Fővárosi Lapok, 1890. december (27. évfolyam, 330-358. szám)
1890-12-01 / 330. szám
■■■■ ment s pár pillanat múlva már újra visszatért, kezében kalitkával, melyben egy csíz volt. — Ejb, hát a madárkát is magaddal viszed ? — Magammal, mert nagyon unatkoznék itt. Aztán, letéve a kalitkát, anyjához közeledett. — Oh, mamám ! kérlek, jer velünk, menjünk valamennyien együtt, meglátod, mily boldogok leszünk ; a papa nagyon fog örülni, ha téged magammal viszlek s én oly büszke leszek ! Jer velünk; én nagyon szeretlek. — Nem mehetek. — Ha ma nem jöhetsz, jöjj holnap. — Mit sem ígérhetek meg. — Hátha megkérem a papát, hogy jöjjön hozzád s beszéljen rá ? — Búcsúzzunk el egymástól, mivel te minden áron el akarsz utazni. — De csak holnapig búcsúzzunk, midőn újra ölelhetlek. Várni fogunk egész nap. Mihelyt fölkelek, tüstént kimegyek a tóhoz, lesni, mikor érkezel meg. Messziről rád fogok ismerni, nekem igen jó szemem van. Igyekezzél, hogy villásreggelire megérkezhessél, de ha ekkor nem lehet, legalább ebédre. S kezébe véve Gabriella a kalitkát: — Ölelj meg még egyszer! — szólt. Miután az ajtót betéve maga után, a szalonba lépett, atyjához futott s halkan mondta: — Azt hiszem, a mama velünk utazik! — Még ma ? — Nem , de holnap. — Megígérte ezt neked ? — Nem ígérte, de azt sem mondta, hogy nem jó. — Mondhatta volna-e ő, hogy nem ? — Természetesen, —s ha nem mondta, jele, hogy szeretne velünk jönni, ő meglepetést fog nekünk szerezni; fogadni mernék, hogy már villásreggelire megérkezik. Ugye várni fogjuk őt? — Mindenesetre, édes kicsikém. A leányka a kalitkára mutatva, igy szólt: — A madaramat is magammal viszem. V. A gróf átlátta, hogy Gabriellának szórakozásra van szüksége s igy legjobb lesz, ha lelkét foglalkoztatja. Mikor az őket Cadenabbiába szállító bárkába szálltak, az apa azt mondta leányának, hogy ő most van először ezen a vidéken s igy Gabriella, ki ezt jól ismeri, adja ki az utasításait. — Légy te a kalauzom, — szólt a gróf. — Jól van, papa. S egész komolyan adta ki rendeleteit a hajóslegényeknek. Aztán, mig átkeltek a tavon, mutogatta és megnevezte a leányka a falvakat és nyaralókat, melyek a partok mellett láthatók voltak. A vendéglőbe érkezve, ő választott ki két szobát, kilátással a tóra. Mikor a vendéglő cselédsége egyedül hagyta őket, Gabriella az ablakhoz ment. — Nézd, papa, — szólt. — Bellagio épen szemközt fekszik, amott látszik a Grande-Bretagne vendéglő ; holnap reggel lesni fogom mindazokat a bárkákat, melyek onnan kiindulnak; ha a mama valamelyiken lesz, biztositsak arról, hogy már messziről ráismerek. Majd rábizta a gróf Gabriellára, hogy határozza el, hol ebédeljenek. A gróf a table d'hote-ot indítványozta, de a leányka abban állapodott meg, hogy a tó partján terítsenek föl a számukra. — A table d’hote nagyon mulatságos, ha nincs egymással beszélni valónk; de nekünk annyi minden elmondani valónk van, mióta egymástól távol éltünk; de, különben is mindig szerettem szabad levegőn ebédelni, a fák alatt, gyertyafény mellett, melyet üveggömb véd a szellőtől. A mama sohasem akart künt ebédelni. — Nos, ebédeljünk hát künt, a fák alatt, gyertyafénynél ; ha kell, várakozhatunk. Egy ragyabura-bokor mellett terítették meg az asztalt, közvetlen a tó partján. A menü-t is a leányka állapította meg. — Ma agonit kell enned, — mondta. — Mi az az agonit ? — A tó apró halaiból készítik ezt; nem nagyon jó étel, de mindenkinek meg kell ezt ízlelni. — Hát együnk agoni. Ebéd után bárkát béreltek ki, hogy a tavon egy kis sétát tegyenek. — Minthogy te oly nagyon szeretsz a tavon időzni, — szólt a gróf, — most betelhetik a kívánságod ; csak akkor térünk vissza, a mikor akarod. A vendéglő terraszáról láthatták, a mint a nyugvó nap a lejtőket és hegygerinceket megaranyozta ; a mint az ég halványodott s csakhamar szürke szint öltött. Most az elsötétült égen kigyúltak a csillagok. A nyugodt tó sötét tökörhöz hasonlított. A tó partjain sárga pontok csillantak meg, melyeket a vendéglők és nyaralók kivilágított ablakai képeztek. Apa és leány a bárka hátsó részében ülve egymás mellett, keveset beszéltek. Gabriellának a csevegő kedve elmúlt, hallgatták az evezőcsapás okozta zajt s időről-időre mosolyogva pillantottak egymásra. Mikor az éji jég hűvösödni kezdett, a leányka fölpillantott az atyjára. — Ne térjünk-e már vissza? — kérdezte. — Te rendelkezel, álmos vagy már ? — Kissé. — Nos, akkor térjünk vissza. — S ha szeretnék is lefeküdni, nem épen azért szeretnék, hogy aludjam. — Hát miért ? — Azért, hogy te fektess engem le, mint akkor, midőn még kicsiny voltam. Oly rég óta nem fektetett le engem senki. És én magam is igen jól le tudok vetkőzni. Meg kellett azt tanulnom, mert Banny, miután fölvitt a szobámba, bezárt, hogy ő még sétálhasson s magamra hagyott. Úgy segítettem aztán magamon, ahogy tudtam. Mily örömet okozott volna az nekem, ha te, ágyamhoz jőve, megnéztél és megöleltél volna. Egykor azt mondtad nekem: »Aludjál jól, kis lányom s föl ne ébredj reggelig.« — s én engedelmeskedtem. Ha ma este ezt mondod nekem, szintén szót fogadok. A gróf nemcsak megszemlélte leányát ágyában, hanem le is vetkőztette, ennek nagy mulatságára, kinevetve tett megjegyzést a férfiak ügyetlensége fölött, kik teljesen járatlanok egy kis leány toilettejének a titkaiban. Különben, nagyon jól esett Gabriellának, hogy van valaki, a ki vele foglalkozik s e közben meg-megölelte atyját. Mikor a gyermek lefeküdt, a gróf leült ágya mellé s Gabriella, kinyújtva karját, ismét hévvel kulcsolta át atyjának a nyakát. — így szeretnék én mindig elaludni, — szólt a leányka. — így nagyon hamar elzsibbadna a karod. — Oh, nem , inkább te unnád ezt meg, de ha nincs terhedve, maradj még egy pillanatig ebben a helyzetben. — Amint akarod. — Te már tudod, papa, mit kell nekem ilyenkor mondanod, ugye ? — Aludjál jól, kis leány! A gyermeknek a karja csakhamar lehanyatlott atyjának a válláról, lélekzetvétele csöndesebb és egyenletesebb lett, az álom boldogságában lepte őt meg. A gyermek mosolygó ajkkal aludt el, teljes bizalommal várva a következő napot. (Vége köv.) vén unokatestvérüket, aki tavaly náluk volt. Milyen ! kiállhatatlan volt ez az ember! Az egész idő alatt boszankodtam miatta. — És ezért lőtted meg! Az ördögbe! Ez jól csinálja! — De mikor az a barom közveszélyes volt! Képzeljétek, mániája volt mindenkit megszerezni, de vadat sohasem lőtt! Végre egy nap engemet is háromszor szerezett meg — figyelmeztetem, persze igen udvariasan, sőt szívélyesen, azt mondom: »Uram, figyeljen rám, ha ön még egyszer rám puskáz, én is visszalövök, mert amint beláthatja: igazságos, hogy mindenkire rá kerüljön a sor!« Ő rám néz, ostobán nevet és azt kérdi: bizonyos vagyok-e benne, hogy megsebezett ? Szerettem volna megfojtani. Negyedóra múlva megint egy sörétet kapok a lábamba, igazi sörétet, mely jó mélyen behatolt... Felnézek s ott látom azt a hülyét, tőlem elég messze, amint nézegeti hogyan fut a nyúl, melyet elhibázott. Én odakiáltok: »Uram, forduljon meg!« Erre a tenyerével tölcsért formál a füle körül s azt feleli: »Mit mondott?« Én ismételtem a felszólítást, de ő nem mozdul, ekkor én magamon kívül rá lövök, a mint szembe állt. — Oh! — Ez nagyon boszantotta Kedáékat. Ennyi az egész! -- A manóba. Én felfogom! — Persze, mivel örökölni fognak ettől a nagybácsitól ! — Akkor meg kellett volna ölnöd s bizonyára elbájolod őket. — Valószínűleg, de csak megcsiklandoztam egy kicsit, ő pedig dühösen távozott, azt mondván, hogy sohasem teszi be többé házukba a lábát. — Szárnyasokra igen szép vadászatok vannak Redáéknál, de futó vadjuk nincs. — Futó vad nincs ? Hát a vadkan ? — A vadkan nem számít! — Milyen istenkáromlás! Én mindig legjobban mulatok vadkan vadászaton. Talán a tengeri nyúl után mégis csak ez jön. — A kettőnek semmi köze egymáshoz! — Én nem mondom, hogy van közük, de az szent igaz, hogy mind a kettő igen mulatságos. — Vadkanra csak lesből szeretek vadászni, éjjel. — Eh! Ismerem én ezt a mulatságot. Sohasem jönnek. Kitűnő orruk van. Több mint egy kilométernyire elkerüli az embert. — Oh, több mint egy kilométernyire minő túlzás ez . Mért nem mindjárt egy mérföldnyire ? — Én meg ellenkezőleg azt állítom, hogy a vadkan úgyszólván keresi a vadászt a lesen, oda jönnek, megnézik, sőt meg is szagolják. — Ez már igazán pompás! Hogy elhigyjétek a mit mondtam, elbeszélem, mi történt velem tavaly.Meglátjátok,milyen hihetetlen. — Azon nem csodálkozom, mert te veled mindig hihetetlen dolgok történnek. — Múlt télen V-ék hívtak meg vadkanlesre, náluk voltam falun. Én persze visszautasítom, mert reggel két órakor kellett volna fölkelni, vagyis inkább le se feküdni, pedig nagyon hideg volt. De a szép V-né nagyon nógatott. Jöjjön el, meglátja, milyen érdekes? Nagy lyukakba bújunk el stb. stb. »De iszonyú hideg lehet azokban a nagy lyukakban!« »Legkevésbbé sem ! Pokrócok és plaidek alatt összebújunk.« A kilátás, hogy pokrócok alatt összebújhatunk, a szép V-nével rögtöni elhatározásra birt és reggeli egy órakor elindultunk az erdőbe. Sötét éj volt és rémítő hideg. A szél süvöltött. — Hagyd el kérlek, a leírásokat. — Nagy síkságra érünk az erdő hosszában, ez a síkság tele volt burgonyával, úgy látszik, hogy e rettentő állat szereti a burgonyát. Elhelyezkedtünk két nagy lyukba, melyek egy méter mélyek és két méter szélesek voltak. Én teljes erőmből igyekszem egy lyukba kerülni V.névét. De persze egy rossz lyukba tesznek az öreg Z.-vel s a, kis G.-vel, míg V.-né a szomszéd lyukba kerül. Érintkezésről így természetesen szó sem lehet! Egy perc múlva beszélgetni akarok, elcsitítanak. »Pszt! Csöndesen! Hova gondol! — Akkor nem jönnek.« Szivarra akarok gyújtani, hogy fölmelegedjek, de ennek is ellenszegülnek. Belefáradva a küzdelmekbe, elalszom és V.-néről álmodom, ki ez éjjel szebb volt, mint valaha, amint előttem állt az indulás pillanatában, óriási prémes bundájába burkolva. Mennyi ideig alvék — , — Oh, »alvék!« —.. .azt nem tudom, de hirtelen fölébredtem valami súlyos test zuhanására, mely rám esett. Kinyújtom a karomat s egy vastag bundához nyúlok. Milyen szerencse! A szép V.-né látogatta meg álmaimat. Átöleltem karjaimmal s gyöngéden keblemre öleltem, de milyen nehéz volt, istenem! Az öreg Z. kiáltására talpra ugrom, kis G. gyufát nyújt s én rémülettel veszem észre a vadkant, egy iszonyú vadkant, mely negyediknek szállásolta be magát a lyukba. — Te nagyon tóditasz! — Tóditok? Kérdezd meg az öreg Z—t, hogy nem igaz-e ? — De minthogy ő meghalt. — Akkor hát a kis G—t!« — A ki Senegalban, valami kis helyen állomásfőnök. . .Oh, te nagyon ravasz vagy, mikor adomáidban a társak megválasztásáról van szó! — Én meg még ennél is érdekesebbet láttam... És igy megy ez két óra hosszat, mialatt a hölgyek a szalonban sajnálják az urak társalgását. — 2448 —