Fővárosi Lapok, 1890. november (27. évfolyam, 301-329. szám)
1890-11-01 / 301. szám
Báró Ederics mosolyogva közbevágott: — Hát te még mindig a régi vagy, pajtás! Kopaszodós, de nem okosodok Csak hű maradsz a »Münchausen« nevedhez. De a kalandot holnap meséld el. Most mond meg inkább, mi hozott vissza ide Partosra ? — Micsoda ? Furcsa kérdés. Mi más, mint a szívem. — Oh, hát az itt maradt ? — Persze. Nem fért a bőröndömbe, hiába igyekeztem belegyömöszölni. Azt keresem most. Csak tudnám, hol találom meg. Te nagy psycholog vagy ugyan segíts a keresésben. — E szerint még mindig Scilla és Charypolis között lebegsz, szegény hajósom! Nem tudod elhatározni magadat hol köss ki. — Nem én, pajtás. Úgy vagyok, mint a ballada asszonya, kinek a két fia közül az egyiket fel kellett áldoznia. Addig válogatott közöttük, míg belebolondult. Én sem tudok választani a két leány közül. Van egy hollandul telepítvényes ismerősöm, akivel két évvel ezelőtt Amsterdamban a Vondel-parkban ismerkedtem meg. Ugyanily helyzetben volt a jó ember, de végre praktikusan megoldta a problémát. — Ugyan hogyan ? — Egyik leányt sem vette el, hanem az anyjukat. Fájdalom, én nem követhetem a példáját. — Ha csak Mimi tante-ot el nem veszed. Az úgyis olyan pótmama a házban és hozzá hajadon. — Brr, irtózom minden surrogáttól. De különben is telivér kálvinista vagyok, Mimi tante meg valóságos élő Kempis Tamás. Még parfümnek is tömjén illatot használ. Semmi kedvem sincsen egy élő kulturháborút venni a nyakamra. Mondd inkább merre vannak a leányok ? — Ott ülnek a szökőkút mellett. Jávor és Tampersdorf van körülöttük. — Tehát még mindig a régi udvar. Tőlem meg lesz a trifolium újra. Aha, csakugyan látom az Erzsike szőke fejét, amott meg a Hilda fehér ruháját. Legyetek üdvözölve angyalkáim! Te! A capri sziget narancsligeteiben, a velencei lagúnák között, Nizza örökzöld corzóján mindég ez az Erzsiké járt az eszemben. — Hát akkor »vivát Soroksár!« Meg van az igazi! — Az ám, de onnan Norvégiába mentem jegesmedvézni. S ott a felséges jéghegyeken, rengeteg hómezőkön, az éjszaki fény misztikus világában csak Hilda lebegett előttem, így van ez már két év óta. Télen Hildát imádom, nyáron Erzsiké lelkesít. Bizony úgy járok még, mint a mesebeli nénike. Nos nincs kedved kissé fecsegni a leánykákkal ? — Miért ne? Hiszen Afrikából jösz. Illik, hogy elefántod is legyen. — A vicc rossz, de az elhatározás helyes. Jejünk. A két férfiú elindult a fasorban a szökőkút felé, de az újonnan érkezett mindig elül járt vagy tíz lépéssel, az öreg báró alig bírta követni. — Mond csak, Ede, hát Erzsike még mindig úgy eszi a költőket, mint azelőtt ? Pedig hiszen költemény ő maga is. A Stedvitz Amaranthiának egy érzelmes strófája. Ha egy német tudós defineálná, bizonyosan »figura Marlittianá«-nak nevezné. Mintha csak ő állt volna modellnek a jó madame regényeihez. Mennyire más ez a Hilda! Gitana jut eszembe, a szép spanyol leány, fekete haj, barna arc, tüzes szemek, fényesek, bársonyosak, mint a fekete cseresznye. És ajkak, tele vérrel, bíborral. Csak a spanyol temperamentum hiányzik ehhez az exterieurhoz, még pedig alaposan hiányzik. A Gitana csupa hús és vér, ez meg a leghidegebb márvány. (Folyt, köv.) mentem s járva a hűs fenyveseket, nem kinzott s többé a halál fantomja. Csak egyszer. Forró júliusi délután langymeleg alkonyán tölgy és fenyőfáktól szegélyezett fasoron át jöttem le a Kis-Kogelról. Az alkonyi verőfény keresztül szűrődött a lombokon s tarka arabeszkeket rajzolt az ut porondjára. Ott lenn a völgy szinte fürödni látszott a nap utolsó sugaraiban s aranyos szárnyú bogarak ezrei röpködtek a fűszeres légben. Az egész vidék a maga dús zöldjében lehelni látszott az életet, mig alulról tisztán hallott fel az Angelus csengő szava. S ahogy elmélázva haladtam odább, a tisztásnál, egy villa szabad terrasszán, szomorú, ide nem illő képet láttam. Csíkos vászonernyő árnyékában fiatal lány feküdt nyugágyon. Kiaszott sárga arcából csak lázban égő nagy szemei mutatták az életet, amint mereven fölbámultak az ég sötétkék azúrjára. Őszhajú feketeruhás hölgy hajolt föléje s igazított néha a vánkosán s ahogy felém fordította arcát, láttam könnyeit fényleni mind a két szemében. Mikor melléjük értem, erős köhögés rázta meg a beteg leány vézna alakját. Siettem odább s klaszin köd borult már a Schlacht mély útjára, hogy oda értem, de még akkor is s még ottan is hallani véltem azt a félelmes köhögést. Sokszor olvastam már, hogy a meghalás nem lehet fájdalmas. Hisz úgy sem ez ,mint inkább az ismeretlentől való félelem s a jövő élet vagy a végleges megsemmisülés kétségei gyötrik a lelket. Mert bár minden vallás dogmája jövő életről szól, a lélek, ez a szegény hánykolódó valami, nem képes magát megsemmisülő testétől elvontan képzelni. A boncoló terem magányos csöndjében, mikor egyedül dolgozgattam valami fontos praeparatumon, gyakran elnézegettem a merev, mozdulatlan emberi hüvelyt, kifejezéstelen, megtört szemeivel, amint előttem feküdt a márvány asztalon. Ezek a fénytelen szemek néztek még csak pár órával ezelőtt is s ezek a fagyos, fakó ajkak beszéltek egykor az élet boldogsá Szabó Zsigmond. 2222 Martine. (Francia elbeszélés.) Irta Jules Mary. (Folytatás.) Gyönyörű tavaszi reggel volt s a vadvirágok illattal árasztották el a levegőt. A verőfény mérsékelve tűzött át a lombokon, melyek, megvilágítva a nap sugarai által, megannyi smaragdnak látszottak. Az ágakon még a harmat csillogott. Mikor Avit ama helyre ért, hol Martinenek visszatértekor végig kellett haladnia, Avit megállt és várakozott. A reggeli csöndben tökéletesen hallhatta a paripa patáinak a dobogását. Martine csakhamar ismét megjelent. A vicomte,ki egy bokor mögé rejtőzködött elébb, most elősietett egészen az útszélig. Avitnak eme gyors mozdulata megijesztette Albatrost, mely ágaskodni kezdett. Mikor a grófnőnek sikerült a lovát lecsöndesíteni, Echevanne tisztelettel közeledett felé, mint oly egyén, a ki valamit vétett s bocsánatot kell kérnie. Amint őt Martine megpillantotta, elérzékenyült, maga sem tudva miért. Hasonlított a tőrbe került, megrémült madárkához. Különben könnyen szabadulhatott volna ő Echevanne elől. Csak Albatrost kellett volna sarkantyújával érinteni, hogy ez gázól. S én is, ki most élek és gondolkodom, ki nem kerülhetem szükség képem végemet s ép ily merev, mozdulatlan leszek elébb vagy utóbb. S mikor az élettelen izmokat az erek és idegek vékony fonatait tanulmányozgattam, okvetlenül eszembe jutott a kérdés, hol van az az erő, mely ezeket az izmokat mozgatta és a nedvkeringést föntartotta. S mikor ezt léleknek merem nevezni, ráfelel a tudomány, hogy az csak egy agyfunkció, mely megszűnik az organizmus szétbomlásakor. És mégis mikor ott állok a régi temető csendes zugában, hol szomorú fűz árnyékozta s vad borostyán borította sirkant alatt szegény anyám nyugoszik, valami titkos erő készt, hogy föltekintsek az égre, melynek sötétkék azúrjából mintha egy szerető arc mosolyogna le rám áldólag, a megdicsőülés örök fényében, tova száguldjon. De a leánykának eszébe sem jutott ez. — Tégre, — szólt a fiatal ember halkan, örömtől sugárzó arccal. Martine remegett. Tehát ez a fiatal ember, az ő egy hétig tartott fogsága óta sóvárgott volna a viszontlátásra s óhajtott vele találkozni? A vicomte végig nézetta fasorok közt s meggyőződvén, hogy Epetri sehol sem látható, a grófnőhöz fordult. — Megbocsátott nekem a grófnő ? — Ugyan miféle bűnt követett ön el? — Kegyed engem újabb vallomásra kényszerit. Nem én vagyok-e az, a ki miatt kegyednek lakolnia kellett ?.. Aztán az a levélke... az a levélke főleg... — Miféle levélke ? — Hát nem kapta meg ? — Nem tudom, mit akar ön mondani, — viszontá a grófnő hidegen. Echevanne kissé közelebb ment a leánykához. Martina hanyagul eresztette a ló nyakára a kantárszárat, melyet most a vicomte megfogván, hévvel csókolta meg azt a helyet, melyet a grófnő egy pillanattal előbb még kezével érintett. — Ön megkapta azt a levelet; lehetetlen, hogy kezébe ne jutott volna, ■— szólt a fiatalember szenvedélyesen. — De mit sem akar erről tudni. Ez pedig annyit jelent, hogy engem büntetni akar. S igaza van. Oh, ha tudná, mennyire megbántam esztelenségemet!.. s mily szerencsétlennek éreztem magamat, egy hét óta! A leányka lecsüggesztette fejét és hallgatott. — Hallom Epetrinek a hangját, — szólt aztán. — Azt akarja ön, hogy észre vegye s engem újra büntessen atyám ? — Oh, dehogy . — sóhajtott föl az ifjú fájdalmasan. — Mielőtt azonban távozott, hirtelen megfogta a leányka kezét. — Minden reggel eljövök ide, — szólt halkan a vicomre. — Látja-e kegyed ezt a vadcseresznyefát, itt, jobb felől? Minden reggel letörök róla egy galyacskát, melyet a fán függve hagyok hátra. Ez arra emlékezteti majd, hogy itt valaki járt, akinek szüksége van arra, hogy kegyed neki megbocsásson. Ama nap, a melyen kegyelmet nyerek, törjön le kegyed is egy ágacskát az övé mellett, s ő tudni fogja, hogy már mindent elfelejtett. Aztán hirtelen visszahúzódott a bokrok közé, a grófnő pedig folytatta útját. A darab kezdetén látjuk Annát (G. Csillagi Teréz asszony), ki a Barkosék egy falusi jószágán, a katonás Zsuzsi gazdasszony (Tizváriné) gondjai alatt nőtt fel. Pajkos, csintalan tréfákra hajló, most is a derék tiszteletes, az öreg Kenéz ref. lelkésznek (Újházi) nem hagy addig békét, mig egy zsámolyt át nem ugrik öreg csontjaival. Szeszélyeivel gyötör egy fiatal poétát, Dér Pistát (Zilahi), ki holdkóros szerelmi verseket ír hozzá, sóhajtoz, szemét forgatja, a miért a leány »Pista kisasszony«-nak nevezi, sőt bohó kedvében szerelmet vall neki, mint valami leánynak. Hanem ez a pajzán külső, ez a csúfolkodás érző szivet rejt. Anna szeret forrón, kitartással, de reménytelenül. Kálmán huszárhadnagy (Benedek) a szive választottja, de az könnyelmű kalandokban, röpke hódításokban leli kedvét. Ma ennek, holnap annak vall szerelmet és esküdözik örök hűséget a harmadiknak, ha az pillanatig jobban tetszik neki. Ennek, mondja szemébe Anna, bár mint fáj is kimondania:: »Huszárszerelem, hazug szerelem!« Kálmán unokaöcscse a két Barkósnak, kik már kétszer fizették ki minden adósságát és váltig emlegetik, bár nősülne meg a csélcsap katonatiszt. Kálmán sietne eleget tenni ez óhajtásnak, különösen most, hogy a tátrafüredi terepgyakorlat alatt meglátott egy szőke, ábrándos és vagyonos leányt, a dán gyáros, Hupig leányát, Sárit (Tolnainé). Pár nap alatt meghóditá, maga is lángra lobbant iránta s mert az apa mint leány kér őt elutasitá, megszöktette a pityergő leánykát nagybátyjaihoz, kiknek kastélya a fürdő közelében van. De ott meglátja a gyönyörű hajadonná fejlett Annát, kinek szabad, szinte férfias modora sokkal jobban tetszik neki a Sárikáénál, a ki csak virágokat szeret szedni, verseket könyv nélkül megtanulni és rejtvényeket megfejteni. Szívesen fölcserélné őket, de nem lehet. Itt egy kis kitérőt kell tennünk. A két Barkós felkutatta végre az énekesnőt, ki nekik a házhoz »Huszár szerelem.« (Vígjáték két felvonásban. Irta Murai Károly. Első előadása a nemzeti színházban október 31-én.) (LB.) »Huszárszerelem , hazug szerelem. Egy barkát sem ér.« Ez a filozófiája az új vígjáték kedves leányalakjának, Annának. Hogy mennyire van, vagy nincs igaza és milyen következtetést von le magának belőle, azt fejti ki előttünk Murai két felvonásban. De előbb tizennyolc évvel kell visszamennünk, amikor a két Barkós testvér (Gabányi és Szigeti Imre), még élvező, költekező világfi volt. Egy napon egy általuk imádott énekesnő kis csecsemőt küldött hozzájuk, neveljék fel, úgy sem idegenek tőle. A két gavallér nem kérdezte egymástól, mi igaz ebben, hanem mindegyik a másikat nézve titkon az apának, a leányt közös szeretettel tartották el és nevelték. Az énekesnőnek később nyoma veszett.