Fővárosi Lapok, 1890. november (27. évfolyam, 301-329. szám)

1890-11-01 / 301. szám

Báró Ederics mosolyogva közbevágott: — Hát te még mindig a régi vagy, pajtás! Kopaszodós, de nem okosodok Csak hű maradsz a »Münchausen« nevedhez. De a kalandot holnap me­séld el. Most mond meg inkább, mi hozott vissza ide Partosra ? — Micsoda ? Furcsa kérdés. Mi más, mint a szívem. — Oh, hát az itt maradt ? — Persze. Nem fért a bőröndömbe, hiába igye­keztem belegyömöszölni. Azt keresem most. Csak tudnám, hol találom meg. Te nagy psycholog vagy ugyan segíts a keresésben. — E szerint még mindig Scilla és Charypolis között lebegsz, szegény hajósom! Nem tudod elhatá­rozni magadat hol köss ki. — Nem én, pajtás. Úgy vagyok, mint a ballada asszonya, kinek a két fia közül az egyiket fel kellett áldoznia. Addig válogatott közöttük, míg belebolon­dult. Én sem tudok választani a két leány közül. Van egy hollandul telepítvényes ismerősöm, a­kivel két évvel ezelőtt Amsterdamban a Vondel-parkban ismerkedtem meg. Ugyanily helyzetben volt a jó em­ber, de végre praktikusan megoldta a problémát. — Ugyan hogyan ? — Egyik leányt sem vette el, hanem az anyju­kat. Fájdalom, én nem követhetem a példáját. — Ha csak Mimi tante-ot el nem veszed. Az úgyis olyan pótmama a házban és hozzá hajadon. — Brr, irtózom minden surrogáttól. De külön­ben is telivér kálvinista vagyok, Mimi tante meg valóságos élő Kempis Tamás. Még parfümnek is tömjén illatot használ. Semmi kedvem sincsen egy élő kulturháborút venni a nyakamra. Mondd inkább merre vannak a leányok ? — Ott ülnek a szökőkút mellett. Jávor és Tampersdorf van körülöttük. — Tehát még mindig a régi udvar. Tőlem meg lesz a trifolium újra. Aha, csakugyan látom az Er­zsike szőke fejét, amott meg a Hilda fehér ruháját. Legyetek üdvözölve angyalkáim! Te! A capri sziget narancsligeteiben, a velencei lagúnák között, Nizza örökzöld corzóján mindég ez az Erzsiké járt az eszemben. — Hát akkor »vivát Soroksár!« Meg van az igazi! — Az ám, de onnan Norvégiába mentem je­­gesmedvézni. S ott a felséges jéghegyeken, rengeteg hómezőkön, az éjszaki fény misztikus világában csak Hilda lebegett előttem, így van ez már két év óta. Télen Hildát imádom, nyáron Erzsiké lelkesít. Bi­zony úgy járok még, mint a mesebeli nénike. Nos nincs kedved kissé fecsegni a leánykákkal ? — Miért ne? Hiszen Afrikából jösz. Illik, hogy elefántod is legyen. — A vicc rossz, de az elhatározás helyes. Jejünk. A két férfiú elindult a fasorban a szökőkút felé, de az újonnan érkezett mindig elül járt vagy tíz lépéssel, az öreg báró alig bírta követni. — Mond csak, Ede, hát Erzsike még mindig úgy eszi a költőket, mint azelőtt ? Pedig hiszen költe­mény ő maga is. A Stedvitz Amaranthiának egy ér­zelmes strófája. Ha egy német tudós defineálná, bi­zonyosan »figura Marlittianá«-nak nevezné. Mintha csak ő állt volna modellnek a jó madame regényei­hez. Mennyire más ez a Hilda! Gitana jut eszembe, a szép spanyol leány, fekete haj, barna arc, tüzes sze­mek, fényesek, bársonyosak, mint a fekete cseresznye. És ajkak, tele vérrel, bíborral. Csak a spanyol tem­peramentum hiányzik ehhez az exterieurhoz, még pedig alaposan hiányzik. A Gitana csupa hús és vér, ez meg a leghidegebb márvány.­­ (Folyt, köv.) mentem s járva a hűs fenyveseket, nem kinzott s többé a halál fantomja. Csak egyszer. Forró júliusi délután langymeleg alkonyán tölgy és fenyőfáktól szegélyezett fasoron át jöttem le a Kis-Kogelról. Az alkonyi verőfény keresztül szűrődött a lombokon s tarka arabeszkeket rajzolt az ut porondjára. Ott lenn a völgy szinte fürödni látszott a nap utolsó sugaraiban s aranyos szárnyú bogarak ezrei röp­ködtek a fűszeres légben. Az egész vidék a maga dús zöldjében lehelni látszott az életet, mig alulról tisztán hallott fel az Angelus csengő szava. S a­hogy elmélázva haladtam odább, a tisztásnál, egy villa szabad terrasszán, szomorú, ide nem illő képet lát­tam. Csíkos vászonernyő árnyékában fiatal lány fe­küdt nyugágyon. Kiaszott sárga arcából csak lázban égő nagy szemei mutatták az életet, a­mint mereven fölbámultak az ég sötétkék azúrjára. Őszhajú fekete­ruhás hölgy hajolt föléje s igazított néha a vánkosán s a­hogy felém fordította arcát, láttam könnyeit fényleni mind a két szemében. Mikor melléjük értem, erős köhögés rázta meg a beteg leány vézna alakját. Siettem odább s k­laszin köd borult már a Schlacht mély útjára, hogy oda értem, de még akkor is s még ottan is hallani véltem azt a félelmes köhögést. Sokszor olvastam már, hogy a meghalás nem lehet fájdalmas. Hisz úgy sem ez ,mint inkább az is­meretlentől való félelem s a jövő élet vagy a végleges megsemmisülés kétségei gyötrik a lelket. Mert bár minden vallás dogmája jövő életről szól, a lélek, ez a szegény hánykolódó valami, nem képes magát meg­semmisülő testétől elvontan képzelni. A boncoló terem magányos csöndjében, mikor egyedül dolgozgattam valami fontos praeparatumon, gyakran elnézegettem a merev, mozdulatlan emberi hüvelyt, kifejezéstelen, megtört szemeivel, amint előt­tem feküdt a márvány asztalon. Ezek a fénytelen sze­mek néztek még csak pár órával ezelőtt is s ezek a fagyos, fakó ajkak beszéltek egykor az élet boldogsá­ Szabó Zsigmond. 2222 Martine. (Francia elbeszélés.) Irta Jules Mary. (Folytatás.) Gyönyörű tavaszi reggel volt s a vadvirágok illattal árasztották el a levegőt. A verőfény mérsé­kelve tűzött át a lombokon, melyek, megvilágítva a nap sugarai által, megannyi smaragdnak látszottak. Az ágakon még a harmat csillogott. Mikor Avit ama helyre ért, hol Martinenek visszatértekor végig kellett haladnia, Avit megállt és várakozott. A reggeli csöndben tökéletesen hallhatta a pa­ripa patáinak a dobogását. Martine csakhamar ismét megjelent. A vicomte,­ki egy bokor mögé rejtőzködött elébb, most elősie­tett egészen az útszélig. Avitnak eme gyors mozdulata megijesztette Albatrost, mely ágaskodni kezdett. Mikor a grófnő­nek sikerült a lovát lecsöndesíteni, Echevanne tisz­telettel közeledett felé, mint oly egyén, a ki valamit vétett s bocsánatot kell kérnie. A­mint őt Martine megpillantotta, elérzéke­­nyült, maga sem tudva miért. Hasonlított a tőrbe került, megrémült madárkához. Különben könnyen szabadulhatott volna ő Echevanne elől. Csak Albat­rost kellett volna sarkantyújával érinteni, hogy ez gázól. S én is, ki most élek és gondolkodom, ki nem kerülhetem szükség képem­ végemet s ép ily merev, mozdulatlan leszek elébb vagy utóbb. S mikor az élettelen izmokat az erek és idegek vékony fonatait tanulmányozgattam, okvetlenül eszembe jutott a kér­dés, hol van az az erő, mely ezeket az izmokat moz­gatta és a nedvkeringést föntartotta. S mikor ezt léleknek merem nevezni, ráfelel a tudomány, hogy az csak egy agyfunkció, mely megszűnik az organizmus szétbomlásakor. És mégis mikor ott állok a régi temető csen­des zugában, hol szomorú fűz árnyékozta s vad bo­rostyán borította sirkant alatt szegény anyám nyu­­goszik, valami titkos erő készt, hogy föltekintsek az égre, melynek sötétkék azúrjából mintha egy szerető arc mosolyogna le rám áldólag, a megdicsőülés örök fényében, tova száguldjon. De a leánykának eszébe sem ju­tott ez. — Tégre, — szólt a fiatal ember halkan, öröm­től sugárzó arccal.­­ Martine remegett. Tehát ez a fiatal ember, az ő egy hétig tartott fogsága óta sóvárgott volna a viszontlátásra s óhajtott vele találkozni? A vicomte végig nézett­­a fasorok közt s meg­győződvén, hogy Epetri sehol sem látható, a grófnő­höz fordult. — Megbocsátott nekem a grófnő ? — Ugyan miféle bűnt követett ön el? — Kegyed engem újabb vallomásra kényszerit. Nem én vagyok-e az, a ki miatt kegyednek lakolnia kellett ?.. Aztán az a levélke... az a levélke főleg... — Miféle levélke ? — Hát nem kapta meg ? — Nem tudom, mit akar ön mondani, — vi­­szontá a grófnő hidegen. Echevanne kissé közelebb ment a leánykához. Martina hanyagul eresztette a ló nyakára a kantárszárat, melyet most a vicomte megfogván, hév­vel csókolta meg azt a helyet, melyet a grófnő egy pillanattal előbb még kezével érintett. — Ön megkapta azt a levelet; lehetetlen, hogy kezébe ne jutott volna, ■— szólt a fiatal­ember szen­vedélyesen. — De mit sem akar erről tudni. Ez pe­dig annyit jelent, hogy engem büntetni akar. S igaza van. Oh, ha tudná, mennyire megbántam esztelen­­ségemet!.. s mily szerencsétlennek éreztem magamat, egy hét óta! A leányka lecsüggesztette fejét és hallgatott. — Hallom Epetrinek a hangját, — szólt az­tán. — Azt akarja ön, hogy észre vegye s engem újra büntessen atyám ? — Oh, dehogy . — sóhajtott föl az ifjú fájdal­masan. — Mielőtt azonban távozott, hirtelen megfogta a leányka kezét. — Minden reggel eljövök ide, — szólt halkan a vicomre. — Látja-e kegyed ezt a vadcseresznyefát, itt, jobb felől? Minden reggel letörök róla egy ga­­lyacskát, melyet a fán függve hagyok hátra. Ez arra emlékezteti majd, hogy itt valaki járt, a­kinek szük­sége van arra, hogy kegyed neki megbocsásson. Ama nap, a melyen kegyelmet nyerek, törjön le kegyed is egy ágacskát az övé mellett, s ő tudni fogja, hogy már mindent elfelejtett. Aztán hirtelen visszahúzódott a bokrok közé, a grófnő pedig folytatta útját.­­ A darab kezdetén látjuk Annát (G. Csillag­i Teréz asszony), ki a Barkosék egy falusi jószágán, a katonás Zsuzsi gazdasszony (Tizváriné) gondjai alatt nőtt fel. Pajkos, csintalan tréfákra hajló, most is a derék tiszteletes, az öreg Kenéz ref. lelkésznek (Új­házi) nem hagy addig békét, mig egy zsámolyt át nem ugrik öreg csontjaival. Szeszélyeivel gyötör egy fiatal poétát, Dér Pistát (Zilahi), ki holdkóros szerelmi verseket ír hozzá, sóhajtoz, szemét forgatja, a miért a leány »Pista kisasszony«-nak nevezi, sőt bohó kedvé­ben szerelmet vall neki, mint valami leánynak. Ha­nem ez a pajzán külső, ez a csúfolkodás érző szivet rejt. Anna szeret forrón, kitartással, de remény­telenül. Kálmán huszárhadnagy (Benedek) a szive választottja, de az könnyelmű kalandokban, röpke hódításokban leli kedvét. Ma ennek, holnap annak vall szerelmet és esküdözik örök hűséget a harma­diknak, ha az pillanatig jobban tetszik neki. Ennek, mondja szemébe Anna, bár mint fáj is kimondania:: »Huszárszerelem, hazug szerelem!« Kálmán unokaöcscse a két Barkósnak, kik már kétszer fizették ki minden adósságát és váltig emle­getik, bár nősülne meg a csélcsap katonatiszt. Kál­mán sietne eleget tenni ez óhajtásnak, különösen most, hogy a tátrafüredi terepgyakorlat alatt meglá­tott egy szőke, ábrándos és vagyonos leányt, a dán gyáros, Hupig leányát, Sárit (Tolnainé). Pár nap alatt meghóditá, maga is lángra lobbant iránta s mert az apa mint leány kér őt elutasitá, megszöktette a pityergő leánykát nagybátyjaihoz, kiknek kastélya a fürdő közelében van. De ott meglátja a gyönyörű hajadonná fejlett Annát, kinek szabad, szinte férfias modora sokkal jobban tetszik neki a Sárikáénál, a ki csak virágokat szeret szedni, verseket könyv nélkül megtanulni és rejtvényeket megfejteni. Szívesen föl­cserélné őket, de nem lehet. Itt egy kis kitérőt kell tennünk. A két Barkós felkutatta végre az énekesnőt, ki nekik a házhoz »Huszár szerelem.« (Vígjáték két felvonásban. Irta Murai Károly. Első előadása a nemzeti színházban október 31-én.) (LB.) »Huszárszerelem , hazug szerelem. Egy barkát sem ér.« Ez a filozófiája az új vígjáték ked­ves leányalakjának, Annának. Hogy mennyire van, vagy nincs igaza és milyen következtetést von le ma­gának belőle, azt fejti ki előttünk Murai két felvo­násban. De előbb tizennyolc évvel kell visszamennünk, a­mikor a két Barkós testvér (Gabányi és Szigeti Imre), még élvező, költekező világfi volt. Egy napon egy általuk imádott énekesnő kis csecsemőt küldött hozzájuk, neveljék fel, úgy sem idegenek tőle. A két gavallér nem kérdezte egymástól, mi igaz ebben, ha­nem mindegyik a másikat nézve titkon az apának, a leányt közös szeretettel tartották el és nevelték. Az énekesnőnek később nyoma veszett.

Next