Fővárosi Lapok, 1890. december (27. évfolyam, 330-358. szám)

1890-12-01 / 330. szám

■■■■ ment s pár pillanat múlva már újra visszatért, kezé­ben kalitkával, melyben egy csíz volt. — Ejb, hát a madárkát is magaddal viszed ? — Magammal, mert nagyon unatkoznék itt. Aztán, letéve a kalitkát, anyjához közeledett. — Oh, mamám ! kérlek, jer velünk, menjünk valamennyien együtt, meglátod, mily boldogok le­szünk ; a papa nagyon fog örülni, ha téged magam­mal viszlek s én oly büszke leszek ! Jer velünk; én nagyon szeretlek. — Nem mehetek. — Ha ma nem jöhetsz, jöjj holnap. — Mit sem ígérhetek meg. — Hátha megkérem a papát, hogy jöjjön hoz­zád s beszéljen rá ? — Búcsúzzunk el egymástól, mivel te minden áron el akarsz utazni. — De csak holnapig búcsúzzunk, midő­n újra ölelhetlek. Várni fogunk egész nap. Mihelyt fölkelek, tüstént kimegyek a tóhoz, lesni, mikor érkezel meg. Messziről rád fogok ismerni, nekem igen jó szemem van. Igyekezzél, hogy villásreggelire megérkezhessél, de ha ekkor nem lehet, legalább ebédre. S kezébe véve Gabriella a kalitkát: — Ölelj meg még egyszer! — szólt. Miután az ajtót betéve maga után, a szalonba lépett, atyjához futott s halkan mondta: — Azt hiszem, a mama velünk utazik! — Még ma ? — Nem , de holnap. — Megígérte ezt neked ? — Nem ígérte, de azt sem mondta, hogy nem jó. — Mondhatta volna-e ő, hogy nem ? — Természetesen, —­s ha nem mondta, jele, hogy szeretne velünk jönni, ő meglepetést fog ne­künk szerezni; fogadni mernék, hogy már villásreg­gelire megérkezik. Ugy­e várni fogjuk őt? — Mindenesetre, édes kicsikém. A leányka a kalitkára mutatva, igy szólt: — A madaramat is magammal viszem. V. A gróf átlátta, hogy Gabriellának szórakozásra van szüksége s igy legjobb lesz, ha lelkét foglal­koztatja. Mikor az őket Cadenabbiába szállító bárkába szálltak, az apa azt mondta leányának, hogy ő most van először ezen a vidéken s igy Gabriella, ki ezt jól ismeri, adja ki az utasításait. — Légy te a kalauzom, — szólt a gróf. — Jól van, papa. S egész komolyan adta ki rendeleteit a hajós­legényeknek. Aztán, mig átkeltek a tavon, mutogatta és megnevezte a leányka a falvakat és nyaralókat, me­lyek a partok mellett láthatók voltak. A vendéglőbe érkezve, ő választott ki két szo­bát, kilátással a tóra. Mikor a vendéglő cselédsége egyedül hagyta őket, Gabriella az ablakhoz ment. — Nézd, papa, — szólt. — Bellagio épen szemközt fekszik, amott látszik a Grande-Bretagne vendéglő ; holnap reggel lesni fogom mindazokat a bárkákat, melyek onnan kiindulnak; ha a mama va­lamelyiken lesz, biztositsak arról, hogy már messzi­ről ráismerek. Majd rábizta a gróf Gabriellára, hogy hatá­rozza el, hol ebédeljenek. A gróf a table d'hote-ot in­dítványozta, de a leányka abban állapodott meg, hogy a tó partján terítsenek föl a számukra. — A table d’hote nagyon mulatságos, ha nincs egymással beszélni valónk; de nekünk annyi minden elmondani valónk van, mióta egymástól távol éltünk; de, különben is mindig szerettem szabad levegőn ebédelni, a fák alatt, gyertyafény mellett, melyet üveggömb véd a szellőtől. A mama sohasem akart künt ebédelni. — Nos, ebédeljünk hát künt, a fák alatt, gyer­tyafénynél ; ha kell, várakozhatunk. Egy ragyabura-bokor mellett terítették meg az asztalt, közvetlen a tó partján. A menü-t is a leányka állapította meg. — Ma agonit kell enned, — mondta. — Mi az az agonit ? — A tó apró halaiból készítik ezt; nem na­gyon jó étel, de mindenkinek meg kell ezt ízlelni. — Hát együnk agoni. Ebéd után bárkát béreltek ki, hogy a tavon egy kis sétát tegyenek. — Minthogy te oly nagyon szeretsz a tavon időzni, — szólt a gróf, — most betelhetik a kíván­ságod ; csak akkor térünk vissza, a mikor akarod. A vendéglő terraszáról láthatták, a mint a nyugvó nap a lejtőket és hegygerinceket megara­nyozta ; a mint az ég halványodott s csakhamar szür­ke szint öltött. Most az elsötétült égen kigyúltak a csillagok. A nyugodt tó sötét tökörhöz hasonlított. A tó partjain sárga pontok csillantak meg, melyeket a vendéglők és nyaralók kivilágított ablakai ké­peztek. Apa és leány a bárka hátsó részében ülve egy­más mellett, keveset beszéltek. Gabriellának a cse­vegő kedve elmúlt, hallgatták az evezőcsapás okozta zajt s időről-időre mosolyogva pillantottak egy­másra. Mikor az éji jég hűvösödni kezdett, a leányka fölpillantott az atyjára. — Ne térjünk-e már vissza? — kérdezte. — Te rendelkezel, álmos vagy már ? — Kissé. — Nos, akkor térjünk vissza. — S ha szeretnék is lefeküdni, nem épen azért szeretnék, hogy aludjam. — Hát miért ? — Azért, hogy te fektess engem le, mint ak­kor, midőn még kicsiny voltam. Oly rég óta nem fek­tetett le engem senki. És én magam is igen jól le tu­dok vetkőzni. Meg kellett azt tanulnom, mert Banny, miután fölvitt a szobámba, bezárt, hogy ő még sétál­hasson s magamra hagyott. Úgy segítettem aztán magamon, ahogy tudtam. Mily örömet okozott volna az nekem, ha te, ágyamhoz jőve, megnéztél és meg­öleltél volna. Egykor azt mondtad nekem: »Aludjál jól, kis lányom s föl ne ébredj reggelig.« — s én en­gedelmeskedtem. Ha ma este ezt mondod nekem, szintén szót fogadok. A gróf nemcsak megszemlélte leányát ágyában, hanem le is vetkőztette, ennek nagy mulatságára, ki­nevetve tett megjegyzést a férfiak ügyetlensége fölött, kik teljesen járatlanok egy kis leány toilettejének a titkaiban. Különben, nagyon jól esett Gabriellának, hogy van valaki, a ki vele foglalkozik s e közben meg-megölelte atyját. Mikor a gyermek lefeküdt, a gróf leült ágya mellé s Gabriella, kinyújtva karját, ismét hévvel kul­csolta át atyjának a nyakát. — így szeretnék én mindig elaludni, — szólt a leányka. — így nagyon hamar elzsibbadna a karod. — Oh, nem , inkább te unnád ezt meg, de ha nincs terhedve, maradj még egy pillanatig ebben a helyzetben. — A­mint akarod. — Te már tudod, papa, mit kell nekem ilyen­kor mondanod, ugy­e ? — Aludjál jól, kis leány! A gyermeknek a karja csakhamar lehanyatlott atyjának a válláról, lélekzetvétele csöndesebb és egyenletesebb lett, az álom boldogságában lepte őt meg. A gyermek mosolygó ajkkal aludt el, teljes bi­zalommal várva a következő napot. (Vége köv.) vén unokatestvérüket, a­ki tavaly náluk volt. Milyen ! kiállhatatlan volt ez az ember! Az egész idő alatt boszankodtam miatta. — És ezért lőtted meg! Az ördögbe! Ez jól csinálja! — De mikor az a barom közveszélyes volt! Képzeljétek, mániája volt mindenkit megszerezni, de vadat sohasem lőtt! Végre egy nap engemet is három­szor szerezett meg — figyelmeztetem, persze igen udvariasan, sőt szívélyesen, azt mondom: »Uram, fi­gyeljen rám, ha ön még egyszer rám puskáz, én is visszalövök, mert amint beláthatja: igazságos, hogy mindenkire rá kerüljön a sor!« Ő rám néz, ostobán nevet és azt kérdi: bizonyos vagyok-e benne, hogy megsebezett ? Szerettem volna megfojtani. Negyedóra múlva megint egy sörétet kapok a lábamba, igazi sö­rétet, mely jó mélyen behatolt... Felnézek s ott lá­tom azt a hülyét, tőlem elég messze, a­mint nézegeti hogyan fut a nyúl, melyet elhibázott. Én odakiáltok: »Uram, forduljon meg!« Erre a tenyerével tölcsért formál a füle körül s azt feleli: »Mit mondott?« Én ismételtem a felszólítást, de ő nem mozdul, ekkor én magamon kívül rá lövök, a mint szembe állt. — Oh! — Ez nagyon boszantotta Ked­áékat. Ennyi az egész! -- A manóba. Én felfogom! — Persze, mivel örökölni fognak ettől a nagy­bácsitól ! — Akkor meg kellett volna ölnöd s bizonyára elbájolod őket. — Valószínűleg, de csak megcsiklandoztam egy kicsit, ő pedig dühösen távozott, azt mondván, hogy sohasem teszi be többé házukba a lábát. — Szárnyasokra igen szép vadászatok vannak Red­áéknál, de futó vadjuk nincs. — Futó vad nincs ? Hát a vadkan ? — A vadkan nem számít! — Milyen istenkáromlás! Én mindig legjob­ban mulatok vadkan vadászaton. Talán a tengeri nyúl után mégis csak ez jön. — A kettőnek semmi köze egymáshoz! — Én nem mondom, hogy van közük, de az szent igaz, hogy mind a kettő igen mulatságos. — Vadkanra csak lesből szeretek vadászni, éjjel. — Eh! Ismerem én ezt a mulatságot. Soha­sem jönnek. Kitűnő orruk van. Több mint egy kilo­méternyire elkerüli az embert. — Oh, több mint egy kilométernyire­ minő túlzás ez . Mért nem mindjárt egy mérföldnyire ? — Én meg ellenkezőleg azt állítom, hogy a vadkan úgy­szólván keresi a vadászt a lesen, oda jönnek, megnézik, sőt meg is szagolják. — Ez már igazán pompás! Hogy elhigyjétek a mit mondtam, elbeszélem, mi történt velem tavaly.Meglátjátok,milyen hihetetlen. —­ Azon nem csodálkozom, mert te veled mindig hihetetlen dolgok történnek. — Múlt télen V-ék hívtak meg vadkanlesre, náluk voltam falun. Én persze visszautasítom, mert reggel két órakor kellett volna fölkelni, vagyis inkább le se feküdni, pedig nagyon hideg volt. De a szép V-né nagyon nógatott. Jöjjön el, meglátja, milyen érdekes? Nagy lyukakba bújunk el stb. stb. »De iszonyú hideg lehet azokban a nagy lyukakban!« »Legkevésbbé sem ! Pokrócok és plaidek alatt össze­bújunk.« A kilátás, hogy pokrócok alatt összebújha­tunk, a szép V-nével rögtöni elhatározásra birt és reggeli egy órakor elindultunk az erdőbe. Sötét éj volt és rémítő hideg. A szél süvöltött. — Hagyd el kérlek, a leírásokat. — Nagy síkságra érünk az erdő hosszában, ez a síkság tele volt burgonyával, úgy látszik, hogy e rettentő állat szereti a burgonyát. Elhelyezkedtünk két nagy lyukba, melyek egy méter mélyek és két méter szélesek voltak. Én teljes erőmből igyekszem egy lyukba kerülni V.­névét. De persze egy rossz lyukba tesznek az öreg Z.-vel s a, kis G.-vel, míg V.-né a szomszéd lyukba kerül. Érintkezésről így természetesen szó sem lehet! Egy perc múlva be­szélgetni akarok, elcsitítanak. »Pszt! Csöndesen! Hova gondol! — Akkor nem jönnek.« Szivarra akarok gyújtani, hogy fölmelegedjek, de ennek is el­lenszegülnek. Belefáradva a küzdelmekbe, elalszom és V.-néről álmodom, ki ez éjjel szebb volt, mint va­laha, a­mint előttem állt az indulás pillanatában, óriási prémes bundájába burkolva. Mennyi ideig alvék — , — Oh, »alvék!« —.. .azt nem tudom, de hirtelen fölébredtem valami súlyos test zuhanására, mely rám esett. Ki­nyújtom a karomat s egy vastag bundához nyúlok. Milyen szerencse! A szép V.-né látogatta meg álmai­mat. Átöleltem karjaimmal s gyöngéden keblemre öleltem, de milyen nehéz volt, istenem! Az öreg Z. kiáltására talpra ugrom, kis G. gyufát nyújt s én rémülettel veszem észre a vadkant, egy iszonyú vad­kant, mely negyediknek szállásolta be magát a lyukba. — Te nagyon tóditasz! — Tóditok? Kérdezd meg az öreg Z—t, hogy nem igaz-e ? — De minthogy ő meghalt. — Akkor hát a kis G—t!« — A ki Senegalban, valami kis helyen állo­más­főnök. . .Oh, te nagyon ravasz vagy, mikor ado­máidban a társak megválasztásáról van szó! — Én meg még ennél is érdekesebbet láttam... És igy megy ez két óra hosszat, mialatt a höl­gyek a szalonban sajnálják az urak társalgását. — 2448 —

Next