Fővárosi Lapok, 1890. november (27. évfolyam, 301-329. szám)
1890-11-01 / 301. szám
Szombat, 1890. november 1. 301. szám. Huszonheteik évfolyam, Szerkesztői iroda: j—— X _ __ Előfizetések Budapest, PjjjP BL «ilntugy mint sZ. i. emelet. §| ■ ( III fl KJS 1 B I fi UI 1 Iff Hirdetésekírr*.. £ UVÜttUOl JjürUJL Negyedévre .......................4 firt . Egyes szám 6 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY A küldendők! Halottak napján. Megértem ismét e napot! A hosszú évnek Egyetlen napját, melyet ünnepelhetek; Melyet a régi, szép családi kötelékben, Mint hajdan, jobb időkben, még megülhetek. Együtt vagyunk. Itt vannak mind kiket szerettem, S ünneplő csarnokom merő márvány s virág. Hasonló élet s halál ünneplő ruhája: Koszorúk, füzérek s tengernyi mécsvilág. Itt vannak mind, kiket szerettem s kik szerettek ; Itt van a hű barát, az otthon s tűzhelyem. Csak itt nem érzem pusztaságnak a világot, Itt nem vagyok sem egyedül, sem idegen. Én frigyre léptem az enyészet országával, — Hisz ölelő karom csak árnyakat ölel — S a benne porladozó hűséges szivekkel, Egész benső világomat ölelte fel. A síron túl, ki tudja, lesz-e viszontlátás ? Megismeri-e egymást két szerető lény ? A szikra rátalál-e a testvér-szikrára, Mely nélkül éj leszen az öröklétű fény ? Porodhoz kötve, oh Te legszerettebb árnyam, Te, kinek lelke és emléke egy velem, Elválhatatlanul mint szívem dobbanása — Fej fád körül összpontosul most életem. Enyém csak addig vagy, szived hevét mig érzem, Míg halhatatlan szellemed hozzám beszél, Míg ön emelte emlékoszlopod világol S rövid élted letűnt ábrándból regél. Tömjén gyanánt száll minden gondolatom hozzád, Szelid vonásu, bús mosolyú égi kép — S mint az örök keservnek s szeretetnek mécse : Ott ég szivem a sírodon, amig kiég. Wohl Janka. -----«*‚*ο*·■----- Faust éjszakája. — Elbeszélés. — Irta Munkácsy Kálmán. (Folytatás.) — Én meg azt hiszem, hogy azok közé, kik csak egyszer szeretnek, de a szerelmük tárgya csak egy herós vagy martyr, szóval csak egy félisten lehet, aki mindenben egy fejjel nagyobb, mint ők. Uralkodni született mindenki felett, de ez egynek fölöttük kell uralkodnia. Epen ellentéte a húgának. Hilda egy Salamirth királynő, akit csak egy Salamon tud megigézni. Erzsike valóságos Gretchen, modern toilettben, csupa illat, semmi tűz. Valóságos hamupipőke (nem csoda, ha otthon is olybá veszik), akinek a német regényekben nagyon szép szerepük szokott lenni, hanem a valódi életben csak statistáknak valók. A főispán bizonyára szívesebben adná őt Jenőnek, míg Hildát valami magas rangú parthienak szánta. Ez hozza a titulust, amaz a vitulust. — Például Wampersdorf Ottokár gróf?.. Mikor a főhadnagy quietált, megvette a bojtori birtokot, biztosra vettem, hogy a szomszédi viszony csakhamar családi viszonynyá fejlődik. De az eljegyzés még mindig késik. — Hildát bizony Ottokár barátom nem is fogja meghódítani, banális bon mot-jával, racscsolásával, kutyaprodukcióival és hihetetlen lovas bravourjai elfecsegésével. Összes chance-a az lehet előtte, hogy a nagybátyja halálával a »von und zu Berstein« hercegi cím és miniatűr hercegség vár reája.. És Hildácska nagyravágyó. — Önnek valóban éles megfigyelő tehetsége van, barátom. Sajnálom, hogy most nem hallgathatom tovább. A háziúr nővérét látom a verandán. Okvetlenül beszélnem kell vele. Megbocsát ugyebár, ha távozom. Igen kellemesen elcsevegtünk. A viszontlátásra !... Özvegy báró Gürthyné meghajtotta a fejét, fölvette a legyezőjét és elhagyta a gloriettet. Ederics báró is felkelt a kis kerti padról s üdvözölve a távozót, szivarra gyújtott. Majd reátámaszkodva a pavilion párkányzatára, kibámult az éjbe. A vadszőlővel befutott, vasszerkezetű gloriette, a terjedelmes park éjszaki részében, épen a magas rácskerítés mellett, kis domb tetején állott. Pompás kilátás nyílt belőle az egész kertre, dacára, hogy úgy el volt rejtve a szem elől, mint valami inkognitópáholy. Épen szemben vele, a túlsó részen emelkedett a régi stílben épült U-alakú kastély, melyhez innen hosszú gesztenyefasor vezetett. A mór tetőzet minden díszítménye sűrűen meg volt rakva világitó rám Már gimnazista voltam s a hichaec-hoc boldog magolási kora elfeledtette velem a gyermekkori emlékeket, mikor egy tavaszi nap verőfényes délelőttjén izzadtan s fáradtan tértem haza egy vásártéri sikerült lapdázás izgalmaiból, jóleső gyönyörrel gondolva a vasárnapi ebéd válogatott ételeire. S ahogy a piacsoron befordultam, egész csoportot találtam a házunk előtt, kik halkkal beszélgettek egymás között, mintha valami nagyon szomorú történt volna. Elfogódott szívvel értem közéjük s valami szorongó sejtelemtől gyötörten akartam házunk kapuján belépni, mikor a zsemlyés asszony, ki előttünk árult, kézen fogott s azt mondta a többieknek: »Ne ereszszük most föl ezt a szegény gyereket!« A kövér mészáros pedig, kinek házunkban volt a székje, megsimogatta arcomat kövér gyűrűs kezeivel s azt monda lassan: »Szegény árva, te.« S erre a bejárós szegény asszonyok, meg a két kosztos Fülöp gyerek nagy sírásban törtek ki s egyre azt ismételgették: »Szegény nagyságos asszony ! Istenem, de kár volt érte!« Elfúlva az izgalomtól, kábult fejjel szaladtam fel a lépcsőn s az előszobában öreg háziorvosunkkal találkoztam, ki a megyei physikusal s egy másik öreg úrral épen a kabátjaikat vették föl s fejüket szomorún ingatva ismételgették: »Késő volt már, nem segíthettünk!« Félénken a sarokba húzódva vártam meg, mig eltávoznak s aztán zajtalanul beléptem a nappali szobába. Első percben alig ismertem meg atyámat, ki meggörnyedve ült az asztal mellett, ölében tartva kis húgomat, ki karjaival átfonta nyakát s keservesen zokogott. Midőn atyám fölemelte a fejét s rám tekintett, azt láttam, mit még sohasem: sirt. Szótlanul oda vont magához s kimondhatlan gyöngédséggel ölelt meg, én meg elrejtve fejemet, keblén hallottam mint rázkódik néha össze a nagy fájdalomtól. Megmásokkal. Az ablakok kőszegélyein színes fénynyalábok égtek. A széles, oszlopos terrász kandelábereiben sok fénynyelv libegett. A terjedelmes virágszőnyeg közepén — a terrász előtt — a szökőkút kagylójából lomhán hullottak alá a márvány medencébe az ezüstös vízcseppek. A homokos utakon fel s alá kavargótt az egész vendégsereg. Majd csoportokra oszlottak, elvonultak egy-egy pavillonba, vagy pihenőt tartottak a buffett mellett. A szökőkút körül lassan öszszegyűlt az egész arisztokrata elem. Köztük volt már az özvegy bárónő is. A demokrácia szinte különvált sokféle kasztja szerint. Az egyenruhás inasok folyton jártak közöttük itallal, hűsítőkkel, szivarral. Változatos élénkség uralkodott az egész kertben. A báró teljesen elmerült az érdekes kép szemlélésébe. A Chodowiecki képei jutottak eszébe. Mintha egy múlt századbeli ünnepély folyna le a szeme előtt. A Vetteau-legyező, allenge paróka, térdharisnya, csattos cipő hiányzik ugyan a rococo éjszakából, hanem az emberek, a pompaszeretet, a kicsinyes hiúság, üres büszkeség most is ugyanaz. Az antik kép modern keretben. A szivarja már félig leégett s ő még mindég mozdulatlanul állott egy helyen. Egyszerre azonban felrezzent a gondolataiból. Valaki a vállára tette a kezét. Feltekintett s mosolyra vonult az ajka. — Nini, Kornél, te vagy itt? Ugyan a föld melyik zugából toppansz elém ? — Algírból pajtás, — mosolygott a megszólított, oly odavetőleg beszélve, mintha a szomszédos Indiáról volna szó. — Algírból bizony! — Majd szinte ingerülten folytatta: — Ah, Béla, micsoda nyomorúságos föld az. Fehér homoksivatag az egész. Pedig tudod, mennyire gyűlölöm a fehér színt is, meg a pusztát is. Akkor lássam újra, mikor a hátam közepét. S mennyi bajom volt a benszülött lányokkal. Már t. i. az arabs lányokkal és az oroszlányokkal. Amazok megkoppasztottak, emezek összesebeztek. Ravasz, erős macskafaj mind a kettő. Ráadásul egy kis maláriát is kaptam hazafelé a hajón. Erre fázom, ha visszagondolok az egész forró földövi expedícióra. De azért volt egy érdekes kalandom Constantineben: értettem, hogy valami végtelen szomorúnak kellett történni, s azt sem tudom, hogyan, megeredtek a könnyeim s zokogtam én is keservesen. S mikor ott láttam másnap feküdni anyámat, kinek egyetlenegy s legkedvesebb fiacskája voltam, a magasra vetett párnákon, viaszsárga arcával s örökre lehunyt szemeivel s midőn meglepve a fájdalomtól csókoltam jéghideg kezeit, megértettem a halált a maga iszonyú könyörtelenségében. S azóta ismét sok év múlt el. Hányan haltak el mellőlem, a kiket annyira szerettem s hányszor kívánkoztam és is utánuk! S mégis a halál kérlelhetlen bizonyossága mindig megdöbbentett, ha rá gondoltam, s a biztos vég, mely elől nincs menekvés, gyakran kétségbeejtett. Hiszen félni a haláltól nagyon is emberi s ez a félelem a lélek legmélyében gyökerezik s mindig megnyilatkozik, ha a halálra gondolunk. Ha néha úgy fölébredek éjjenként magányos szobámban, s körülvesz az éj titokzatos nyomasztó csöndje, a nagy némaságban, mit nem zavar egyéb, mint valami sejtelmes távoli zúgás, úgy érzem sokszor, mintha meg kellene halnom. S akkor előfog mindig valami névtelen, zsibbasztó szorongás, verítékfakasztó félelem valamely ismeretlentől és akkor irtózom ettől a föl nem fogható átmenésemtől a megsemmisülésbe, a bekövetkező enyészetnek megborzasztó biztosságától. S olyankor úgy örülök reggel az életnek! Oh, hogy megbecsülöm az áldott napfényt, a világosságot, a meleget, a körülöttem zsibongó, lüktető életet! Egy évvel ezelőtt nagy beteg voltam. A gyötrő lázak zsibbasztó eszméletlenségei között, ha néha öntudatra tértem, az aléltságig elgyöngülve azt hittem olykor, hogy az a halál már és akkor félni sem volt erőm. Hosszú lábbadozás után Gleichenbergbe A halál. Mikor még egészen gyermek voltam, alig tudtam ezt a fogalmat csak el is képzelni. Bár a dajkamesék regeszerű alakjai között mindig szerepelt a csontember ijesztő kaszájával, nekem ez az úr is olyan érthetetlen és föl nem fogható volt, mint akár Argyrus királyfi a maga tüzes táltosával. Sőt megvallom tetszett is egy kicsit, mert Évi dada határozottan kijelentette róla, hogy azt kaszálja le, akit akar. Egy kedves kis játszótársamra is emlékszem abból az időkből, a Szántó szomszédok Milikéjére, egy szőkefürtös aranyos kislányra, kinek Málcsi nevű babája volt, olyan, amelyik aludni is tudott. Ez a kis Milike egyszer megbetegedett s bárhogy erőlködtem is, hogy átmehessek hozzá, nem engedtek el hazulról. így hát csak titokban irigyeltem a szerencsés Milikét, aki olyan boldog, hogy beteg lehet, mert hiszen cukorban főtt dinnyét piskótával ehetni nem utolsó dolog s én is azt ehettem, mikor egyszer beteg voltam. De egy ködös őszi délután, mikor az Évi dada megsúgta nekem, hogy a kis Milike meghalt, nagy titokban kézen fogott és átvitt Szántóékhoz. S ott a félhomályos szobában a gyermekágy magasra vetett párnáin kis játszótársam feküdt, viaszsárga arccal s lehunyt szemekkel, mig hosszú vékony ujjai egymásba fonva tartottak egy kis zománcos keresztet. S abban a nyomasztó csöndben, melyet csak a rokonok halk sírása tört meg, valami zűrzavaros, kábító érzés lepett meg s bárhogy erőlködtem, nem bírtam a dolgot megérteni. Csak annyi bizonyos, hogy a csontember, kit az ágynál hiába iparkodtam fölfedezni, hitelét vesztette előttem s a kis Milike halvány arca belém oltotta az irtózást a halál fogalmától egész életemre. Mai számunk 10 oldalra terjed.