fővárosi irodalmi intézeteknél emlékbeszédeivel is feltűnt. Két jó barátja emlékezetét ünnepli az ékesszólás hangján: 1865-ben a Kazinczy Gáborét, 1869- ben pedig a Tompa Mihályét. Általában szónoki tehetsége is kitűnő. Hol érzelmes, hol vidám köszöntő beszédeivel minden társaságot elbájol. Közszónoklatai egyszerűek, szabatosak, tartalmasak s nem egyszer lehetett volna országos képviselő ; de a szereplést ő kerüli, hiúság nem bántja; kötelességeit buzgón teljesíti, az irodalmi foglalkozás gyönyöre, de élni szűkebb körben szeret, s bár bizonyára örvend munkája elismerésének, a mai éljenzések valószínűleg zavarba ejtik szerény természetét, habár ép oly nyugodt természet, mint amilyen tiszta fej és meleg szív. Nem külső javak és összeköttetések, hanem ezeknél nagyobb és ritkább szerencse, tehetség és érdem szerezték meg számára az utat a tanári szerény széktől a megyei főjegyzőség díszes polcára az ország egyik leghíresebb magyar megyéjében. Nem ő kereste a tisztviselői állást, őt keresték fel a megye urai. Kérték, hogy mondjon le tanári állásáról s vegye kezébe a vármegye tollát. Megtette és azóta működésének java része a megyéé, egy századnegyed óta. Hűség és buzgalom jellemzik ez állásában, s ama ritka emberek közé tartozik, a kiknek annyi érdek harca közepett sem tud ellenségük lenni senki. A ki azzá válik egy perc izgatottságában, csakhamar megbánja. Úgy van teremve, hogy szeressék, s úgy él, hogy csak becsülni tudják.Természetéből ki van zárva minden bántó szenvedélyesség, s egyszersmind fogékony az élet örömei s a baráti körök vidámsága iránt. A hivataltól szabad óráit irodalmi foglalkozással vagy a vadászat kedvtelésével s kisebb baráti körök vidámságával tölti be s tud okosan és szépen élni. Hiányzik azonban neki az élet egy nagy áldása — a család; de e hiányt pótolja agg szüleinek szeretetével, kiket minden áldott vasárnap meglátogat Szentpéteren, továbbá a jó barátok körével, mely meleg rokonszenvvel veszi körül. Mint költőt nem kell jellemezni, mert ismerik. Két kötet Versgyűjteménye, mely 1880-ban jelent meg, igaz lelki képét adja, mert nála a költészet a saját bensejének tiszta tüköre. Nincs egy sora, mely : szenvelgés vagy pompázás volna. Örömét, fájdalmát mindig a legőszintébben fejezi ki s olykor gyászának oly hatásos kifejezést tud adni, mint az »Arany emlékezete« címen 1883-ban irt ódájában. Dalai a melancholia édes lágyhangú szülöttei. Ezért is tudtak rájok,mint a »Száraz ágon bús gerlice,« »Fehér galamb,« »Ha meghalok« kezdetűtekre, olyan vonzó és hamar elterjedő dallamokat írni. De hogy az örömnek is mily megkapó hangot tud adni, mutatja a többi közt »Szüreten« című költeménye. Hangja mindig poétái, nyelve zenei, tárgyai pedig egyszerűen eszményiek. Van benne valami horatiusi kedv és bölcseség. »Az ő vágya nem sziklára fészkel, Megelégszik kis bokor tövével.« Versköteteire pedig elmondhatjuk: »Változatos virágokkal Van megáldva az a kert.« A költő és ember ritkán olvad össze oly teljesen, mint Lévay Józsefben. Ezért is környezi oly sok tisztelet és szeretet. A zajt nem keresi, a rangot nem áhítja, a kitüntetéseket kerüli. De az arany toll kitüntetését mégsem kerülhette ki, bár midőn felajánlották neki, azt mondta rá: a kötelesség teljesítése nem érdem s így jutalmat nem is várhat értte senki, de elfogadja hálával, mert végre is az ünnep fénye végeredményében azokra esik vissza, akik azt tartják. Ez is kifejezi azt a nemes gondolkozású és költői szivű férfit, kiről elmondhatjuk a legszebbet, hogy t. i. minden izében emberi. Halmy Gyula, 2054